Egyszerűen leírtam, amit gondolok – Beszélgetés Szinetár Miklóssal

FALUSI DÓRA interjúja

Nyolcvannyolc évesen jelentette meg 88 címmel az új könyvét (itt olvashat erről bővebben), amelyben egy egész élet lepárolt gondolatai sorakoznak anekdoták, miniesszék formájában kultúráról, politikáról, emberi viszonyokról. Rólunk és magáról. Az életét irányító vezérelvről, az SZFE helyzetéről és az apró örömök boldogságáról beszélgettünk.

– Nagyon erős harmónia jellemzi a szövegét. Mi ennek a titka?
– Minden ember természetét a körülményei alakítják, még ha nem is tudatosan. Valószínűleg így alakította az én gondolkodásomat is a világháború, aztán a Színművészeti Főiskola majd Egyetem, az Operaház, a Televízió… olyan sok helyen fordultam már meg. Két dologra törekedtem: egyrészt, hogy amit csinálok, abban jól érezzem magam; másrészt, hogy akikkel dolgozom, azok is jól érezzék magukat. Mindig az volt a véleményem, hogy a világ arra való, hogy az emberek jól érezzék magukat benne, amennyire csak lehet. Mondtam mindezt azért, mert én még egy meghatározó élménnyel jöttem a második világháborúból, ahol, ugye, mindenki nagyon rosszul érezte magát.

– A könyve olyan aforizmákat tartalmaz, amelyek kapcsán úgy fogalmaz az előszóban, hogy sokfélék, néhol akár ellentmondásosak is lehetnek. Van mégis egy nagyon erős igazodási pontja, vezérfonala a szövegeknek, ez pedig az arányosság gondolata.
– Igen, tulajdonképpen erről szól a könyv. Majdnem az is lett a címe, hogy Arányok. Mivel az életben semmi sem tisztán fekete vagy fehér, semmi sem száz vagy nulla százalék. Mindenben arányok működnek, és az életünk minősége erősen függ attól, hogy ezek hogyan alakulnak.

– Sok témakört érint, a politikától a vallásig. Ezek szerint ez az élet minden területére alkalmazható szempont?
– Legalábbis a túlnyomó többségére. Hiszek abban az életfilozófiában, hogy a dolgokat – bármit, a cselekedeteinket, a szeretetünket, az utálatainkat, mindent – mérlegelni kell, és ennek a mérlegelésnek az alapja az arányérzék.

– Az arányosság egyenlő az igazságossággal? Azt írja egy helyen, hogy gyakran rossz véleménnyel van az igazságról. Minden relatív?
– Nem minden, de az igazságosságról valóban sokszor elég rossz véleményem van, mert az az esetek döntő többségében relatív, ugyanis nagyon függ attól, hogy ki, mit és hogyan érez. Még a gazdaságban is. Valaki szerint az az igazságos, ha kizárólag a teljesítmény és a tehetség érvényesül, a másik szerint meg az, ha mindenkinek jut egyformán mindenből. Ez két egymással merőben ellentétes szemlélet. Ebben is az az álláspontom, hogy az arányok számítanak. A kettő között kell kialakítani valamilyen elfogadható mértéket.

– Az arányok kapcsán sokat ír a színházról és a színészetről is. Mit tanácsolna az SZFE körüli helyzet rendezésére? Egyáltalán használható még ez az elv ebben a kiélezett helyzetben?
– Az SZFE elrontott dolog. Elölről kellene kezdeni az egészet. Abból kellene kiindulni, hogy van itt egy egyetem, amelynek óriási múltja van, és nagyon nagy eredményei. A másik oldalon pedig sok mindent lehetne rajta javítani. Megint ugye az arányok. És hát a nulláról kéne indulni, mert ami eddig történt, az csak erőszakoskodás, amivel győzni lehet, de nincs értelme.

Az lenne a jó, ha az SZFE ügyét úgy zárnák le, hogy nem hirdetnének igazságot.

