Egyre könnyebben borulok ki – Beszélgetés Lichter Péterrel

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Lichter Péter azon kevesek közé tartozik, aki nem csupán beszél róla, de csinálja is. A Fagyott május című kísérleti horrorfilm rendezője rendszeresen ír könyveket filmes élményeiről. Most épp 52 kedvenc hátborzongató alkotását terelte össze egy könyvbe, és azt is megmagyarázza, hogy miért nem szabad ezeket a filmeket kihagyni. A többször újranézett kedvencekről és arról beszélgetünk, hogy lesz-e még mozi a pandémia után.

– Már az előszóban leírod, hogy ez egy hangsúlyosan szubjektív válogatás. Volt olyan film, ami a terjedelmi korlátok miatt kimaradt, viszont nagyon fáj a hiánya?
– Éppen a válogatás szubjektív jellege miatt a tartalomjegyzék folyamatosan változott, ezért már a kézirat leadása után is tudtam volna rajta variálni. A kamaszkorom óta csodált, meghatározó személyes kedvenceim közül viszont olyan talán nincs, ami kimaradt volna, de egy csomó olyan kanonikus darab akad, amit ma már beleírnék a könyvbe, például a Hammer-féle horrorok közül A Quatermass kísérletet. És biztos, hogy ha most jobban elméláznék a hiányzókon, akkor találnék még 52 olyan filmet, amiről most sokkal szívesebben írnék, mint akkor, amikor a kézirat készült. De majd biztos lesz folytatás. Az a jó ebben a listás „guide-formátumban” (vezető, útmutató könyvek – a szerk.), ami amúgy az angolszász filmes könyvkultúrában egy teljesen elfogadott struktúra, hogy a végtelenségig lehet folytatni, csak az a kérdés, hogy én vagy az olvasók mikor unnak rá.

– A könyvben szereplő alkotások közül melyiket nézted meg a legtöbbször és miért?
– Ez jó kérdés. Az összes filmet legalább kétszer láttam, de a tartalomjegyzék felét minimum négyszer-ötször. A toplistán talán a Ragyogás, A bárányok hallgatnak, az Alien és a 28 nappal később áll, ezeket valószínűleg húsznál – vagy harmincnál? – is többször láttam, de pontos számot nem tudnék mondani. És hogy miért ezeket? Nyilván banális a válasz: mert ezeket a filmeket szeretem a legjobban.

– Ennyi év és ennyi film után még szoktál valódi borzongást érezni a moziban, képernyő előtt?
– Abszolút! Sőt azt vettem észre magamon, hogy egyre könnyebben borulok ki bizonyos filmeken. Ez talán az öregedéssel jár, vagy egyszerűen bizonyos konfliktustípusok, mint például a családon belüli borzalmak, vagy amikor emberek válnak fenyegető szörnyeteggé, sokkal jobban felkavarnak. Például a 2015-ös Green Room című thriller-horror kimondottan kiakasztott, persze „jó” értelemben. Ha már itt tartunk, ez is egy olyan film, amit ma már beleírnék a könyvbe.

– Teljesen megérdemelten, nekem is nagy kedvencem volt. Ráadásul Patrick Stewart kimondottan jó ebben a negatív karakterben. De térjünk vissza hozzád. Korábbi könyvedet Steven Spielberg életművének szentelted. Van olyan rendező, akiről szeretnél hasonló könyvet írni?
– Van. Az igazság az, hogy már meg is írtam, a kéziratot hamarosan küldöm is a kiadónak. Steven Soderberghről (Ocean’s Eleven; Traffic; Szex, hazugság, videó) fog szólni a következő rendezőcentrikus kismonográfiám, és elvileg jövőre fog megjelenni. Hogy utána mi lesz, nem tudom, valószínűleg egy kicsit pihenni fogok a filmes könyvek frontján. De például Malickről, Scorseséről, Altmanról, Nolanről vagy Paul Thomas Andersonról is szívesen írnék majd hasonló könyvet, de ez a távoli jövő távoli zenéje.

– Amikor beülsz a vászon elé és először nézel meg egy filmet, hátrébb tolod a szakembert és a kritikust magadban, hogy csak a néző maradjon?
– Sajnos nem nagyon tudom a különböző „éneimet” ide-oda tologatni, általában a „szakmai” tekintet ugyanannyira jelen van, mint a „naiv”, de tény, hogy ez utóbbi a domináns. Pláne, ha jó a film. Ha valami olyat látok a moziban, ami teljesen magával ragad, akkor az utolsó dolog, hogy szakmai kérdésekről morfondírozzak, hiszen az élmény annyira erős, hogy ez eszembe se jut. Ezek azok a pillanatok, amelyek szerintem minden filmes szakemberben életben tartják a tüzet.

