Egy Moldova kellene ehhez – Beszélgetés Toroczkay Andrással

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Első regényének főhőse egyszerre rendhagyó, mégis könnyű felismerni benne egy kallódó generáció képviselőjét: bölcsészkarra jár, de egy kukásautón melózik, és hallgatja a fecsegő kukásokat (a regényről itt olvashat kritikát). Toroczkay Andrással a szemét gazdag jelentésárnyalatairól, az írást megelőző álmodozásról beszélgettünk, és arról, hogy miért bírja a Beatlest.

– Miért pont a kukások?
– A regényben ugyan sok minden természetesen fikció, de annyiban hasonlítok a főhősre, hogy két és fél évig én is szedtem a papírt.

– Ezt jól hallottam? Két és fél éven keresztül szedted a papírt?
– Igen, minden csütörtökön jártunk apósommal „szemetelni”. Hasonlóan a főhőshöz, csak ő már ebben is más, mint én, mert ő nem az apósával. Vagyis jártunk gyűjteni a kukásautó bendőjébe az újrahasznosítható papírhulladékot. Ezt a helyzetet hangsúlyosan úgy érzékeltem, mint egy regényt. Talán önvédelemből is kívülről láttam magam, hasznot akartam húzni a helyzetből. Apósom mondta is, hogy egy Moldova kellene ehhez, hogy megírja ezt a közeget. Sajnos ő már nem tudja elolvasni, pedig kíváncsi lennék, hogy szerinte jobb lett volna inkább Moldovának szólni. Valószínűleg azt mondaná, ha nagyon faggatnám, hogy igen…

– Akkor most már kezdem érteni, hogy nem gyerekkori álom vált valóra.
– A regényben van szó arról, hogy mennyire volt ez a főhősnek gyerekkori álom, vagy inkább rémálom. Mi a viszonya ehhez a munkakörhöz, mit hozott otthonról. Röviden talán szolidaritással vegyes távolságtartásként tudnám leírni azt, amit a kukások iránt érzek. S ezek után részben egyértelmű: azért kukások kerültek a regénybe, mert ez adatott. Másrészt viszont azt is éreztem, hogy ez fontos munka-, és jelentős problémakör az emberiség életében. A mindent elárasztó szemétre nem szeretünk úgy gondolni, mint a fogyasztói társadalom melléktermékére, erre az óriási, magunk előtt görgetett feladatra. Arra a rengeteg hulladékra, amit a globális kapitalista gazdaság következtében ráokádunk a környezetre.

– Éreztem én, hogy itt jóval többről van szó.
– Nyilván minden jóérzésű embert sokkol a tengereken úszó, Texas-méretű szemétsziget, vagy a mikroműanyag a vízben. Nekem ez az egész szemétbiznisz többféle jelentésszintet hozott be. Ezért szerepelnek a szövegben a kényszergondolatok, mint az agy melléktermékei. A mélyben megbúvó, betokosodott indulatok, vágyak, félelmek sokszor feldolgozásra, újrahasznosításra várnak, és azoktól is megfulladhatunk, azok is újratermelődnek, mint a hullámpapír.

– Mi volt a Boldog emberek első képe, ötlete, ami elindított a regény felé?
– Azt hiszem, a malajziai boros sztori volt az első. A regényben Sándor néven szereplő sofőr meséli el, hogy miután feltankoltak maláj borral, a legénység egy hétig itta a lőrét. Hatalmas hordókból töltögették át maguknak kisebb palackokba, aztán magukba, és közben nyilván egy csomó mellé is ment. A tenger is hullámzott, ők is egyre részegebbek lettek, mert egy idő után szóltak nekik a takarítók, hogy egy kortyot se igyanak többet, mert a kilöttyent nedű felmarta a hajó csempéjét. Odahaza, Kisújon egy korábbi tengerész volt a szomszédunk, ha jól emlékszem, féllábúként emlegetem a verseimben, pedig volt lába, csak épp ráömlött valami vegyianyag. Nagyon kedves figura volt, már sajnos nem él. Talán őmiatta is kezdtem jobban figyelni a sofőr-tengerészre, meg a többiekre is, ezekre a megtörtént, de szürreálisan fantasztikus sztorikra, és a helyzetre, amibe belecsöppentem. Úgy éreztem, talán otthon vagyok, egyúttal meg épp ellenkezőleg, a lehető legtávolabb tőle. Ezt el kellett mesélnem, meg kellett mutassam másoknak.

