PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Használtak-e rúzst a Magyarországot megszálló román katonák? Mackensen tábornok tényleg felajánlotta, hogy megvédené Erdélyt? És valóban szabadkőműves mesterkedés állt Trianon mögött? Ablonczy Balázs új könyvében újabb népszerű és egyre terebélyesedő mítoszoknak járt utána (itt olvashat róla bővebben). De vajon tényleg visszakapnánk ma Kárpátalját orosz győzelem esetén? Erről is beszélgettünk.
Jaffa, 215 oldal, 4999 Ft
– A trianoni mítoszok tizenkét évvel ezelőtti első kötetében azt írta, hogy a legendák a kibeszéletlenség és a túlbeszélés együttes jelei. Illetve remekül demonstrálja, hogy szeretünk másra mutogatni a felelősség ügyében. Változott valami e tekintetben a két megjelenés között?
– Az a futó benyomásom, hogy ezek a legendák jobban beépültek a Trianonról, és egyáltalán a 20. század történelméről folyó közgondolkodásba, sok esetben kapcsolódnak aktualitásokhoz, már nemcsak politikusi vagy nyilvános beszédekben, publicisztikákban jelentek meg, hanem a köztereinken is. Pécelen a hamis Apponyi-idézet már emlékműre került, Budapest egyik kertvárosi kerületében egy nem létezett irredenta költőnőről szerettek volna teret elnevezni, és a téves tudásra alapozott internetes mémek, videók száma pedig tényleg végtelen. Rövidre fogva, mintha az egész, sokszor egymásba fonódó eszmekör beleszervült volna a mindennapjainkba.
– Az előszóban említi, hogy az önismeret azt feltételezi, hogy létezik „helyes” önkép, amelyről majd „kordnadrágos értelmiségiek” mondják meg, hogy odaértünk-e már. Ennyire rossz véleménnyel van az értelmiségiekről?
– Ez nyilván önirónia is. Igazából arra igyekeztem utalni, hogy kívülről sokszor hogyan látszik egy kutató-történész. Nyilván magam is naphosszat egy asztalnál ülök és vagy szövegeket írok, vagy régi iratokat esetleg könyveket olvasok, és ha egyiket sem, akkor tanítok. Ezek nyilván klasszikus értelmiségi tevékenységek.
Az értelmiségi hübriszről van elég rossz véleményem, amely valamiféle hierarchiát tételez a társadalomban és hirdetőjét értelemszerűen a csúcson látja.
Egyúttal azt is gondolja, hogy ő majd ügyesen elrendezgeti a társadalom dolgait. A kilencvenes évek klasszikus magatartása ez.
Ablonczy Balázs
– A mítoszok új termőhelye a közösségi oldalak, a posztok világa. Mackensen tábornok állítólagos felajánlása, miszerint megvédte volna Erdélyt, innen került be a napisajtóba. Ez mennyiben befolyásolja a történész munkáját? Nem lehet már legyinteni a hasonló tartalmakra?
– Legyinteni biztosan könnyebb lenne. Praktikusabb is. Ugyanakkor az én hibám, hogy van egy elég erős tanári elhivatottságom, és fontosnak tartom elmondani, hogy miféle tényanyaggal alátámasztható az, amiről beszélünk. A másik a társadalmi felelősség kérdése: végül is azért csinálja az ember a kutatói munkát, hogy megossza tudását a közösséggel, nem?
– Ez nem is kérdés. A Magyarországon növekvő EU-ellenesség egyébként összefügghet a trianoni békeszerződés társadalmi megítélésének változásával?
– A magyar lakosság, meglepő módon, még mindig pozitívabban ítéli meg az Európai Uniót és intézményeit, mint az EU átlaga – legalábbis ezt mutatja az Eurobarométer legfrissebb felmérése. Ettől függetlenül a bizalmatlanság létezik, és bizonyosan ver némi visszhangot a történeti tudatban is. Az „arctalan, távoli nagyhatalmak”, amelyek a fejünk felett döntenek: máris kész a párhuzam.
