PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
A sikerlisták élére repült a 444.hu újságírójának könyve (kritikát itt olvashat róla), amelyben azt próbálja megfejteni, hogy miért viselkedik a miniszterelnök úgy, mintha egy futballedző lenne egy örökös rangadón. Rényi Pál Dániellel megpróbáltuk megfejteni a mostani Eb-szereplés lehetséges politikai hozadékait, és beszélgettünk a háborús retorikáról, meg arról is, hogy miért 2010-ben zárta le az Orbán politikájáról szóló könyvet.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
– A mostani viszonylag jó szereplés az Eb-n hogyan hat Orbán Viktor politikájának megítélésére?
– A közélet kellően polarizált ma már ahhoz, hogy mindenki azt lássa bele egy ilyen eredménybe, ami a meggyőződésének megfelel. A fideszes szurkolótábor visszaigazolását látja majd az elköltött százmilliárdoknak, a hithű ellenzékiek pedig ennek az ellenkezőjét. Mindenki úgy érvelhet, ahogy az a világképének megfelel. Kormányoldalról lehet azt állítani, hogy az infrastruktúra fejlesztése vagy a Puskás Aréna felépítése nélkül ezekkel az élményekkel ma szegényebbek lennénk. A túloldalról ugyanígy igaz az is, hogy a válogatott játékosai közül alig egy-kettő került ki abból az akadémiai utánpótlásrendszerből, amire az Orbán-kormány olyan büszke, és amire annyit áldozott az elmúlt tíz évben.
– És mi lett volna e tekintetben, ha továbbjutunk a csoportból? Visszafelé is legitimált volna minden döntést?
– A legitimáció szubjektív, és nem feltétlenül racionális érvek határozzák meg, mint inkább érzelmek és meggyőződések. Ha továbbjutottunk volna, ugyanazt a kontrasztot érzékelnénk, mint amit most, csak még erősebben.
– Egy Eb-hez hasonló nagyszabású sportrendezvény hatása meddig tarthat ki a közvéleményben? Meddig terelheti el a figyelmet a valós problémákról?
– Ősztől várhatóan felpörög a kampány, és sokkal nagyobb felhajtóerővel bíró témák kerülnek majd napirendre. Az Eb-nek és a válogatott jó szereplésének inkább identitáserősítő szerepe lehet, elsősorban a kormányoldalon. A sportszerető fideszes szurkolótábor alighanem jelentős visszaigazolásként éli meg ezeket a sikereket. De a kampányban ennek már nem lesz nagy jelentősége.
– A könyv egyik nagy erénye, hogy nem szivárog be a lapok közé sem az Orbán iránti gyűlölet vagy a rajongás, miközben ő talán az utóbbi évtizedek egyik legmegosztóbb politikusa. Arról nem beszélve, hogy a hasonló higgadtság teljesen eltűnt a kormányközeli sajtóból. Nehéz volt tartani magad ehhez a hangnemhez? Nem félsz attól, hogy sok olvasónak épp ez a távolságtartás lesz „gyanús”?
– Mindig is így írtam újságot, és az a tapasztalatom, hogy az emberek vágynak a politikai folyamatok megértésére. Még akkor is, ha az nem befolyásolja az értékválasztásaikat. Az elvakult szurkolók és ellenszurkolók is szeretnek olykor kizökkenni a szerepükből, és felvenni egy másik szemüveget. Nem volt nehéz tartanom magam ehhez, mert ezen a pályán mozgom otthonosan. Az igaz, hogy ez sokakban gyanút szül, de hát ebben az országban élünk.
Elsősorban kormánykritikus helyekről jöttek olyan visszajelzések, hogy a könyv helyenként túl „megértő” a főszereplővel szemben.
– A sportbarát Orbán politikájára miért nem hatnak olyan értékek, mint a sportszerűség vagy a csapatjáték?
– Mert ő nem játékként tekint a futballra, hanem küzdelemként, amelyben az a cél, hogy állandóan dominálja, sőt, uralja az eseményeket. A győzelem olyan célként lebeg a szeme előtt, ami fontosabb az ellenfél vagy a szabályok tiszteleténél, és ezáltal minden eszközt legitimál is számára. Mintha élet-halál harcot vívna. Az ő sportfelfogásából többé-kevésbé hiányzik, de legalábbis másodrendű szempont a méltányosság. Olyan mintha csatába indulna, amikor a stadionnak veszi az irányt.
– A háborús retorika már korábban is jellemezte a megnyilvánulásait.
– Ez nem véletlen. Már egészen fiatalon összekapcsolódtak számára a futball és a háború fogalmai: nagyapja a Don-kanyarban szolgált, később ő szerettette meg vele a focit, és a seregben is a futball hozta össze a későbbi bibós csapat kemény magjával. Aztán a szakkollégium belső életében, a Fideszben, majd az akadémiai rendszer kialakításánál is azt láttuk, hogy ez a hierarchizált és befelé forduló, zárt, már-már katonás struktúra az, amelyben komfortosan érzi magát.
– Ha már a foci felől közelítettél Orbánhoz és a politikájához, miért nem szólaltak meg a könyvben az egykori labdarúgó-társai, edzők, szövetségi kapitányok?
– Megszólaltak, bár kétségtelen, hogy ritkábban élő szóban, sokkal inkább archív felvételek alapján. Sokakat megkerestem, de nem könnyű ma már beférkőzni ezekbe a körökbe, kivált, ha az ember Orbánról érdeklődik.
Rengeteg ajtót becsuktak előttem, és nehézséget okozott az is, hogy olykor harminc- vagy negyvenéves emlékeket igyekeztünk kiásni a mélyből.
Lehetett volna tovább merülni még, de hosszú időszakaszt fog össze a könyv, nem is röviden, ezért a történet ívére és tempójára is ügyelni kellett.
– Miért 2010-ig követi a könyv a miniszterelnök pályafutását? Lesz folytatás?
– Nem előre eltervezett koncepció volt, de a ritmus végül úgy hozta, hogy így lett kerek a szöveg. A bevezetőben igyekeztem keretezni ezt, és bár korábban sokat szorongtam miatta, végeredményben nincs hiányérzetem. Azt a képet, amit meg akartam rajzolni, kiadja a szöveg, és az sem baj talán, ha az olvasó maga illeszti össze ezt a jelen történéseivel. 2010 után tényleg új meccs és új korszak kezdődött, és ezt nagyon komplikált lett volna arányosan hozzáilleszteni az előtörténethez. Úgyhogy igen, nyitva maradt egy kapu, de hogy átmegyünk-e rajta, az attól is függ, jövőre hogyan alakul tovább a történet.
