Gergely Ágnes: Zsoltár női hangra | Demény Péter kritikája
A távolit és fentit szomjazza az az arisztokratikus költészet, amely Gergely Ágnes új, versekkel és műfordításokkal jelentkező kötetét áthatja. A Zsoltár női hangra témái már nem túl változatosak, már csak arra figyel, ami érdekli, és már nem érdekli sok minden az élet számára legfontosabb jelenségein kívül. Egy nagy költő intenzív pillantását érezni a versek között.
Kalligram, 61 oldal, 2990 Ft
Hiánylíra – talán ez a kifejezés jellemzi legjobban Gergely Ágnes új kötetét, az első szó jelentésével és a második hangulatával, azzal tehát, hogy egy konzervatív költői attitűdre utal. A Zsoltár női hangra versei mind a nyelv felső rétegéből vett szavakkal íródnak, azokkal, amelyeket „költőinek” nevezünk, vagy ha nem, akkor a másféle szavak egy emelkedett nyelvi közegbe íródnak. Ez a költészet arisztokratikus, magaslati, valahogy úgy, mint Nemes Nagyé vagy Babitsé: szomjazza a távolt és a fentit. Semmilyen szempontból nem véletlen tehát, hogy az egyik gyönyörű vers címe Tóth Árpád ablakai, a másiké pedig Apollinaire után. Egy ilyen költészetben a mesterek helye mindig fényes hely, dallamaik megőrződnek, velük-általuk vágyunk megőrizni valakit.
Éppen Nemes Nagynak van egy szép elemzése az Új tavaszig vagy a halálig című Tóth Árpád-remekműről, abban írja: az, hogy „várjam? ne várjam?” természetesen azt jelenti, hogy várom. Az ilyen kettősségek tesznek verssé egy verset, az ilyen reménykedő ellentétek, a hiú ábránd, hogy a szavak által felidézhető, megidézhető lesz valaki a maga valóságában. Mert a versek nagyon kategorikusak olykor: „A hangaszál amit letépnek / örökre az marad halott”. Egy ilyen kezdet után a költő mégis visszahozza a reményt: „a kövekben nem él a holnap / a boltozat sem válaszolhat / de többé ne add el magad”. Az utolsó sor figyelmeztetése azt sugallja, eljön még egyszer, aki most hiányzik.
„A hold sötét igéiből / kiépül majd a szellem. / Az elemzésnek ellenáll / és kifürkészhetetlen.” (Tóth Árpád ablakai). Milyen különös hatása van ezeknek a soroknak! Előhívják a ráolvasást, a szellem konkrét voltát hirdetik („kiépül”), hogy aztán meglepődve olvassuk a zárlatot. Ami konkrét, arról azt hihetnénk, megközelíthető – de kiderül, hogy korántsem. Vagy inkább azt jelentené ez a szakasz, hogy minél kiépültebb a szellem, annál kifürkészhetetlenebb?
Olyan, mint egy lebegő vár, látható, de megközelíthetetlen. A versekre is jellemző ez a kettősség.
Gergely Ágnes költészete nagyon tiszta, szinte vonalzóval követhető, s ezzel is klasszikus minőségét hangsúlyozza. A tiszta sorok mögött azonban félelmetes és rejtélyes tartalmak lapulnak, amint arra az előbb megpróbáltam rámutatni.
Guy Laramee szobrai
De miért zsoltár női hangra? Talán azért, mert a kötet egyik nem feltétlenül sikerült versében „nem szerették a lányok, / mert nem akart lábat mosni” (Mekkora költő)? Vagyis azért, mert a lányok döntik el, hogy mit tudunk meg József Attiláról, akinek a neve ugyan nem hangzik el, a „MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES” idézet azonban, méghozzá így, kapitálissal szedve, félreérthetetlenül rá utal? Vagy a Pénelopé-attitűd miatt: „Jöjj értem. Ez a hosszú / várakozás megöl.” (Levélváltás). Vagy a testi markereknek köszönhetően: „Hat szép erős fiunk lesz mondtad / és csonka méhem rád tapadt” (Apollinaire után)?