Ugyanakkor a legendák továbbélésének, újjászületésének bizonyosan fontos forrása az a tény, hogy az embernek ősi, elidegeníthetetlen vágya, hogy értelmezze maga körül a világot.
És ezeket ilyen történeteken keresztül lehet, amelyek elmesélhetővé teszik mindezt: a gonosz após Clemenceau-ról, mindennapi furfangokról, bűnről, árulásról, büntetésről.
– Júliusban nagy sajtóvisszhangja volt Dmitrij Medvegyev azon kijelentésének, miszerint az ukrajnai háború után, orosz győzelem esetén Magyarország megkapná Kárpátalját. Mennyire komolyan vehető mindez, vagy csak pusztán dezinformációs kampány?
– Mindenkit óvnék az ilyen típusú dezinformációtól. Úgy általában egy nagyhatalom külpolitikájának a legritkább esetben a szívjóság és a korlátlan altruizmus a hajtóereje. Különösen igaz ez Oroszországra. Friss élmény, hogy egy tudományos konferencián az egyik felszólaló hosszan érvelt amellett, hogy 1944 őszén a szovjet katonai közigazgatás azért parancsolta ki a berendezkedő román adminisztrációt Észak-Erdélyből, mert a Vörös Hadsereg megelégelte a Maniu-gárdisták és a fixisták vérengzéseit. Ez a vélekedés abszolút nem vesz tudomást arról, hogy a román belpolitikában éppen nagyszabású, szovjetek vezényelte sakkjátszma zajlott annak érdekében, hogy I. Mihály román király egy kommunistabarát kormányt nevezzen ki. Ebben volt Észak-Erdély a zsarolás egyik eszköze. 1945. márciusában az uralkodó végre kinevezte Petru Grozát miniszterelnöknek, és a román közigazgatás néhány nappal később már hipp-hopp vissza is térhetett Észak-Erdélybe. Stefano Bottoni munkái szépen bemutatják, hogy a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozásának a kommunista Románián belül hasonló szovjet szándék volt a hátterében.
Az orosz/szovjet külpolitika mindig rendkívüli érzékkel piszkálta ezeket az érzékeny pontokat az egyes országok viszonyában. Ilyen kijelentésekre alapozva azért nem kezdenék el főispáni posztokat osztogatni.
– Közép-Európa etnikai feszültségekkel terhelt régió. Magyarországon milyen politikai érdekeknek kedveznek a revizionista és/vagy irredenta törekvések?
– Ezekkel lehet játszani, mert a mai Magyarország lakosságában van 2,5-3 millió ember, akinek a gyökerei az elszakított területekre nyúlnak, és vannak még jó páran, akiket bőszít az elszenvedett igazságtalanság. A közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a területi revíziót a lakosság csak egy kisebbsége gondolja működő megoldásnak, méréstől függően elég nagy szórást mutatva. Ez azonban egy elkötelezett és a közösségi médiában elég látható kisebbség, amely nagyobbnak tűnik a valóságosnál. A Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport által elvégzett 2020-as közvéleménykutatás szerint ugyanakkor a felnőtt lakosság mindössze 7 százaléka tud választ adni négy, a békével összefüggő, és mellesleg a hetedik általános iskola tananyagába tartozó kérdésre – mikor? hol? mennyi magyart érintett? mi volt a nemzetiségek aránya? –, miközben 94 százaléka válaszolta azt, hogy a trianoni „igazságtalan és túlzó” béke volt. Ez számomra azt mutatja, hogy az eseményről való ítélkezés nagymértékben érzelmi-identitásbeli kérdéssé vált, amelynek a konkrétumokhoz egyre kevésbé van köze.
ABLONCZY BALÁZS korábbi munkái: Ismeretlen Trianon; A miniszterelnök élete és halála; Keletre, magyar!