Senkinek nincs igaza, zárjuk le a dolgot, nem hirdetünk eredményt, nincs győztes, nincs vesztes, kezdjük az alapoktól. Méghozzá egyrészt úgy, hogy az egyetem autonómiája – mint Európában mindenütt – sérthetetlen, tehát nem nyúlhatnak hozzá. Másrészt annak eldöntésére, hogy alapítványi vagy állami legyen, össze kellene hívni egy bizottságot – nem túl sok emberből, de olyanokból, akik ismerik a helyzetet és értenek hozzá – és hosszan kellene értékelni, hogy melyik út járható. Utána én egy fél évig, évig csak kísérleteznék. Ez ugyanis túl nagy változás egy százötven éves egyetem életében, nem lehet egyik napról a másikra átállni. Amit itt csináltak, az így ügyetlen, ronda, nem igazságos, nem jó. Ezzel együtt, amit az egyetem bírálói mondanak, abban is van igazság.

– Megint az arányok, igaz?
– Pontosan. Amit képviselnek, az nem úgy hülyeség, ahogy van. De amit csináltak, az rossz. Sok szempontnak kellene még érvényesülnie, és tényleg nem ártana megújítani az egyetemet. Ez olyan, mintha lenne egy lakás, amelynek nagyon szép a kilátása, jó helyen fekszik, jó a beosztása, de már le van rohadva a tapéta. Számos dolgot meg kellene benne menteni, és éppen ezért sok mindent kellene megcsináltatni. Most ehelyett fölgyújtották.

– Mikor fogalmazódott meg Önben a gondolat, hogy összegyűjtse az évek alatt felhalmozott cetliket, amelyekre a gondolatait jegyezte föl, és rendszerezze őket?
– Az arányok szemlélete már régi mániám, és egyre jobban a világnézetemmé vált. Nagyon sokféle jegyzetet készítettem, és volt egy olyan tervem, hogy valamikor még írok egy könyvet, de nem tudtam, mikor. Aztán egyszerre csak beütött ez a járvány, be voltam zárva és azzal kezdtem foglalkozni, hogy összeszedtem a jegyzeteimet.

– Amikor az ember így summázza a gondolatait, az élethez való viszonyát, akkor abban az egész élete benne van. Milyen érzés volt megírni a könyvet?
– Egyrészt nagyon jó, nagyon örültem neki és élveztem a munkát. De bizonyos értelemben szorongtam is, mert túl nagy dolgokat meg általánosságokat írtam le, és előttem ezt már nagyon sokan, sokkal nagyobb felkészültséggel megírták. Meg aztán szorongtam, hogyan vegyem a bátorságot ahhoz, hogy fogom magam, és két és fél oldalon megírom az egész rendszerváltás okát, hogy miként történt. Egy ilyet legalább hatszáz oldalon szoktak megírni, sok-sok széljegyzettel és forrásirodalommal. Én meg egyszerűen elmondtam azt, amit erről gondolok. Meg más is… Egy csomó dolog kapcsán két és fél oldalon összefoglalom a magam nézetét olyan témákról, amelyeknek nagy tudósok egy egész életművet szenteltek, de legalábbis sok-sok lábjegyzettel, hosszú oldalokon írtak róla. Én megpróbáltam ezeket amolyan egyszerű módon megírni. Az elején van az a nagyképű célzás Boccaccióra…

– Ez volt a kiindulópont?
– Igen, abból indultam ki, hogy olyan 19-20. századi dolog az, hogy ezekkel a témákkal csak hivatkozásokkal meg lábjegyzetekkel ellátva lehet foglalkozni. Vagy rövid internetes förmedvényekben. Hát ezt se akartam. Arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha erről az egészről én négy- vagy ötszáz évvel ezelőtt írtam volna? Akkor ugyanilyen formában foglalnám össze, mint most. Tehát kicsit ez egy múltbeli attitűd is: egyszerűen leírtam, amiket tapasztaltam és amiket ma gondolok.

– Kinek mutatta meg először?
– A feleségemnek. És – bár én egy életen át harcban álltam a színikritikusokkal – egy fiatal kritikusnak, akinek nagyon becsülöm az írásait, László Ferinek hívják. Meg Verebes Istvánnak. Kaptam tőlük hasznosítható kritikát, észrevételt, meg némi biztatást is.