Kétségtelenül mindezért, és még valamiért, amit ismét csak nehéz megfogalmazni. Azt hiszem, Gergely Ágnes költészete leginkább ezeknek az elhallgatásoknak a következtében költészet a szó nemes értelmében. Meg amiatt a szűk-ség miatt, amely csak arra figyel, ami érdekli, és már nem érdekli sok minden az élet számára legfontosabb jelenségein kívül. Nagy elődjétől, akinek a lírájával az övé rokon, Nemes Nagy Ágnestől éppen ez a tematikai szegénység különbözteti meg – a szegénységet természetesen pozitív értelemben használom, mint akkor, amikor mondjuk Pilinszky műveiről beszélek. Egy nagy költő intenzív pillantását érzem a Zsoltár női hangra című kötetben.
És egy nagy fordítóét, a kötet második felében ugyanis fordítások olvashatók Robert Browningtól Joszif Brodszkijig. Mindig rímes versek fordításai, s ez meg a belőlük áradó műveltség és világlátás (egyfajta rendtartó látás) közelíti őket a fordító saját költészetéhez. A megoldásokon olykor megütköztem („Egy csöppnyi éren, tisztán, / oly gyorsan, mint csak bír, / a pajkos kedvű pisztráng / úgy surran, mint a nyíl” – Franz Schubert – Christian Friedrich Daniel Schubart: A pisztráng), de az átültetések többnyire jól hangzanak magyarul, s például a John Donne elégiája remekmű. Általában a „de profundis” hangulatát érzem a fordításokban éppúgy, mint az eredeti költészetben, egy elesett ember felfohászkodását, azét, aki mindent elveszített, és már remélni is alig mer. „S az Úr onnét csak fény, mely ablakot / lobbant a ködben, egy útszéli házon.” Ezt a Brodszkij-részletet Gergely Ágnes is írhatta volna, mint ahogy bizonyos értelemben írta is.
A jégcsapokhoz vagy csillagokhoz hasonló formai kötöttségek elfedik, hogy milyen tragédiáról van itt szó, egy egzisztenciálisan szomorú ember melankóliájáról.
Először elandalodunk a jól sikerült rímeken és képeken – a konzervatív költészet amúgy is hajlamos ilyen hatással lenni az emberre. Jóval később riadunk csak rá, milyen mélységek lüktetnek egy-egy sor vagy szakasz alatt-mögött. „Az emlék útja víz alól / a felhőkig parázslik. / Rákötöznéd az életed – / nincs több, és nem lesz másik.” (Tóth Árpád ablakai). Így nem boldog emberek beszélnek, akikben az öregség bölcsességgé érett. Így költők beszélnek, akik minden bölcsességük ellenére folyton a vágyban élnek.
A verseket össze lehetne olvasni Gergely Ágnes életével (lásd A Tudom, hogy van őrangyalom, néha álmomban megjelenik című interjút, vagy legutóbbi, önéletrajzi ihletésű kötetét, a Mozdonygyári éjszakákat, amelyről itt olvashat bővebben), de valahogy paradox módon teljesebb ez a líra, jobban megmarad a telje, ha az életrajz nélkül szemléljük, pontosan azért, mert az adatok kitöltik azt, amit így az érzékenységünkkel és a fantáziánkkal kell kitöltenünk. És Gergely Ágnes lírája számít is az olvasóra, mint olyan szereplőre, aki nem akar minden tudni az adatok, de mindent érezni szeretne a költészet felől.
A kettő, mármint a bölcsesség és a költészet, talán kizárja egymást – egy bölcs majd felvilágosít egyszer. Addig abban a tudatban ringatom magam, hogy a nagy költészet a bölcsességnél is több és reménykeltőbb. Még akkor is, ha szüntelenül arról beszél, hogy nincs remény.
GERGELY ÁGNES legutóbbi művei: Mozdonygyári éjszakák; A szomjúság ára; Egy urbánus főhajtása;
