Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból | Balogh Ernő kritikája
Szerdahelyi István a magyar szellemi élet egyik nagy alakja volt a Kádár-korszak idején, aki egyetemi oktatói pályája során generációk irodalomszemléletére volt hatással. 2017-es halála után Lajta Erika most egy vele készült riportkönyvvel jelentkezett, amelyből azonban sok olyan információt is megtudhatunk, amelyet nem biztos, hogy szerettünk volna.
L’Harmattan, 314 oldal, 3990 Ft
„Én a rendszerváltás veszteseinek írója akarok lenni”, szögezi le öntudatosan a szerző, s végeredményben nem döntött rosszul, amikor riportkönyve főhőséül az esztéta-szerkesztő Szerdahelyi Istvánt választotta. Lajta Erika ugyan következetesen regénynek titulálja művét, de hőse a munka egyik fázisában jogosan figyelmezteti, hogy poétikai szempontból ez semmiképp sem stimmel.
Szerdahelyi ugyanis az általa jegyzett Új Fórum című szocialista pártlap megszüntetésével a rendszerváltás idején tényleg kikerült a politikai hatalomból. Ettől kezdve írással és tanítással foglalkozhatott, ezt azonban – sokakkal ellentétben – végzetes, kolosszális kudarcként élte meg, a további sikerek megritkulását pedig ellenfelei összeesküvéseként, úgymond: az általa képviselt minőség elnyomásaként. Noha van abban valami Don Quijote-i makacsság is, amivel kitartott korábbi nézetei, választásai mellett, ám ez a kitartás egyszersmind kétségtelenül megteremtette körülötte a hűség auráját.
A szöveg legfontosabb része a vele több alkalommal készült életútinterjú, és a könyv elég fura, olykor kifejezetten zavarba ejtő mű lett. Részben azért, mert a szerző nem elég felkészülten látott munkához. Miként arra egyébként a műben megszólaltatott Szilágyi Ákos is figyelmeztetett, a korismerete, valamint az irodalmi és kulturális életben való tájékozottsága rendre hiányosnak bizonyul. Az olyan mondatokkal, mint például a következő, egyszerűen nincs mit kezdeni: „a kritikai fősodor úgy tartja, hogy minden, amit a Kádár-korszakban írtak, helyből lapos, érdektelen”. Miként azzal sincs, hogy „az irodalom a szocializmusban gyakorlatilag megszűnt. Nem több mint szürke betűtenger.” Az interjú amiatt is akadozik, s kerül újra és újra vakvágányra, mivel a kérdező és az alanya viszonyában nincs meg az elvárható szintű közös tudásbázis.
Koola Adams festményei
Zavarunkat csak fokozza, hogy Szerdahelyi érzékelhetően egy percig sem gondolja azt, hogy ebből a vállalkozásból lesz valami, hogy tehát ezeket a beszélgetéseket komolyan kellene vennie. A hiúságának azonban valamennyire hízeleghet az ügy, így lazán fecseg arról, ami éppen eszébe jut. Szinte mindvégig úgy vélheti: tét nélkül – néha már-már infantilis módon – szabadjára engedheti szeszélyeit, elfogultságait. Előhozhatja (méghozzá végletes formában) a vesszőparipáit. Dikciójában mértéktelenül földicséri önmagát, gorombán szidja vélt és valódi ellenfeleit. Hol a szörnyeteg szerepét játssza, hol valami bohócszerű figuráét. Mintha valami karikatúra lenne. Szerencsére nem hiányzott belőle az önirónia és az önismeret sem: „én egy afféle showman vagyok”. Ennek ellenére akadnak részek, ahol az olvasó kínos feszengésre kényszerül.
Különös tehát, hogy ebből az emberi-szakmai zűrzavarból, az esetlegességek, torzítások és félreértések kavalkádjából valamiképp mégiscsak kirajzolódik az emlékeinkben élő Szerdahelyi nyilvános arcainak egyike, a maga ellentmondásaival, megosztó gesztusaival, vaskos (néha trágár) poénjaival. A szerző ennyiben, mosolyogtató húzásai ellenére, kétségtelenül tud valamit.
„Pista ellenszenves. Öntelt. Nem való neki a hatalom: eltelik a saját fontosságérzetével”, írja Király István a naplójában (ezt a szöveget Lajta Erika is idézi). Egy fiatal tudós, a remek utószót író Kántás Balázs viszont – méghozzá nagy nyomatékkal – azt emeli ki: „István segített megtalálni nekem és más fiatal ítészeknek azt az utat, hogyan is közeledjünk egy irodalmi alkotáshoz. A maga módján rávezetett, hogy a bölcsészettudományokban a szélsőséges, csak és kizárólag egy séma alapján történő gondolkodás sosem vezet sokrétű, sokhangú, szellemileg izgalmas műértelmezésekhez.” Szerdahelyi esetében szinte semmi sem fehér vagy fekete.
Nem az a szakmai megítélése sem. A kötetben megszólaltatott Szilágyi Ákos például kizárólag Szerdahelyi lexikonszerkesztői, ismeretterjesztői munkáit tartja maradandónak, s ezzel a szűkítéssel bizonyosan nincs egyedül. De vannak, akik nagyra becsülik például a több könyvben összegezett verstani, vagy a költészetesztétikai kutatásait, a Lukács-tanulmányát stb. Szilágyi Ibsen Hedda Gableréből vett metaforával úgy véli, hogy Szerdahelyi a középszerű Jörgen Tessmannhoz hasonlít ugyan, de az újító Ejler Lövborgnak képzeli magát.
