P. Harrison: Kitti és a Tigriskincs; J. Hervieux: Viharka, a sötétség ura | Falusi Dóra ajánlója
Az olvasás szeretetére való nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Elvonulni a világtól és belemerülni egy történetbe olyan élmény és képesség, amely egy életen át segíthet és támogathat bárkit. Nem kell hozzá szinte semmi – csak egy jó könyv és a kíváncsiság. Ezt a tüzet viszont ápolni kell még akkor is, amikor a gyerek már nem igényli a szülő, nagyszülő felolvasását.
Ha minden úgy megy, ahogy szeretnénk, akkor mire a gyerek megtanulja a betűket, magától is szívesen vonul el egy-egy könyvvel. Azonban ez egyáltalán nincs borítékolva, akármennyit is olvastunk neki korábban. Ilyenkor jön a következő nagy kihívás: olyan könyveket találni az épphogy olvasni kezdő kisiskolásnak, amelyek izgalmasak, humorosak, a szereplőkkel könnyen tud azonosulni, a történet megmozgatja a fantáziáját, de azért könnyen emészthető, hogy a részletek is követhetők legyenek, utána pedig akár el is mesélheti másoknak.
Néhány technikai elem segítheti a ráhangolódást. Például ha egy könyv mérete kicsit kisebb, mint egy felnőtté, a betűk és a sortávolság mérete azonban nagyobb, a mondatok pedig rövidebbek. Itt már nincs akkora szerepe a rajznak, de a figyelemfelkeltő grafika, még ha csak lapszéli is, nagyon sokat nyom a latban. Tartalom szempontjából a kérdés már nehezebb. Jellemzően sok és remek kiadvány közül válogathatunk óvodás korig bezárólag, és szintén nagy a választék a már gyakorlott olvasóknak, akárcsak a fiatal felnőtteknek. A hazai kínálatban azonban kevés könyv jelenik meg a kisiskolások számára, akik még csak most kezdik el felfedezni, hogy az olvasás egy önállóan megélt, ugyanakkor nagyon is izgalmas és bensőséges élmény lehet. Az alábbi két mesekönyvet nekik ajánljuk.
A brit írónő, Paula Harrison általános iskolai tanárnőként szerezte meg rutinját a történetmesélésben, és Angliában számos sikeres gyermekkönyv írójaként kamatoztatta tudását. A magyar olvasók már találkozhattak könyveivel a Titkos jótevők sorozatban. Most a cicaimádó kislányoknak kedvez Kitti, a szupererővel bíró kislány meséivel, aki amellett, hogy lát a sötétben, messziről meghallja a legkisebb neszt, remekül egyensúlyoz, és még az állatok nyelvén is ért, egy saját macskacsapat segítségét is felhasználhatja arra, hogy mindenféle jót tegyen a világgal.
A most megjelent második részben (Kitti és a Tigriskincs) például a múzeumból ellopott ősi Aranytigris szobor visszaszerzése során keverednek kalandokba. A dolog nem veszélytelen, hiszen a legenda szerint a szobor áldást, ugyanakkor átkot is hozhat bárki fejére. Annyit elárulhatok, hogy nem minden macskának tisztességes a szándéka – ez pedig sok kalamajkához vezet. Szerencsére Kittit és társait sem kell félteni. (Már itt is írtunk olyan történetekről, amelyek szembemennek a fiús-lányos mesék sztereotípiáival.)
„ – Várjatok csak, figyeljetek! – Kitti hegyezni kezdte a fülét. Szuperhallásával érzékelte a fölöttük lévő emeleten puhán lépkedő tappancsok hangját. – Odafönt van! Még elkaphatjuk. – Hevesen kalapáló szívvel rohant a lépcső felé. Kezdődhet az igazi üldözés!”
A francia Julien Hervieux történelmi regényíró egyben kiváló gyerekkönyvek szerzője is. Viharka, a sötétség ura című könyvében mind a főszereplő, mind a szerző kiállta a legnehezebb próbát. Hervieux-nek ugyanis sikerült egy olyan mesekönyvet letennie az asztalra, amely miközben szórakoztat, el is gondolkodtatja a kis olvasót. Viharka szülei, a jámbor, ám annál félelmetesebben kinéző Sötétlángi gróf és grófné az évezredes hagyományok szerint nevelik csemetéjüket, azaz felkészítik arra, hogy felnőtt korában, amikor apja már visszavonult, ő riogassa majd a környező falvak kedves embereit, sárkányával pedig elrabolja a jó királyság hercegkisasszonyát, Örömkét.
Azonban a tanítás részét képezi egy másik fontos dolog is: a rossznak (azaz Viharkának) el kell majd buknia, hogy a jó (azaz a jó királyság „ostoba és beképzelt” Glóri lovagja, valamint a parancsolgató és hatalmaskodó király) legyőzhesse őt, kiszabadíthassa a hercegkisasszonyt, és így tovább uralkodhasson a népen. Viharka azonban – apja legnagyobb rémületére – igencsak kritikusan szemléli a családi hagyományokat, és mint kiderül, Örömke sem az a klasszikus hercegkisasszony, aki csak úgy tűri, hogy elrabolgassák.
„A fiú mély levegőt vett, meghajolt, majd büszkén csípőre tette a kezét, és próbálta elmélyíteni a hangját: – Felséges hercegkisasszony, hadd mutatkozzam be: Viharka volnék, a sötétség ura. Ez pedig itt egy szabályszerű hercegnőrablás. Köves… – Ön? – fakadt hahotára a hercegkisasszony. – A sötétség ura? Na ne nevettessen! – Kacagott, és ez persze bosszantotta Viharkát: a fiú grimaszolva összefonta a karját. – A hercegnő sem úgy néz ki, mint egy igazi hercegnő. Ők magasabbak, kedvesebbek és udvariasabbak. – Ha uraságod nem elégedett, akkor raboljon el valaki mást!”
Lassan azonban kiderül, hogy a két cseppet sem szokványos trónörökösben sokkal több a közös vonás, mint elsőre gondolták. És megfogalmazódik a nagy kérdés is: „Ha a jó és a rossz csak látszólagos, mert valójában a nép engedelmességre kényszerítése a cél, akkor hogyan lehetne jó egy olyan királyság, ami erre a látszatra épül?” Na de hogyan lehetne megváltoztatni a több ezer éves hagyományokat? Van itt minden: birodalmak, hercegnőrablás (nem is egy), csata és sárkány, küzdelem az igazságért, a családi hagyományok felrúgása, szóval nagy gondolatok remek humorba és könnyed történetbe csomagolva. Egy biztos: az elolvasása után a történet további beszélgetésre ösztönzi majd a családot. Bátran vágjanak bele!
