KÖNYVTERASZ
Harminc történet, harminc villanás, harminc mai magyar meghökkentő mese – Örkény módra tótágast álló világ. Rényi Ádám, aki civilben könyvkiadással is foglalkozik, most a barikád túloldalán is feltűnt: rövid, csattanóra végződő történeteiben (a könyvről itt olvashat bővebben) sokévnyi megfigyelés, ötlet és örömmunka sűrűsödik össze. Matild nénikről, a novellák eladhatóságáról és a mai közbeszéd minőségéről beszélgettünk.
– Melyik novelládat kínálnád fel, ha az egyik bekerülhetne a Meghökkentő mesék című legendás tévésorozatba?
– Több olyan van, amely alkalmatlan a megfilmesítésre, mert arra épít, hogy az olvasó másként olvassa a történetet, mint ahogy meg van írva, és az ilyen csavarokat a vizualitás azonnal lebuktatná. De akad azért olyan is, amelyik működne a képernyőn. Ilyen például A két Lotti Budapesten, a Mosoly vagy a Hálátlanok.
– Hol és mikor csipegetted fel ezeket a nagyon is életszagú sztorikat a nagyon is életszagú karakterekkel? Volt, hogy tárgyalás közben jegyzetelgettél egy novella kapcsán?
– Szerintem élni kell, ez a trükk. Nem elmenni minden mellett, felfedezni az érdekeset a hétköznapinak tűnő dolgokban is, és továbbgondolni azt is, amiben az első blikkre nincs semmi továbbgondolnivaló. Jegyzetelni főként magukat a novellaötleteket szoktam, leginkább post-it, fecnik jönnek szóba, de ez csak két-három szó, épp csak azért, hogy eszembe jusson, amikor van időm írni egy kicsit. Amikor elkezdem kidolgozni a szöveget, akkor az apróbb részletek, leírások, jellemzések, mondatok valahogy maguktól érkeznek, talán részben az emlékeimből, a tudatalatti megfigyelésekből. De mivel írásaim egy része abszurd, ezekkel nincs nehéz dolgom, hiszen Magyarországon a közélet félkészen szállítja a témákat, voltaképpen csak be kell fejeznem őket.
– Melyik nehezebb szerep: az íróé vagy a kiadóé?
– Számomra az írásban nem volt igazi nehézség, örömmel, mosolyogva írtam meg minden történetemet. A szorongósabb rész akkor kezdődik, amikor kész a könyv, és megmérettetik az olvasók előtt. Szerencsére az eddigi visszajelzések nagy többsége pozitív, az első másfél hónap eladása, amit persze kiadóként közelről és szinte napra lebontva látok, szintén bizakodásra ad okot. Bár a kiadó tevékenységében vastagon fellelhetők az ötleteim, javaslataim, alapvetően én a csendesebbik társ vagyok, így a kiadói oldalon sem a napi szintű nehézségekkel kell szembesülnöm. Ezt elsősorban a társamnak, aki egyben a kiadó vezetője és a csapatnak köszönhetem. Úgyhogy köszönöm is! Persze nem volt ez mindig így, az elmúlt években volt sok küzdelem, a könyvpiacot megrázó esemény, az Alexandra csődjétől kezdve a járvány miatt elrendelt boltzárakig. Most mégis a pohár inkább félig telinek látszik.
– Az írói éned kedvét nem vette el a kiadói éned tapasztalata, hogy milyen piszok nehéz novelláskötetet eladni a magyar piacon?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert nem nehezítették az írói debütálásomat zavaró elvárások. Sem a kiadónk felől nem nehezedett rám nyomás, nem frusztrált ambiciózus üzleti terv, de magammal szemben sem voltam szigorú. Nem éltem meg élet és halál kérdésének azt, hogy sikeres könyvszerző válik-e belőlem, vagy sem. Persze reméltem, hogy a családomon és a baráti körömön túlnyúlik majd az olvasótábor, de ez a vágyam szerencsére elég gyorsan beteljesült. Mostanra elmondhatom, hogy az Osztálytalálkozó nem lesz mínuszos a kiadó számára sem, számomra pedig minden olvasóval és visszajelzéssel egyre pluszosabb. Szóval, bár tudom, hogy egy novelláskötetnek eleve szűkebb piaca van, nem tapasztaltam meg ennek a küzdelmességét.
