FALUSI DÓRA interjúja
Még mindig lehet újat mondani az 1848-as magyar szabadságharccal kapcsolatban, ezt bizonyítja fényesen Rosonczy Ildikó új könyve (itt olvashat róla bővebben). A történész a téma szakértőjeként hosszú évek után juthatott be az orosz levéltárakba, hogy belenézhessen az orosz intervenciós hadsereg főparancsnokának jelentéseibe. A korábban még nem publikált dokumentumokról, az orosz fellépés megítéléséről és következményeiről beszélgettünk.
– 1849 tavaszán a Habsburg Monarchia kormányzata a „magyar lázadás” leverése érdekében katonai segítségért fordult az orosz uralkodóhoz, I. Miklós cárhoz. Mi indokolta a segítségkérést?
– A Habsburgok birodalma az 1815-ös bécsi kongresszust követően az európai nemzetközi viszonyok egyensúlyának záloga volt. A magyar alkotmányért és önrendelkezésért folytatott fegyveres harc 1849 tavaszán fényes győzelmeket hozott, a honvédseregnek csaknem az ország egész területét sikerült megtisztítania a császári hadaktól, amelyek, a budai várban helyőrséget hátrahagyva, de a magyar fővárost kiürítve, önbizalmukat veszítve sietősen hátráltak a nyugati határ felé. Időközben az erdélyi magyar erők parancsnoka, Bem József altábornagy Erdélyből is kiszorította ellenfeleit.
– Volt közvetlen előzménye is az intervenciónak?
– A kortársak a Függetlenségi Nyilatkozat következményének tulajdonították az orosz beavatkozást, ami azonban eldöntött ténnyé vált, mielőtt a nyilatkozat híre megérkezett volna az osztrák fővárosba. Bécs már 1849 márciusában tárgyalásokat kezdett Szentpétervárral kisebb orosz segélycsapatok behívását illetően, az áprilisi magyar győzelmek azonban felgyorsították a tárgyalásokat. Az orosz cár pedig úgy döntött, hogy ha már segít, azt nem kis segélycsapatokkal teszi, hanem akkora hadsereggel, amely biztosítja számára a gyors és feltétlen győzelmet.
– Mi volt Európa reakciója az orosz fellépésre?
– Az orosz diplomácia előzőleg természetesen felmérte, hogy viszonyulnak az európai hatalmak ahhoz, ha egy másik állam területén, bár annak kérésére, a cár hadai megjelennek. London szava volt a döntő: „Végezzenek minél gyorsabban”, és nagy erőkkel lépjenek fel, hogy minél rövidebb időn belül vége legyen az egésznek.
– Bécs azzal, hogy az orosz uralkodóhoz fordult fegyveres segítségért, mintha beismerte volna a maga vereségét…
– A fiatal osztrák császár, Ferenc József és kormányzata szerette is volna elkerülni ezt a felettébb kényelmetlen lépést. Hiszen arról volt szó, hogy egy nagyhatalom egy másik nagyhatalomhoz fordult katonai segítségért, és nem külső támadás miatt, hanem saját alattvalói lázadásának leveréséhez. Ez mindenképpen tekintélyvesztést jelentett. Ráadásul Miklós cár akkora hadsereget küldött a magyarországi és erdélyi hadszíntérre, amely létszámában nemcsak a magyar honvédsereget múlta felül, hanem az itt harcoló császári haderőt is.
– Több évtizeddel ezelőtt kezdett foglalkozni a Magyarország elleni 1849-es orosz intervencióval. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?
– 1848–49 a magyar történelem egyik legizgalmasabb fejezete, az akkor felmutatott közösségi és számtalan egyéni teljesítmény háttere, magyarázata mindig is érdekelt. Az oroszokhoz egy rossz bibliográfiai adat vezetett el. Eszerint Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornoknak, akinek a hadteste előtt Görgei 1849. augusztus 13-án letette a fegyvert, nyomtatásban megjelent egy visszaemlékezése a 19. század végén.
Furcsállottam, hogy ennek senki nem nézett utána, holott bizonyára érdekes, hiszen a szabadságharc sorsát mégiscsak az elsöprő erejű orosz katonai akció döntötte el.
Az 1980-as években könyvtárközi kölcsönzéssel sikerült az említett visszaemlékezést megszereznem Moszkvából. Kiderült, hogy nem Rüdiger írta, hanem csak a segédtisztje, de így is hasznos forrás.