– A Fehér éjszakákkal ér véget a válogatás. Azóta láttál olyan filmet, amelynek itt lenne a helye?
– Ari Aster rendezéséhez foghatót azóta nem láttam, de mondjuk a Gyilkos tudat (Possessor) című angol–kanadai sci-fi megközelítette ezt a színvonalat, talán be is válogatnám. Illetve a kicsit régebbi filmek közül a 2017-es Super Dark Times című kilencvenes években játszódó tinithrillert írnám még bele a könyvbe.

– Hogyan látod a mozi jövőjét a digitalizálás korszakában a pandémia után, alatt?
– Ez egy nagyon messzire mutató kérdés, amit röviden megválaszolni istenkísértés lenne, de azért megpróbálom. Én azon a „középutas” állásponton vagyok, hogy a mozikultúrát és a moziélményt nem lehet semmijen újítással vagy forgalmazási technológiával lecserélni, de a streaming szolgáltatók sok pozitívumot hoztak az elmúlt években. Ezek közül az a legfontosabb jelenség, hogy a közepes költségvetésű, felnőtteknek szánt, de sztárokat is mozgató, „szerzőibb” hollywoodi filmek – lásd a nagysikerű Házassági történetet (Marriage story), vagy Soderbergh legújabb munkáját – eltűnnének a szuperhősfilmek és egyéb, hatalmas infrastruktúrát mozgató blockbusterek áradatában. Sajnos, vagy nem sajnos, ma már a Netflix és társai sokkal szívesebben állnak be egy ilyen film mögé, mint a „hagyományos”, régi stúdiók. De emellett fontos lenne, főleg itthon, hogy a mozikultúra életben maradjon.

– Mi kellene ehhez?
– Állami segítségre lenne szükség. Vagy bármilyen átfogó gondolatra. Itt egyébként elsősorban a művészmozikra gondolok, ahol nagyon fontos lenne, hogy régi filmeket, klasszikusokat is megnézhessen a rajongó, hiszen a DCP-technológia korában (a filmeket már nem a hagyományos kópiákról, hanem speciális digitális formátumban, merevlemezről vetítik – a szerk.), ma már ez nem különösebben nehéz.

Budapest az egyetlen főváros a régióban, ahol nincs filmmúzeum, vagy régi filmeket játszó, hivatalos művészmozi, ami legalábbis minimum elgondolkodtató.

Pedig igény lenne rá: a járvány után valószínűleg sokkal nagyobb igény is lesz a közösségi mozizásra. A régi filmeket sokan szívesen megnéznék újra nagyvásznon. Ráadásul pedagógiai szempontból is fontos lenne egy ilyen intézmény.

– Úgy tudom, a filmkészítés mellett regényt is írsz. Hogyhogy nem film lett az ötletből?
– Igen, ez egy újabb keletű csapásirány nálam, bár a regényírás gondolatával már évtizedek óta kacérkodom. Az irodalom ilyen vagy olyan formában, de mindig meghatározó volt számomra, akár úgy, hogy verseket írtam – még 2004 előtt, szóval elég régen –, akár úgy, hogy irodalmi műveket adaptáltam filmre. Például a Barokk Feminát Nemes Z. Máriótól vagy a Polaroidokat Simon Mártontól, vagy épp a Hamletet Shakerspeare-től. Illetve írókkal dolgoztam együtt forgatókönyveken, például a Bartók Imrével közösen írt Fagyott május esetében.

– Akkor már volt egy kis rutinod.
– Már húsz éve az egyik felem a fikcióírás felé gravitált, ennek lesz az első terméke az ősszel megjelenő Kubrick-akció, ami tulajdonképpen az én „így jöttem” könyvem. Úgy lesz egy mozgalmas-kalandos-ponyvás thriller, hogy beleírtam mindent, amit a filmekben szeretek és amit erről a világról tudok. Kicsit olyan lesz, mint egy filmbolondoknak írt James Bond. De a következő két regény is ezen a nyomvonalon fog továbbhaladni. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: a Kubrick-akció soha nem akart film lenni, mert legalább egy Spielberg kéne mögé és vagy százmillió dollár. Magyar kísérleti filmesként olyan messze vagyok egy ilyen sztori megvalósításától, mint egy hangya a holdra szállástól.

LICHTER PÉTER legutóbbi művei: Steven Spielberg filmjei; Kalandos filmtörténet; 52 kultfilm.