PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Nem a leglátványosabb költészet, és a szerző maga sem a folyton szerepelni vágyó költők közé tartozik. Pedig tíz kötet után, amelynek verseit számos nyelvre lefordították, Halmosi Sándor ott van azok között, akik megérdemlik a fokozott figyelmünket. A Neretva című kötete (itt olvashat róla bővebben) egy apokrif trilógia középső darabja, és egyszerre térképezi fel a látható világot és a legsötétebb anyagot. Fordításokról, versben való politizálásról, és három országban megélt kulturális hatásokról beszélgettünk.
– Tíz kötet után hogyan látod, bármiből lehet vers? Vagy inkább úgy van, ahogy a laikus képzeli, csak emelkedett és nemes gondolat szülhet igazi költészetet?
– Igen, bármiből, mert a vers nem más, mint felfokozott élet, elevenség, folyamatos komfortzónán kívüliség, élő lelkiismeret, őrlődés, vívódás, beszélgetés az angyallal. Itt és most. A legközvetlenebb kapcsolatunk a saját lelkünkkel, ami, ugye, finom kapcsolatot ápol a világlélekkel is. De húsz éve is ezt gondoltam erről. Vers nem az, amit mondani, vagy írni kell, vers az, amit hordani, viselni, élni kell. Megszenvedni. Mint a szöges övet. És az leginkább véres, nem emelkedett.
– Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre tágabb a vers jelentése?
– Eleve nem is tudom, mit jelent igazán. Ha azt jelenti, hogy elvont, absztrakt, távoli, velem nem egy szinten lévő, nem szolidáris, ha nem értem van, nem szólít meg, közömbös marad, akkor az számomra nem költészet. Úgy érzem, korszakváltásban vagyunk: az alanyi költészetnek vége, és egy misztikus kor kezdődik.
– Milyen ez a váltás?
– Nem a szó nyelvi, irodalmi vagy kulturális értelmében, sokkal inkább a középkori misztika alapvetései mentén.
Nincs rajtunk kívüli Gonosz és Jó, mindkettő bennünk van, ezzel kell valamit kezdenünk, így kell létrehozzuk az egyensúlyt, először magunkban, aztán a világban.
Mert óriási a szakadék teremtettségünk és szörnyetegségünk között, és mégis, efölött a szakadék fölött kell megállnunk. Mint lék fölött a súly, hangtalanul, súlyunk és felelősségünk teljes tudatában.
– Bele szoktál nézni a régebbi köteteidbe?
– Nekem csak az első kötetem, A démonokkal flancoló volt idegen, nyelvi akarnoksága miatt, és ezen nem változtatott az idő, de a második kötetben – Napleány voltál – már megtaláltam a saját hangomat, és azt a beszédköltészetet, ami azóta is jellemez. Érdekes, hogy az is rövid idő, talán másfél hét alatt pörgött le. Beavatás volt.
– És a többiek?
– A következő kötetek is ehhez a korszakhoz köthetők, szívesen nyúlok vissza hozzájuk, de sokat idézik őket, itthon és külföldön egyaránt. Az első öt kötet még németországi tartózkodásom alatt jelent meg, ezért, személyes jelenlét híján, nem tudtam olyan mértékben jelen lenni a hazai irodalmi életben, mintha itt éltem volna.
– De aztán hazaköltöztél.
– A fordulatot a 2006-os év hozta meg, akkor jöttem végleg haza, Budapestre. Ez az ország- és életmódváltás nagyon izgalmas éveket hozott, és egy új kötetet – Gileád –, amely így minden szempontból a megérkezés könyve lett. Kányádi Sándor napi olvasmánya volt, és én magam is a legerősebb kötetnek tartom az addigiak közül. És ezzel, valamint egy válogatáskötettel – Ibrahim – le is zárult ez a korszak, a maga szenvedélyes életzsoltáraival, hetykéivel, hosszú ódáival és tömör négysorosaival, szerelmes és szenvedő verseivel, kötetvégi razglednicáival.
– A Neretva egy apokrif trilógia középső kötete. Eddig ezt jobbára regények esetében tudtuk elképzelni. Mi indította el benned az ötletet?