– A rendszerváltás előtt hogyan zajlott a kutatómunka?
– Különböző bibliográfiák alapján elkezdtem összegyűjteni a magyar hadjáratot megjárt orosz tisztek visszaemlékezéseit, amelyek szép számmal jelentek meg Oroszországban és magyar fordításban is a 19. század második felében. Nem volt egyszerű a munka, hiszen a Széchényi Könyvtár útján küldött kérésre hol megjött Moszkvából fénymásolatban a kért anyag, hol nem. Arra azonban, hogy az ember a Szovjetunióban levéltári kutatásokat végezzen, az 1990-es évek előtt semmi esély nem volt. A szovjet levéltárak a külföldi, így – a pártállam egy-két meghatározó történészének kivételétől eltekintve – a magyar kutatók előtt is zárva voltak. De nyomtatásban megjelent források alapján is tovább lehetett volna lépni.
– A szabadságharc elleni orosz fegyveres beavatkozás kérdéskörével tehát a kutatás nem nagyon foglalkozott, holott a szovjet–magyar tudományos kapcsolatok szorosak voltak. Sőt a kötelező orosz nyelvoktatásnak köszönhetően a nyelvtudás hiánya sem lehetett akadály. Miben látja a téma mellőzésének okát?
– Két okot emelnék ki. Egyrészt a szovjet csapatok által megszállt Magyarországon, főként az 1848–1849 nemzeti szimbólumaihoz és követeléseihez visszanyúló 1956-os forradalom leverését és a véres megtorlást követően az 1849-es orosz intervenció kérdésköre kényes témának számított, mert attól is lehetett tartani, hogy a közgondolkodás esetleg párhuzamot von az 1849-ben Magyarországra benyomult orosz haderő és az 1956-os forradalmat leverő szovjet csapatok között, amit mindenképpen célszerű volt elkerülni.
A kialakított narratíva értelmében az 1848 márciusának vívmányaiért folytatott szabadságharc elbukásának elsősorban belpolitikai okai voltak.
Mégpedig a polgári átalakulást ugyan kikényszerítő, de mégis szűkkeblű, következetlen nemesi politika korlátai: a parasztkérdés megoldatlansága, a türelmetlen nemzetiségi politika stb., amihez hozzájárult a honvédsereg fekete-sárga tisztikarának forradalomellenes magatartása. A fegyveres harc kimenetelét önmagában is eldöntő, nagytömegű orosz katonai intervenció így különösebben nem jelentős háttérelemmé vált.
– Görgei megítélésére mindez hogyan hatott?
– Az orosz források nem támasztották alá az áruló Görgeiről kötelezően felrajzolt képet sem. A szabadságharc meghatározó katonai vezetője a reakció erőivel kompromisszumot kereső, elvtelen, megalkuvó politikus, a forradalmi mozgalomban aknamunkát folytató belső ellenség mintapéldánya lett. Az orosz forrásokban pedig a hazája érdekeiért a harcot az utolsó pillanatig vállaló tehetséges hadvezérről olvashatunk. Olyan főparancsnokról, aki komoly gondokat okozott orosz ellenfelének is.
– Miután megnyíltak az orosz archívumok a külföldi kutatók előtt, hol kutathatott, milyenek voltak a munka feltételei?
– Tapasztalataim csak a 19. századi iratokra vonatkoznak. A Klebelsberg-ösztöndíjnak köszönhetően dolgozhattam Moszkvában, az Oroszországi Hadtörténelmi Levéltárban és Szentpéterváron, az Orosz Történelmi Levéltárban. 1849-re vonatkozóan igen gazdag anyagot őriznek ezek az archívumok, a kutatásnak nincsenek korlátai, a munkatársak segítőkészek, az iratokról megrendelt másolatokat jó minőségben kaphatjuk kézhez.
– A kötetben I. Miklós cár és a Magyarországra benyomult orosz hadsereg főparancsnokának, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagynak a magyarországi levelezését teszi közzé. Röviden mit lehet elmondani ezekről a levelekről?
– Paszkevics az orosz uralkodó egyik bizalmasa volt, akinek tanácsait a cár az európai politikát, a hadügyeket illetően mindig kikérte. Most olyan levelekről beszélünk, amelyeket a magyar hadjárat idején írtak egymásnak 1849 nyarán. Paszkevics a hadjárat egyes állomásairól, a cár pedig jórészt Varsóból, ahol a mielőbbi győzelmi híreket várta főparancsnokától.
