Éjfekete csillagok

Lichter Péter: 52 hátborzongató film | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Kevés olyan alkotó van, aki élvezetesen és élményszerűen képes mesélni mestersége és hivatása kulisszatitkairól. Aki úgy lesz avatott szakértő, hogy közben megőrzi az egyszerű néző nem szűnő rajongását. Lichter Péter új szubjektív antológiájában az éjfekete remekléseket veszi sorra Az ördögűzőtől A bárányok hallgatnak című alapvetésen át a Tűnj el! mellbevágó horrorszatírájáig. Borzongató, de nem félelmetes utazás a filmtekercsek mélyére.

Engem a tiltás csábított el. Valamikor a nyolcvanas évek második felében sugározta a királyi tévé a Hitchcock-sorozatot, és én követtem is, mert szerettem feszült „bűnügyi” filmeket. Viszont amikor a Psycho és a Madarak jöttek volna, a szüleim már jó előre szóltak, hogy én ezt a két filmet nem nézhetem meg. De miért nem, kérdeztem tizenéves fejjel, hiszen akkor ráadásul még egész jól nézett ki a bizonyítványom. Mert ez horror, jött a titokzatos válasz. Ez a történelmi pillanat alapozta meg bennem a borzongató filmek iránti, mindmáig nem szűnő rajongást.

Anyámék persze nem voltak egészen pontosak. Mert a Psycho nem vegytiszta horror. Bizonyos értelemben – ahogy azt Lichter Péter hangsúlyozza – a nyolcvanas években felfutott kaszabolós (slasher) filmek előfutára. De ugyanúgy lehet thriller. Vagy leginkább: éjfekete remekmű. A nem túl pontos műfaji határok miatt használja a könyv is ezt az igen tág fogalmat, mert borzongatósba a horror és a thriller mellé beválogatta a szerzői filmes darabokat vagy az avantgárd jellegű alkotásokat. Vagyis olyanokat is, amelyek kikönyökölnek minden skatulyából, viszont igen érzékletesen hozzánk ránk a frászt. Vagy csak a szorongást.

Szubjektív válogatás-e az 52 hátborzongató film? De még mennyire! És épp ez adja a varázsát: a klasszikusok mellé ugyanis bekerül néhány méltánytalanul mellőzött, ám annál ragyogóbb alkotás is. Ráadásul a mind filmrajongóként, mind filmkészítőként rutinos szerző remekül ért ahhoz, hogy élményszerűen beszéljen a kedvenc filmjeiről, miközben persze értő módon elemzi és szedi szét a kulcsjeleneteket, rajzolja fel dióhéjban az adott rendező pályaívét vagy épp a korszak jellegzetességeit, fontosabb fogalmait. Vagyis az antológia úgy lesz „filmtörténeti” áttekintés, hogy egy pillanatig sem akar az lenni. Sokkal inkább egy értőbb és többet látó tekintet oldott beszélgetése a beavatásra váró nézőkkel.

Az utazás a francia impresszionizmus mára szinte teljesen elfeledett alkotásával, Az Usher-ház bukásával indul, és a napfénytől ragyogó, mégis hideglelős kortárs alapműig, a Fehér éjszakákig ível. Az első kapcsán megtudjuk, hogy a film rendezőjénél, Jean Epsteinnél senki nem tudta jobban megragadni „a holtsépadt, késő őszi táj lidérces hangulatát”, illetve úgy meredeznek a kopár ágak a filmben, „mintha a jéghideg égbolton megjelenő, kísérteties repedések lennének”. Az utolsóból pedig megtudjuk, hogy mi történik, ha a gyászhorror találkozik a folkhorrorral, és miért lehet hideglelősen költői, ha a egy női mosollyal ér véget egy film.

Én nem bírtam ki, s legelőször a kedvenceimen vágtattam végig. A nagy becsben tartott Jákob lajtorjáján, amely évekkel a Hatodik érzék előtt járatta csúcsra a csattanós befejezést. A Valami követ minimalista borzongatását, amely egy rém egyszerű ötletből hozza ki a tartós félelemérzetet. És persze a máig nem feledhető klasszikusok! A nyolcadik utas: a Halál, amelynek kapcsán kiderül, hogy nem a magyar forgalmazó ötlete volt a kinek zseniális, kinek csapnivaló filmcím; a Zodiákus idegőrlő és reménytelen nyomozása a médiafigyelemre éhes sorozatgyilkos után, vagy a még reménytelenebb és még idegőrlőbb nyomozás a Nem vénnek való vidékben, amelynek kapcsán még ma is kiver a víz, ha Javier Bardem szenvtelen tekintetét felidézem magamban.

És hány érdekes adalékot tudunk meg eközben! Például azt, hogy a zseniális Anthony Hopkins, aki szinte leuralta A bárányok hallgatnak című alapvetést, mindössze huszonöt percet tölt a vásznon (a játékidő húsz százalékát!), és a magyar hangját adó Sinkó László még arra is ügyelt a szinkronban, miközben maximálisan próbálta visszaadni a jéghideg karaktert és annak hírhedt merev tekintetét, hogy ő maga sem pislogott a hangfelvétel során. Vagy hogy Hitchcock a Psycho hatásának érdekében még a mozinézős szokásokat is megváltoztatta: a hatvanas évekig ugyanis a nézők akkor estek be a filmre, amikor akartak, a sétafikálást viszont a zseniális rendező megtiltotta a forgalmazás a során, így a későn érkezők már nem rémülhettek halálra a zuhanyozós jelenet során. Mint ahogy az is elképesztő, hogy jobban lehetett tartani Az ördögűző forgatása közben William Friedkintől, mint bármilyen démontól, hiszen a rendező olyakor még egy-egy kiadós nyaklevest is lekevert a színésznek, ha elégedetlen volt az alakítással.

Lichter Péter miniesszéiben a film iránti szeretetével olyan közel hozza hozzánk ezeket az alkotásokat, amennyire egy rendező nem lenne képes. Mert kell hozzá a néző olykor elfogulatlan és izzó rajongása. Így kicsit sem lepődünk meg, hogy egy-egy film kapcsán természetes módon keveri bele az elemzésbe a személyes élményeit. A kör kapcsán például az épp kifutó VHS-kazetták kapcsán meséli el, hogy milyen volt kilószámra venni filmet a Tescóban, mikor is a leárazott kazettákat raklapokra tették ki a krumplik és paprikák mellé.

Az 52 borzongató film épp olyan izgalmas beavatás, mint amilyen volt az 52 kultfilm korábban, vagy amikor Steven Spielberg életművén suhant végig pont ilyen élvezetes szakértelemmel. Mert úgy képes beszélni a mesterségéről, a művészeti ág avatatlan szem előtt rejtve maradó szépségéről, ahogy annak idején őt is elvarázsolták ezek a filmek. Ahogy borzongott, reszketett és szorongott a vászon előtt. Aztán megnézte újra és újra. Mert a csoda éjfekete változatával sem lehet betelni.

LICHTER PÉTER legutóbbi művei: Steven Spielberg filmjei; Kalandos filmtörténet; 52 kultfilm.