– Ez az első regényed. Nehéz volt „megtanulni” a műfajt?
– Az, hogy regényként írjam meg a témát, már előző köteteimnél is fel-felmerült bennem. Egy család végéről, egy anya haláláról is lehetett volna éppenséggel regényt írni. Aztán külföldön mosogattam, egy labirintusban dolgoztam, abból is lehetett volna regény. Persze ennyi erővel dráma, vagy festmény, esetleg musical. Lehet, hogy lesz is még. Jó, hogy így idézőjelesen mondtad ezt a megtanulnit. Én még az igekötőt is elhagynám, és nem szerénységből.

– Hanem?
– Nem tanultam meg a műfajt. Nem is akarom tudni. Jobb szeretek úgy gondolni a dolgokra, amiket csinálok, hogy remélem, mindegyik képes megvalósítani magát. Én csak segítek, hogy elérje azt a formáját, amelyben a legjobban lehet önmaga. Mármint erre törekszem. És az adott téma kedvéért szívesen tanulmányozok bizonyos szabályokat, szívesen figyelem meg, hogy mások hogyan csinálják, mitől lesz regény a regény, vagy dal a dal. Nekem azok a zenekarok érdekesek, amelyek sokszínűek, és minden daluk egy-egy műfaj elsajátítására tett kísérlet, szinte már egy-egy tanulmány. A Beatles vagy a Queen minden dalán azt érzem, hogy előbb volt meg az ötlet, és utána hagyták kifejlődni.

– Visszatérve a regényíráshoz…
– Ja, igen. Nehéz tanulni regényt írni amúgy, mint ahogy nehéz tanulni verset írni is, de még nehezebb telepakolni a kukásautó puttonyát. A forma megtalálása tartott a legtovább. Azon belül, hogy regény, még elég sokféle lehet. Ahhoz kellett pár év, és sok más mű, amelyeket elolvastam.

– Nagy volt az ellenállás?
– Regényt írni szerintem fantasztikusan jó érzés, nagyon szórakoztató dolog, főleg ahhoz a borzasztó és rettenetes gyötrelemhez viszonyítva, amíg eljut odáig az ember, hogy elkezdjen gépelni. Amíg nem csinálja, amíg csak álmodozik róla, és halogatja, addig hiheti magát például Hemingwaynek. Ugyanakkor folyamatos lelkiismeret-furdalása is van, ha épp nem azt csinálja, amit elvileg szeretne. Nagy az ellenállás, főleg ha kezdő az ember. Egyébként Hemingwaynek is az volt, csak az olvasó nem látja a korábbi verziókat. Minden első vázlat szar, mondta ő, miután arról beszélt, hogy a Búcsú a fegyverektőlt ötvenszer átírta.

Amikor pedig meg már benne vagyunk a sűrűjében, és nincs visszaút, amikor átlendül a dolog, és már nem lehet abbahagyni, az nagyon jó.

– A kritikusunknak Reisz Gábor filmjei jutottak eszébe a könyved kapcsán.
– Hát ez nagyon megtisztelő.

– Rábíznád a regény megfilmesítését?
– Teljesen, de arra is kíváncsi lennék, mit hoz ki belőle Szimler Bálint vagy Vízkeleti Dani.