Ez azért így elég méltánytalan: hősünk gondolkodásából sosem hiányoztak az innovatív, szellemes ötletek, kezdeményezések. Minden volt ő, csak nem szürke. Vibrálóan eleven lett körülötte minden, mi sem állt távolabb tőle, mint a szobatudós attitűdje. Amúgy egészében véve igencsak kérdéses, hogy a szerzőnek épp Szilágyi Ákost kellett-e szembesítenie vállalkozásával. A sokat tapasztalt költő-esztéta tehát, mint a szövegből azért kiderül, méltán furcsállotta ezt az elég groteszk megkeresést.
A könyv – alighanem a szerző tájékozottságának szűkössége, valamint hőse túlzásai következtében – az aczéli kulturális politikáról igen leegyszerűsített képet sugall, valamiféle monolit képződménynek láttatja.
Ezzel szemben Herczog Noémi a színházművészet kapcsán vizsgálta meg a kérdést igen alaposan. Lajta Erika nem veszi figyelembe (vagy egyszerűen nem tud eleget arról), hogy ez az intézmény hálózatszerű képződmény volt, igen bonyolult rendszert alkotott, amelyben az elemek száma és súlya időről időre változott, s a részek egymáshoz és az egészhez fűződő viszonya korántsem volt súrlódásoktól mentes, sőt gyakran igencsak feszültté és konfliktusossá vált. Különböző értékpreferenciák, érdekek mentén szerveződő hatalmi csoportok olykor késhegyig menő harcot folytattak egymással (a híres tankönyvvita például – bizonyos metszetében – szintén ilyen küzdelemnek tekinthető).
Szerdahelyi egy ilyen struktúrában töltött be a Kritika című havi folyóirat helyettes főnökeként, majd néhány évig irányítójaként, végül a kéthetenkénti Új Fórum első embereként a kulturális élet hatalmas konglomerátumában egy közepesen jelentős posztot. Amikor tehát az interjúban lépten-nyomon a hatalombeli „irányító” szerepéről beszélt, akkor e tekintetben is eltúlozta önnön jelentőségét. (A nagy színházak, a múzeumok, filmstúdiók igazgatói például lényegesen több hatalommal rendelkeztek, mint egyébként bármely folyóirat főszerkesztője.) A kultúrpolitika alakításában, a döntések előkészítésében sokaknak volt összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb szerepe (csak néhány név – puszta szemléltetésként: Ancsel Éva, Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Illés Endre, Kardos György, Király István, Pándi Pál, Rényi Péter stb.)
Ráadásul előfordult olyan közszereplése (például a hajdani Népszabadság kulturális rovatában megjelent egy-két elég szélsőséges hangvételű kritikája), melynek nyomán elengedhetetlenné vált a kármentés, azaz álláspontja ezekben az esetekben éppen nem „a” hatalom véleményét, érdekét képviselte: ez ugyanis vele nem ritkán részben ellentétes volt.
Néha fölöslegesen nyitott frontokat, ilyenkor bizony ellenségekké tett olyanokat, akik egyébként potenciális szövetségesek voltak vagy legalábbis lehettek volna.
Nem volt véletlen, hogy Aczél György hosszú ideig vonakodott kinevezni a Kritika élére (ezalatt csak megbízottként szerepelhetett az impresszumban), s amikor végre beadta a derekát, az interjú szerint nem éppen hízelgő intenciókkal látta el: „Tartózkodjon az italtól! Ne ragadtassa magát nemi kilengésekre! Vigyázzon, hogy mindig rendben legyenek a fogai!” Szerdahelyi szerint ezek „hülyeségek” voltak. Ha komolyan így gondolta, alaposan tévedett: Aczél nem minden alap nélkül figyelmeztetett. S ekként ajánlatos volt megszívlelni.
A könyv végének furcsaságai közé tartozik „az életútinterjúban említett személyek” kislexikonja. Egy esztétáról, szerkesztőről és egyetemi oktatóról, azaz magasan kvalifikált értelmiségiről szóló kötet függelékében elmagyarázni, hogy ki volt Hitler, Sztálin, Churchill vagy Homérosz, Hemingway, Proust, netán Petőfi, Ady, József Attila – aligha jól átgondolt ötlet. Ebben a közegben némiképp olyan ez a tájékoztató, mintha a szokványos filológiai apparátusok paródiája lenne. Nem szerencsés továbbá – többszörösen is foglalt lévén – a kötet címe sem, a benne rejlő evidens Esterházy-utalás pedig egy Szerdahelyi-riport esetében enyhén szólva ambivalens.
Az utószó (Morfondírozások egy Janus-arcú tudósról) befejezéséül Kántás Balázs biztos ízléssel egy elégikus, lírai Szerdahelyi publicisztikából („morfondírozásból”) citál: „most már azon kapom magam, hogy egyre többször bámulok rá a természetre. Nem aggaszt, hogy meg kell szűnnöm benne.” A harsány gesztusok után e Csokonait idéző, csöndesen meditáló attitűddel a könyv végül is méltóképp vesz búcsút Szerdahelyi Istvántól.