– Hogyan telnek a mindennapjai most, hogy a könyv már megjelent, viszont a járvány még velünk van, és a színházi élet sem indulhatott még el?
– Fizikailag mindig igyekeztem magam karbantartani, minden nap tornázom vagy sétálok, sokat olvasok, és most is készítem a jegyzeteimet. Van egy forgatókönyvem is Lehár A víg özvegyéből, azon is dolgozom – az ember amíg él, remél. Egyszer csak elfogadják. Szeretnék még utazni, és az úszás is hiányzik. Amíg nem volt a covid, addig hetente legalább kétszer elmentem úszni.

Van egy életfilozófiám: arra kell rettentően vigyázni, hogy ne legyek semminek a rabja.

Valamikor szerettem szivarozni – most már nem –, de mindig készen álltam arra, hogy ha nincs, akkor majd nem fogok füstölni. Azt tanácsoltam mindig a családomnak is, hogy ne függjenek semmitől. Én sajnos a mozgástól már nagyon függök, mert a testem berozsdásodik egy perc alatt. Rendkívül fontos az is, hogy nagyon sok mindent szeressünk, de semminek ne legyünk a rabja. Nagyon nehéz, de ez is arányok kérdése, mert az emberek nagy többsége vagy utál mindent, és állandóan rosszkedvű, vagy imád mindent, de belehal, ha valamit elveszít. Könnyű nekem, szokták mondani, mert világháborús gyerek vagyok, és mindent ahhoz viszonyítok.

– És tényleg könnyű volt kialakítani ezt a szemléletet?
– Igen. Nagyon szeretem a jó vendéglőket, a kínait vagy az indiait például imádom, de ha nincs, akkor egy parizeres zsömlén is remekül elvagyok. Ha nincs, akkor nincs. Ez maradt a világháborúból. Azt kell megbecsülni, ami van. Tőlünk pár órányi autóútra, Srebrenicában nem is olyan rég belőttek az árokba nyolcezer embert. A szomszédunkban, Jugoszláviában négy év alatt százezer ember lett földönfutó. Szóval, azért valahol szerintem mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a világ kiszámíthatatlan. Ki gondolta 1987-ben, hogy itt rendszerváltás lesz? Ki gondolta 2019-ben, hogy jön a koronavírus? De hát a világ arról szól, hogy állandóan jönnek dolgok, amelyek megváltoztatják az életünket hol így, hol amúgy. Arra kell készülni, hogy ami jó és ami van, azt borzasztóan szeressük és élvezzük, tudjunk örülni. Én annyira örülök annak, hogy itt lakom Csillaghegyen, itt sétálok, és nem tudom megunni, mert annyira imádom a fákat itt a környéken, mindegyik érdekes és szép.

– Milyen gondolatot emelne ki a könyvéből azok számára, akik egyedül vannak ebben az időszakban?
– Az örömre való készség egy adottság. Egyszer még fiatalon megkérdeztem egy nagyon idősnek tűnő színésztől, hogy Jani bácsi, hány éves vagy? 67, mondta, de nem sok öröm volt benne. Pedig nagyon nagy karriert futott be. Viszont nem volt igazi készsége arra, hogy a jó dolgokat megélje. Az egy borzasztó fontos adottság, és ezt ki is lehet fejleszteni, hogy mindennek tudjunk örülni. Ha kimelegedve megihatunk egy pohár vizet, akkor annak. Nagyon kell örülni. A napsütéses időnek, meg az úszás utáni jó közérzetnek is. Nyilvánvaló, hogy ha valaki fűtetlen lakásban lakik, ahol nincs pénze arra se, hogy a minimális higiéniát megteremtse magának, akkor persze, hogy nem tud örülni. Kell a jólétnek egy bizonyos szintje ehhez. De mivel ma már Európa nagyjából hatvan százalékának ez megvan, akkor ez a hatvan százalék próbáljon meg örülni.

SZINETÁR MIKLÓS legutóbbi művei: Senki többet? Pályázat harmadszor…; A második pályázat; Pályázat