– Van, aki nem szereti, ha valaki a maga elgondolása alapján szabja át a regényét.
– Nem nedves álmom, hogy megfilmesítsék a regényem. Viszont egy könyvet csak akkor lehet megfilmesíteni, ha az alapos átszabás megtörténik, hiszen két külön médiumról beszélünk, más eszközökkel dolgoznak. Ahogy egy regényírón sem segít, ha sok filmet néz, úgy egy regényt sem lehet maradéktalanul átfordítani a film nyelvére. Szóval át kell szabni mindenképp, én csak örülök, ha jó film lesz belőle.

– Milyen sikerre vágysz és milyenre nem? Ismerjenek fel az utcán vagy Krasznahorkaitól kapj dicsérő emailt?
– Ismerjenek! És kapjak! De hogy egy Mundruczó filmcímmel válaszoljak: Nincsen nekem vágyam semmi. Ahhoz képest meg főleg nincs, hogy – mint olvasom – Kongóban kitört a Nyiragongo vulkán, százezreknek nincsen ivóvizük, 35-en meghaltak, és egy budapestnyi város aggódhat, hogy elnyeli-e a forró láva. Nem akarok Érzékeny Pistát játszani, de amikor napi szinten ilyen híreket fogyaszt az ember, akkor az, hogy felismernek-e az utcán, vagy kapok-e Krasznahorkaitól, vagy bárkitől emailt, tulajdonképpen mindegy. És erre szerintem pont a mester, mármint Krasznahorkai bólogatna a legjobban.

Ami a sikert illeti, bízok abban, hogy a koronavírus pozitív fejleményeket hoz majd az emberiség jövője szempontjából. Mondjuk, visszaveszünk a mértéktelen fogyasztásból, pazarlásból, harácsolásból.

Minden szinten, de legfőképpen a saját szintünkön. Ha van egy hosszú hétvége, akkor például nem vásárolunk annyi agyoncsomagolt, felesleges élelmiszert, mintha a zombiapokalipszisre spejzolnánk. Ezt már sikernek értékelném.

– Vannak szokásaid, szertartásaid, apró babonáid, amelyek segítenek az írásban? Vagy egyszerűen csak a poroszos szigorban hiszel?
– Szokásaim, szertartásaim, babonáim is vannak. Legfőképp ezek hátráltatnak az írásban… Nekem ahhoz, hogy terjedelmesebb, hosszútávon hasznos, kifizetődő szövegeket hozzak létre, nyugalom, kiszámítható közeg kell, ami mostanra lett meg valamelyest. Most is zaklatott az életem, mint az embereké általában, de momentán valamelyest tervezhetőbb. Főleg, mert mi sem áll távolabb tőlem, mint a poroszos szigor: fegyelmezetlen internetfüggő vagyok. De igyekszem tudatosan időt szakítani az írásra, mert máshogy nem tudnék haladni vele még ennyit sem. És haladni egy szöveggel nagyon jó dolog, átlátni valamit, kontroll alatt tartani valamelyest. Remélem, a következőt még jobban át fogom látni, de ettől félek is.

– Miért?
– Kezdőként jó kitalálni a nyelvet, a koncepciót, a hangvételt, és nem sablonokból, rutinból dolgozni. Engem nem vonz, hogy írjak 160 ugyanolyan regényt. Vagy akár csak kettőt. Most például egy újat igyekszem tető alá hozni, ami teljesen más lesz, mint ez, persze vannak kapcsolódási pontok. De a lényeg, hogy laza rend szerint rakosgatom, ami azt jelenti, hogy van terv, és rendre eltérek ettől. Meglepő eredményeket szülnek ezek a kisiklások. De olyanok, mint az álomleírások, sokat lehet belőlük tanulni. Amikor például pár hónapja a főhős egy temetőnél a rég halott felesége szellemével beszélgetett, az nem volt betervezve, de mivel sokat jártam mostanában temetésen, végül is érthető.

TOROCZKAY ANDRÁS legutóbbi művei: Búcsú Éhestől; A labirintusból haza; Napfényvesztés.