Egy kísértet Egyiptomban – Beszélgetés Jászberényi Sándorral

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Új novelláskötetével (kritikát itt olvashatnak róla) jelentkezett a harctereket legjobban ismerő magyar író, Jászberényi Sándor. A varjúkirályban viszont már egészen más harcmezőkről, és egészen más csatákról ír: Átokháza kárhozott lelkeiről. A vélt vagy valós különállásról, az egyiptomi életéről, és arról beszélgetünk, hogy mennyire unja már a „hemingvéjezést”.

– A számunkra egzotikus Közel-Kelet harctereiről a harmadik novelláskötetben hazatértél. Mi inspirálta a váltást? Könnyű vagy nehéz volt „hazatérni”?
– Ha megnézed az első könyvemet, akkor Az ördög egy fekete kutya című novelláskötetben több magyarországi novella is volt annak idején. Szóval nem gondolom, hogy váltottam volna, és a legkevésbé sem gondolom, hogy valami radikálisan változott a prózámban. Egyszerűen arról van szó, hogy egyrészt meg akartam írni a családi legendáriumot, másrészt még 2015-ben eszembe jutott A varjúkirály története. Innen már adta magát, hogy nyugati történeteket fogok írni, és erre lett is lehetőségem a karantén alatt.

– A tekintetben mindenképp újat hoz a harmadik kötet, hogy a címadó elbeszéléssel elindultál a nagyobb lélegzetű szövegek felé. Lesz még hosszabb is?
– Gondolom, igen. De az is elképzelhető, hogy nem. Te is író vagy. Pontosan tudod, hogy semmi sem garancia semmire, hogy minden leütés újrakezdés. Nyilván van ez a rémesen ostoba elvárás az ember felé, hogy regényt írjon, mert így lesz csak igazi író. Mivel ez tekintélyelvű elvárás, nyilván borzongok tőle. Egész életemben irritált a tekintélyelvűség, vagy ha megmondták, mit kell csinálnom. Szóval nem tartom minőségi ugrásnak a hosszabb prózát, de nem zárom ki, hogy lesz. Ilyenkor, egy könyv megjelenése után mindig csak a körvonalait látom még annak, hogy merre tudok továbbmenni.

– Ritka nagy bravúr, hogy az első novelláskötettel valaki ilyen szép nemzetközi karriert fusson be: több nyelvre lefordították, fontos díjak keringtek körülötte. Hogyan fogadták kint a szövegeket és a szerzőjüket?
– Nagyon pozitív volt a fogadtatás, sok irodalmi fesztiválra hívtak meg. Rengeteg toposz kering a kelet-európai íróról, nyilván az ember szeret ezekre rácáfolni. Amit sokkal fontosabbnak érzek, hogy a szövegeim meg tudtak szólítani olyanokat, akik teljesen más kultúrkörből jönnek. Például Indiában már két könyvem jelent meg, mindegyik túl van a második kiadáson, és a világ másik oldalán is érzékelem az ottani figyelmet. Több indiai írt rám, hogy sokat jelentett nekik a könyvem, az Instagrammon például valaki kitette sztoriba, hogy „a kedvenc írója válaszolt neki”. Ezek számítanak szerintem, hogy Sydney-től New Yorkig vannak olvasóim.

– Nem unod már vagy még, hogy folyton a magyar Hemingwayként emlegetnek?
– De, halálosan. Ez azonban az ipar része. Akinek nincsenek ötletei, az valami ordas baromsággal próbál előjönni szlogenként. Nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Ez pont olyan gumikategória, mint amikor azt mondják az emberre, hogy macsó. Még szebb, ha az írásaira mondják, hogy „macsó irodalom”. Ezek gumifogalmak és semmi több. Nem a szerzőt minősítik. Azt hiszem, ezekkel a dolgokkal együtt kell élnünk, de az már a saját felelősséged, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítasz neki. Egyébként meg negyven felett nevezhetik az embert, aminek akarják. Ha ez bármitől eltántorítja, akkor orvosi segítségre van szüksége, mert még nem sikerült megtudnia magáról, hogy kicsoda is valójában.