– Nem ötlet volt. Nálam a vers sosem az. 2019 decemberében egy olyan közösségi drámát éltem át sejtközelből, ami egy addig nem tapasztalt megrendüléshez és mélységes csalódáshoz vezetett. Kicsiben mutatta meg a nagy össztársadalmi, globális válságot, amely már évezredek óta zajlik. Ez a személyes-közösségi dráma három hónapig tartott, február elején, bár nem ez volt vívódásaim fő sodra, megírtam egy irodalmi kiáltványt – Ora et labora. Kiáltó szó a tiszta irodalomért –, majd február végén, egy hét alatt a Napszálkákat. Munka mellett, többnyire éjszaka, ajzószerek, bor és pihenés nélkül, félig transzban, szemközt a lincselő csenddel, sötétben, hogy Pilinszkyt parafrazáljam.
– Mi adta a kötetcímet?
– Azt a címadó verset, illetve az apokrif cikluscímet, meg a kiinduló helyzetet – a valóságban is megélt bibliai jelenetek mellett – az a felismerés szülte, hogy szörnyetegek vagyunk mi, emberek. És semmi sem változott az évezredek alatt, hacsak nem az, hogy nadrágban és ingben járunk tóga helyett. De kezünkben ugyanazok a kövek, szánkban ugyanazok a szavak. Még a rigmus is ugyanaz. Hiába kétezer év keresztény etika, a polgári és emberi jogok, az embert szelídítő magas kultúra, a képzőművészet, a klasszikus zene, a költészet, hiába minden, nem tudunk úgy élni, hogy méltók lehessünk rá. Aztán nem sokra rá, 2020 őszén egy hónap alatt megírtam, mert a botrány sohasem véges, a Neretvát is, majd 2021 tavaszán, egy Covid-fertőzés után pedig a harmadikat, a Katharokat. A Neretva tavalyi könyvheti könyv volt, a Katharok valószínűleg idei lesz.
– Nem szereted a „szakmányban fanyalgókat”, a „közbeszéd gengsztereit”, derül ki a versekből. Mennyire jellemzik ők a mai magyar valóságot?
– Amennyiben zavar minket, és amennyiben magunkra ismerünk bennük.
– A szövegekből jól nyomon követhető, hogy számos kultúrából inspirálódsz. Köszönhető ez annak is, hogy Erdélyben születtél, Németországban éltél egy ideig, vagyis eleve kultúrák metszéspontjain élted az életed?
– Ez letagadhatatlan, hisz három országban éltem, és ezek a hatások bizonyosan beépültek a költészetembe, de ennyivel nem tudhatjuk le a dolgot.
Mert a hatások nagy része szellemi, sőt, tudatalatti is. És minél mélyebbre megyünk, annál inkább lekopik minden rárakódás, kiég, leég róla minden szennyeződés.
Mint 830 fok fölött az üveg és a tűzzománc, hogy aztán lehűlve megértsük, minden igaz művészet tűzben születik, vagy tűzben hal meg. Mert aki a szenvedélyt nem uralja, elég benne. Vagy azonnal, vagy a sokadik égetés után.
– Több versedet és könyvedet is lefordították. Milyen volt az ottani fogadtatásuk?
– Egy külföldi megjelenés mindig nagy élmény és felfokozott izgalom. Különösen akkor, ha tudomást szerzek róla, és még a fordítás folyamatába is betekintést nyerek. Ezzel Magyarországot is képviselem, hisz minden egyes külföldi megjelenése egy magyar műnek egyben kulturális misszió is, országimázs. Példának hozhatom a Napszálkák márciusra várható spanyol megjelenését: az egyik legrangosabb spanyol szépirodalmi kiadó vállalta a kiadást. Én vagyok az első kortárs magyar szerzőjük, és annyira megszólította őket ez a kötet, hogy egy magyar sorozatot is terveznek indítani. További köteteim mellett Janus Pannonius, Kosztolányi, Pilinszky kiadását is tervezik.
– Azt tudom, hogy igen sokra tartod a fordítói munkát.