Paszkevicstől győzelmi jelentések nem nagyon érkeztek, annál többet panaszkodott osztrák szövetségesére, az ellátási gondokra, beosztott tábornokaira vagy a maga egészségi állapotára.
Paszkevics ekkor már idős ember volt. Az általa irányított hadsereg csaknem 200 ezer főt számlált, tehát a felsorolt gondok ellenére is a biztos győzelem tudatában léphette át a határt, és a cár szükség esetére további erősítéseket is kilátásba helyezett számára.
– Ismert, hogy magyar részről felvetődött a magyar korona felajánlása a cári család valamelyik tagjának. Mennyire volt ez egy komoly szándék?
– Nem volt komoly szándék. A két nagyhatalom hadseregével szembekerülő magyar fél megpróbált minden lehetséges eszközt felhasználni annak érdekében, hogy az orosz–osztrák szövetségesek között ellentéteket támasszon, bízva abban, hogy a háború elhúzásával a nyugati kormányok felülbírálják álláspontjukat a magyar kérdést illetően. Nem fegyvert és katonai beavatkozást várt tőlük, hanem diplomáciai lépéseket. A Függetlenségi Nyilatkozattal egyébként nem történt meg az államforma megváltoztatása, vagyis a köztársaság kikiáltása, de a magyar trón üressé vált. A korona felajánlását az orosz uralkodóház valamelyik tagjának Görgei is felvetette a tárgyalási kísérletek során, de megfogalmazta a magyar kormány is. Ehhez persze feltételként szabták volna az országot alkotmányos monarchiává átalakító 1848. április 11-én V. Ferdinánd magyar király által szentesített törvények elfogadását.
– Meghallották ezt a lehetőséget az oroszok?
– Az autokrata orosz cár számára minden bizonnyal elfogadhatatlan lett volna egy ilyen ajánlat, ha az oroszok egyáltalán tárgyalásba bocsátkoznak a magyar kormánnyal. Paszkevics szóba sem állt a magyar hadikövetekkel, hanem az osztrák főparancsnokhoz, Haynauhoz irányította őket.
Az oroszok csak a feltétlen fegyverletétel technikai körülményeiről voltak hajlandók tárgyalni.
Paszkevics beszámolt a cárnak arról a szóbeszédről, hogy a magyarok Miklós cár kisebbik fiát, a hadjáratban részt vevő Konstantin nagyherceget szívesen látnák a magyar trónon, Miklós azonban ostobaságnak minősítette a felvetést. Az orosz uralkodó célja ekkor nem a nemzetközi konfliktusok élezése volt, hanem a dinasztiák közötti lojalitás értelmében a nagyhatalmak által kialakított európai viszonyok megőrzése.
– Görgei a fegyvert végül orosz hadak előtt tette le, ezzel is szimbolizálva, hogy a magyarokat az osztrák császár erői nem tudták legyőzni. Csak szimbolikus jelentősége volt döntésének?
– Görgei sikeres hadmenetet hajtott végre az orosz fősereggel szemben az 1849. július 15-17-i váci csatát követően Losoncon, Rimaszombaton, Miskolcon, Tokajon, Nyíregyházán át. Aradra, a kormány tartózkodási helyére augusztus 9-én érkezett meg. A déli magyar haderő Temesvárnál ugyanezen a napon elszenvedett veresége és felbomlása után kilátástalanná vált a helyzet. Ezt követően tette le Görgei a fegyvert. Ma tudjuk, Haynaunak megvolt a felhatalmazása arra, hogy a honvédseregnek azokat a tisztjeit, akik az 1848-as forradalom előtt a császári-királyi hadseregben szolgáltak, gyorsított eljárással elítéltesse és kivégeztesse. Ez a sors várt volna több száz honvédtisztre. Mikorra azonban az oroszok átadták foglyaikat az osztrákoknak, addigra Haynaut ebben a tekintetben valamelyest korlátozták. Az osztrák uralkodó és környezete azért mégis a súlyos és kegyetlen megtorlás mellett döntött. Ebben a bosszúhadjáratban amellett, hogy Görgei az oroszok előtt tette le a fegyvert, szerepet játszhatott az a tény is, hogy Ferenc József kénytelen volt megalázó módon a szomszédos nagyhatalomhoz fordulni a saját alattvalói ellen.