– Sokan kiemelték, hogy egészen más utakon jársz, mint a mai magyar próza. Tudatos ez a különállás, amely abban is megnyilvánul, hogy nem nagyon veszel részt az irodalmi életben, vagy egyszerűen csak így alakult?
– Nem igazán szerettem a magyar posztmodern prózát. De az elmúlt negyven év majdnem erről szólt, és nem akarom elvitatni például Esterházy zsenialitását. Nagyon mélyre kellett visszamennem a magyar irodalomban, hogy az ízlésemhez közel állót találjak. Mivel jól beszélek angolul, és az elmúlt tizenöt évet külföldön töltöttem, főleg angolszász prózát olvastam, és ez hatott rám. Abban igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy „más utakon” járok, hogy nekem a referenciális alap nem Krúdy, Esterházy vagy Nádas, hanem mondjuk Somerset Maugham, T. C. Boyle, Evelyn Waugh, Don DeLillo, Philipp Meyer. A magyarok közül pedig Tar Sándor, Móricz vagy éppen Bartis Attila. Tehát nem tudom folytatni a posztmodern hagyományt, mert minden tisztelettel, de nincs mit folytatni rajta Esterházy után.

– De ettől még ugyanúgy…
– Igen, és ezt nem is kell hangsúlyozni. Én ettől még magyar szépíró vagyok. Mivel az anyanyelvem magyar, magyar nyelven írok, a munkámat a mai magyar irodalom részének tekintem, és kifejezetten zavar, amikor az írásaim és a „mai magyar próza” között különbséget akarnak tenni. Én vagyok a mai magyar próza, kérlek. Mind azok vagyunk, akik magyarul szépirodalmat írnak.

– Bartis Attila és Krasznahorkai mellett te vagy az, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal, de külföldön él. Milyen Egyiptomban magyarként létezni?
– Szeretem az idegenségét ennek az életformának. Hogy idegen vagyok, egy kísértet az egyiptomi társadalomban. Benne is vagyok, és mégis radikálisan kívül, ez számomra roppant kényelmes. Imádok hazamenni Magyarországra, hogy aztán egy hét múlva zokogva akarjak elmenekülni. Nem tudsz immunis lenni a saját népedre, a saját néped hülyeségeire. Egy más népére talán. Nagy szeretet van bennem Magyarország iránt, ami akkor a legerősebb, amikor nem vagyok otthon.

– Kicsit távolabbi szemmel, hiszen sok helyen megfordultál a világban, hogyan viszonyulsz mindahhoz, amit ma náluk kultúrharcként emlegetnek? Milyen reményekkel vágsz neki e tekintetben az új évnek?
– Én az irodalomban hiszek, és ez nálam nagyon sok mindent felülír. Van olyan szépíró, akivel civilként valószínűleg összeverekednék, de azt elképzelhetetlennek tartom, hogy elvitassam az írói kvalitásait. Nagyon idegesítőnek tartom, hogy Magyarországon mindkét politikai oldal elvárja a szépíróktól, hogy foglaljanak állást politikai alapon, különösen igaz ez a középgenerációnkkal kapcsolatban. Tehát elvárják például, hogy ne működjek együtt mondjuk a PIM-el, akár a skarlátbetűt is készek lennének rám sütni, miközben az idősebb generáció zászlóshajói, a nagy ellenállók minden hónap végén bezarándokolnak a PIM-be felvenni a Digitális Irodalmi Akadémia tagságával járó apanázst. Persze közben azt mondják, hogy én középgenerációs íróként semmit nem fogadhatok el, mert vesszen a zsarnokság. Ez így egy kissé visszás. A magam részéről leszarom a kultúrharcot. Minden olyasmit támogatok, aminek látom az értelmét, amiben van fantázia. Akkor is, ha maga a patás ördög jön elő vele.

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR legutóbbi művei: A lélek legszebb éjszakája; Az ördög egy fekete kutya és más történetek.