– Nem tudom eleget hangsúlyozni a műfordítás fontosságát a világ szellemi körforgásában. Műfordítók nélkül elég sivár lenne ez a térkép, mégsem becsüljük meg őket eléggé. Meglepő, hogy mennyire nem vagyunk tudatában – sokszor maguk az írók sem – annak, hogy mennyire nem triviális, vesződséges, izzadságos alkimista munka a fordítás, a versé különösen. Ha nem is ugyanazt, de valami hasonlót létrehozni, újat alkotni egy új nyelven, új kódokkal. A lényeget megérteni és újrafogalmazni, mélységes alázattal.
Tisztelni a szerzőt és a szöveget, nem ráülni, de nem is mögé bújni, együtt gondolkodni vele és a leendő olvasóval – beszélni azzal az angyallal.
Régen ennek nagy hagyománya volt, minden valamire való költőnk fordított verset, szinte ujjgyakorlatként, nem is nagyon ismerek kivételt. Ez tisztelet volt más kultúrákkal szemben, párbeszéd, a saját életmű szerves, egyenrangú része.
– És ma?
– Mára teljesen kikopott az irodalomból, az alázattal együtt. A költők csak igen csekély százaléka fordít maga is, viszont elvárja, hogy őt magát fordítsák le, vigyék ki, jelentessék meg, tegyék ismertté külföldön, holott ő maga a világirodalom működtetéséhez nem tesz hozzá, csak elvenne. Ja, hogy ez munkával jár? Persze! A vetés nem veti el magát. Van kivétel, nem is kevés, de a fenti nézet mégis uralkodónak mondható, és jól mutatja a válság bugyrait. Holott ma, a globalizált világban különösen, bárki megtehetné, hogy az általa ismert nyelveken, vagy jó minőségű nyersfordítások alapján fordítson, publikáljon, kapcsolatokat keressen és ápoljon.
– Visszahúzódó író vagy, aki csendben teszi a dolgát, tán még a hangodat sem emelted meg soha.
– Az első kettő talán még igaz is lehet hellyel-közzel, de hogy nem emelem fel a hangomat, azt nem mondanám. Nagyon is impulzív, szenvedélyes vagyok, nem hiába neveztek el Vietnámban Tűzfiúnak, Szenvedélyfiúnak, sőt még egy ott nagyon népszerű regény főszereplőjeként a HJB címet is megkaptam: a magyar James Bond. Nem, ne mondj semmit, mindent gondoltam volna, csak ezt nem (nevet).
– Ha már szenvedély, akkor mi dühített fel utoljára úgy istenigazából?
– Sok volt belőle ebben a két évben, került bele a sötét, apokaliptikus versekbe, főleg a Neretvába. És az sem volt véletlen, hogy egy intenzív társasági és közösségi életszakasz után majd másfél évre teljesen visszahúzódtam, szinte remeteként éltem itthon. Bármilyen meglepő, ezt nem a járványhelyzet implikálta. Aztán lassan visszatértem a nyáron, ami egy kicsit a Katharokon is látszik: máshogy sötét.
– Politizálni sem nagyon szoktál.
– Nem vagyok híve a költői aktivizmusnak, a propagandaköltészetnek, a versben politizálásnak, mert az többnyire csak a szakadékokat mélyíti amúgy is szétszakadt világunkban. Az értelmiség, sajnos, nemhogy a feszültséget csökkentené és a szintézisre törekedne, inkább szügyig tapicskol a sárban. A maga által generált zavarosban halászik, hárít és magasról tesz a megesett világra, és még büszke is rá. Az értelmiség, az írástudók a válság egyik legnagyobb generálói és fenntartói, miközben fennen hirdetik az ellenkezőjét. De van alkalom gyakorolni az elengedést és a jelenlétet, bármilyen nehéz is. Végső soron a tantrát: mindent beengedni, a mocskot is. És mindent átalakítani tiszta energiává, fénnyé, szeretetté.
HALMOSI SÁNDOR legutóbbi művei: Napszálkák; Lao-ce szenvedélye; Ibrahim.