Lehet, hogy annak is köszönhető ez, hogy tudatosan a klasszikus irodalmi közönségnél szélesebb kört igyekeztünk megszólítani vele: hétköznapi nyelven íródott, a történetek pedig a műfajra jellemző terjedelemhez képest is kurták, könnyen befogadhatók.
– Negyvenéves korod előtt minden kéziratodat eltépted és kidobtad? Csak azért kérdem, mert nem kapkodtad el a debütálást.
– Az én célom nem az, hogy híres író legyek, díjakat kapjak és tiszteljék a munkásságomat. Egyszerűen csak szeretek olyan dolgokat csinálni, amelyek boldoggá tesznek, és sok más mellett az írás az egyik ilyen tevékenység. Időről időre, amikor volt egy jobb ötletem és pár szabad órám, írtam, de amikor nem volt, akkor nem.
– Mekkora időt fognak át a kötet novellái?
– Ez a harminc történet valójában tizenegy év munkája, illetve inkább eredménye, mert semmi munkaszerű nem volt benne. Voltak évek, amikor nem írtam, mert vagy időm, vagy ötletem, vagy kedvem nem volt. Így viszont elmondhatom, hogy minden sort örömmel, szabadon és jókedvvel írtam meg, és abban bízom, hogy ebből az olvasónak is át tudok adni valamit a befogadás során. Szóval, ha az olvasó néha velem nevet, máskor megdöbben vagy éppen meghatódik, közben esetleg még el is gondolkodik egy-egy írással találkozva, mert valami egyszerre ismerős és mégis különös, akkor elértem, amit el akartam érni. Ha szerzek valakinek egy-két kellemes órát, az nekem elég. Hátha neki is.
– Úgy szól a legenda, hogy Raymond Carver úgy „találta fel” a minimalizmust, hogy munka után az autójában volt ideje írni, mielőtt hazament volna. Neked mi a mentséged, hogy nem írtál hosszabb novellákat?
– Türelmetlen ember vagyok és részben a hozzám hasonlóknak írok. És valóban érdekel is, hogy hogyan lehet egy karaktert, egy életet néhány sorban úgy ábrázolni, mintha több száz oldal alatt ismernénk meg. Örkény István volt ennek mestere. Dr. K. H. G. kapcsán is úgy érezzük, hogy sokkal többet tudunk róla, mint amit a nyolc rövid sorból álló párbeszéd valóban elmondhat róla. Ha sokak számára ismerős karakterekkel dolgozol, akik ráadásul ismerős mondatokat mondanak, akkor a karaktert az olvasóval együtt alkotod meg. Én adom az alapot, de ha az olvasó azt mondja, hogy jé, az én Matild nénikém is pont ilyen volt, akkor az én figurám megkapja maga mögé Matild néni életét, küzdelmeit, örömeit, a lakását és a ruháját is.
Sokan kérdezik, mikor érkezik a regény, de egyelőre jobban vonzanak az instant műfajok. Újabb rövid novellák, illetve a színpadi szövegek, amelyek azonnali és látható reakciót váltanak ki.
– Kommunikációs és médiaszakemberként hogyan látod a mai közbeszéd minőségét? Milyen regénybe illene?
– Alacsony minőségű, mert sok politikus azt gondolja, hogy az egyszerű embereket úgy kell megszólítani, ha tahó módjára beszélnek. Ez azt jelenti, hogy tahónak vélik azokat is, akiknek a szavazataiért küzdenek, ami elkeserítő. Pedig lehet egyszerűen és közérthetően beszélni úgy is, hogy közben nem kell benevezni a bunkóságbajnokságra. Korunk regényét Móricz Zsigmond tudná jól megírni. Tulajdonképpen meg is írta már előre a saját kora bunkóiról.
