Sarah Blake: A vendégkönyv | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az amerikai felső középosztály egyik dúsgazdag bankárcsaládja felemelkedését és széthullását rajzolta fel nagyívű és elragadó regényében az 1960-ban született népszerű szerző. Egykor még a világot irányították magabiztosan, mára viszont titkokkal terhes múltjukban próbál kiigazodni a vagyonnak búcsút intő leszármazottjuk. Fordulatos, tragédiákkal, árulásokkal és szerelmekkel övezett, igazi huszadik századi történet!
Nem elég, hogy valami nagyregény, jó, ha az olvasó szemében annak is látszik. Így aztán Sarah Blake műve magyarul igen terjedelmesre sikerült, köszönhetően a vastagabb papírnak, szellősebb tördelésnek. A „puffasztott” verzió nagy előnye viszont – és ez a szempont sem utolsó –, hogy igen könnyű olvasni, feltéve ha egy idő után ki tudjuk támasztani a karunkat. (Persze még mindig jobb a helyzet, mint Knausgård regényfolyamának befejező köteténél, amelyet nem is érdemes elvinni otthonról, mert asztal nélkül kész szenvedés elmerülni benne.)
Szerencsére a formátumot igazolja a tartalom: A vendégkönyv ugyanis mind ritmusában, mind a regényidőt tekintve, mind a cselekmény kibontását nézve igazi nagyregény. Hömpölyögve öleli át a Milton család három generációját, 1935-től a mi jelenünkig ível a történet, de időnként még messzebbre is kitekint. Kimondottan érdekfeszítő, amikor Kitty Milton lánykori neveltetését ecseteli (a húszas éveket, amelynek elvei a viktoriánus kor eszmeiségét visszhangozták), mikor is az asztal lábát szemérmesen „végtagnak”, a csirke mellét pedig a csirke „fehér húsának” hívták, és nem csak azt szabályozták, hogy egy fiatal lány mikor szólalhat meg, de azt is, hogy mit mondhat. Például olyasmit nem, ami „bosszúságra vagy aggodalomra adhat okot”. Ennek ellenére Ogden Milton felesége kimondottan „modern” New York-i nővé vált, aki egyenrangú társa bankár férjének.
A jelenkori szál kapcsán, amelynek központi alakja Evie Milton, a középkori remetenők életébe is belepillantunk, mert történészként ez a szakterülete.
Blake kezében a regényidő engedelmes „szereplőként” indázik ide-oda, fogja össze a történéseket, s hol reményteli távlatokkal kecsegtet, hol kíméletlenül rövidre zárja a feltörekvő sorsokat.
A regény nyitójelenete a romlás végpontján kezdi a mesélést: az egykor a világot irányító, gazdag dinasztia mára csak egy pusztuló, ám még mindig méltóságteljes ingatlant hagyott maga mögött egy gyönyörű szigeten, amelyre „könnyű prédaként” tekintenek az ingatlanspekulánsok. Később, néhány oldallal beljebb ott leszünk majd, amikor Ogden, megelőzve a híres Charles Lindberghet, lecsap az épp eladóvá vált Crockett-szigetre és a rajta álló házra…
Az, hogy a szerző igen jól ért a történetbonyolításhoz és a dramaturgiához, már a regény elején kiderül, amikor is egy kissé álmosító fejezet végén, ám mégis kellően megalapozottan lecsap a tragédia, mely legbelül gyökeresen megváltoztatja az életvidám Kittyt. Az olvasó is csak pislog egyet, mert bár ügyes az előkészítés, a baleset mégis váratlan és felkavaró, és megadja az egész regény alaphangját.
Ám még ennél is nagyobb tragédia készülődik Berlinben, ahová Ogden 1935-ben üzleti útra indult, hogy a Walser Acélművekkel üssön nyélbe egy nagyszabású befektetést. A bankár némiképp naivan érkezik meg a nácik által lassan bekebelezett fővárosba. Bár a Reichstag felgyújtása kapcsán már kimutatták a foguk fehérjét, de még távolinak tűnik a Kristályéjszaka brutális egyértelműsége. Ogden is úgy véli, mint sokan, hogy a „rendes emberek, a fair play és az, hogy a tőke a megfelelő pénzesládákba ömlik, együttesen legyőzik majd az őrülteket és a bolondokat”.
Az, hogy ez mennyire tévút, csakhamar kiderül az ő számára is. Azt pedig már mi tesszük hozzá, hogy a tőke sajnos messze nem a megfelelő pénzesládákba ömlött akkoriban, ahogy erről a Napirend című esszéregényében olyan érzékletesen ír Éric Vuillard, amely azzal a pillanattal (1933. február 20.) indít, mikor is 24 nagytőkés kvázi elkötelezi magát Hitler mellett. Innen nézve Ogden Európa, de főleg az angolszász világ gyanútlanságát testesíti meg a baljós előjelek ellenére.
A több helyszínen, több szálon (a harmincas évek közepe, az ötvenes évek vége, illetve 2017) futó és bonyolódó történet még csak ekkor vesz lendületet, s bizony nem egy titkot és fordulatot tartogat. A történész Evie Milton, aki majd egy utolsó látogatásra még egyszer felkeresi a szigeten lévő Nagy Házat, a jelenből visszatekintve és mintegy tükröt tartva a tudós higgadtságával elmélkedik a történelembe vetett egyénről. Illetve a múlt elmesélhetőségének kockázatairól. Ám az ő magabiztosságát is próbára teszik a családjáról előkerülő, nem túl hízelgő tények.
A számos verseskötet és regényt jegyző Blake nyelve is megér egy misét.
Nem a kristálytisztán, csupaszon kopogó mondatokkal, de nem is a barokkos, mindent befogni akaró tirádákkal operál, hanem valahol a kettő között. És itt-ott igyekszik némi meglepetést, különös ritmusváltást is becsempészni a gördülő mondatokba (Varga Zsuzsanna fordítása). Ez magyarul olykor bosszantó döccenőket, homályos bizonytalanságot és elkerülhető szóismétléseket szül.
Néhány példa: „Az ablak magasra volt húzva a fejük felett”, mármint abban az értelemben, hogy szélesre tárták (bár tudjuk, hogy a tengerentúlon szó szerint valóban le- és felhúzzák az ablakokat, viszont magyarul egészen másra gondolunk). Vagy egy álomban, amikor valami lábujjhegyen lépked a ködben: „Mi lebegett ott az agyán kívül, mi volt ez?”. És egy döccenősebb ritmusváltásra egy párbeszéd közben, mikor is Elsa Walser „egy másik férfira mutatott, aki a csoportjukhoz lépett; ő szívélyes, meghajol, gördülékeny”. A megfejtésre máig nem jöttem rá.
Az eredeti szöveg ismerete nélkül igen nehéz eldönteni, hogy ez a nyelvi borzosság szándékolt-e, vagy csupán az ügyetlenebb tolmácsolás következménye. Ám a regény hamar rááll a maga utazósebességére, s akkor már gond nélkül röpít el a végkifejletig. Árulásokon, tévedéseken és olykor keserű szembenézésen át. Sarah Blake ugyanis igen plasztikusan tárja elénk a huszadik század nagy történetét: a romlás és a széthullás elemi drámáját.
