Hitelesség kontra manipuláció – Beszélgetés Gács Annával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Filmek, könyvek, blogok, videók. Gács Anna nemrég megjelent esszékötetében (kritikát itt olvashatnak róla) egyaránt elemzi a booktuberek vagy a kortárs önéletrajzok világát. Utóbbiak egyfelől a hitelesség zálogai, ám manipulatív célokra is könnyedén felhasználhatók. A kritikusok csökkenő tekintélyéről, a sokszínűség jelentőségéről beszélgettünk, meg arról, hogy miért fontos górcső alá venni a populáris irodalmat is.

– Selyem Zsuzsa mondta nekem egyszer, hogy ő egy szabályt mindig betart: arról, amit nagyon nem szeret, nem ír. Kritikusként fontos az egyenlő távolságtartás?
– A vágy, hogy meghatódjunk című kötet alapvetően nem a kritikusi énem műve. Ebben tanulmányok, esszék kaptak helyet, vagyis itt nem az volt a kérdés, hogy a maga műfajában az adott mű kiemelkedő-e vagy sem. Inkább bizonyos jelenségeket és azok hatásait akartam megvizsgálni. A kritikusnak nyilván az az egyik feladata, hogy valamilyen módon felértékeljen bizonyos műveket, másokat pedig komoly érveléssel megtámogatva bírálattal illessen. A tanulmányok esetében azonban ez nem feltétlenül fontos. A kritikusi gondolkodás egyik eleme, és emellett próbálok érvelni ebben a könyvben is, hogy azokat a zsigeri hatásokat is hagyjuk érvényesülni magunkban, amelyekkel a művek megszólítanak minket, és amelyek fellépnek a mű befogadása közben. Meg kell próbálnunk megérteni, hogy miért hat ránk így valami.

– A kötet maga és a vizsgált művek is a sokszínűség mellett érvelnek. Olyan jelenségeket is beemelsz, amelyeket a magas kultúra képviselői eléggé fanyalogva kezelnek.
– Amellett próbálok érvelni, hogy ha kitágítjuk azt a perspektívát, ahonnan a kultúrára nézünk, akkor nagyon sok érdekes jelenség fog feltűnni. De én is szelektálok, és olyasmikkel foglalkozom hónapokon vagy éveken keresztül, amiket jelentősnek tartok. Vagy azért, mert sok embert megérintenek, vagy mert olyan diskurzusok alakulnak ki körülöttük, amelyek új szempontokat mozgósítanak. De azt nem állítom, hogy mindentől egyforma távolságot kellene tartani. Azt állítom, hogy a hagyományos irodalomesztétikai megközelítésmód a kultúrának csupán nagyon szűk szegmensét világítja meg, és én ezt próbáltam kiegészíteni másfajta megközelítésmódokkal.

– Milyen gondokkal jár ez a szemléletváltás?
– Nem mindig az az üdvözítő út, ha azonnal elkezdjük szétválasztani a dolgokat jóra és rosszra. Néha érdemes ítélkezés nélkül megvizsgálni egy jelenséget, amelyet intellektuálisan izgalmasnak találunk.

Én nem hagytam, hogy rögtön kiugorjon belőlem a kritikus, aki a maga tudása szerint próbálja szétválogatni az ocsút a búzától.

A megértés folyamata helyettesítette az ítélkezését. Például a booktube műfajáról (a booktuber kevésbé elemzős, inkább közérthető, fogyasztói értékelést nyújt a könyvekről – a szerk.) szóló fejezet tipikusan ilyen. Persze megtehetném, hogy a magam irodalomtudományi iskolázottságával rövidre zárjam a gondolatmenetet mondván, hogy de hát hol vannak ezek egy tekintélyes kritikus érvelésmódjától?! De inkább az izgatott, hogy miként beszélnek ők az irodalomról, milyen szerepet játszik az ő életükben a könyv.

– Ezzel megint visszakanyarodtunk oda, hogy mi a valódi szerepe egy kritikusnak?
– A művek értékelése mellett az is fontos, hogy új szempontokat találjon. Olyanokat, ahonnan nézve valami izgalmasnak tűnik egy adott kulturális pillanatban. Ha úgy képzelünk el egy kritikust, hogy az előre felállított mércéje alapján ítélkezik jó és rossz mű fölött, akkor az a kritikus vak marad az újra. Márpedig iszonyú fontos, hogy próbálja azt is megérteni, ami egy korábbi esztétika vagy kultúraideál mércéje szerint esetleg nem tűnik kiemelkedőnek, viszont képes új nézőpontot beemelni a kultúrába. Egy kritikusnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt észrevegye. Mert pusztán megítélni valamit a kialakult esztétikai mércénk szerint, hát ez nem mindig túl érdekes.

– Demény Péter szerint a kötet tétje, hogy „észrevegye és racionális érvekkel argumentálja a hitelesség lehetőségeit és hatásának kérdéseit”. A kulcsszó a hitelesség?
– Az elmúlt évtizedekben nagyon erősen megnövekedett a bizalom az első kézből származó beszámolók iránt. Amilyenek az önéletrajzok például. Ezek a szövegek közvetlenül tanúskodnak az átélt tapasztalatokról, vagyis nem intézményeken átszűrt tapasztalatokkal találkozunk általuk, és ezek speciális hitelességet kölcsönöznek a szövegeknek, ami nagyon fontos a befogadók számára. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez is manipulálható. A könyvben ezt próbáltam bemutatni. Van ennek egy felszabadító hatása, hiszen olyan tapasztalatok, azonosságtudatok jelenhetnek meg általuk, amelyeket a mainstream média és kultúra sokszor nem reprezentál. Ilyenek a kisebbségi és a csoportidentitások. Ezt üdvözlendőnek és pozitív fejleménynek tartom.

– Vannak veszélyei is?
– Igen. Ha a világot csak az egyszemélyes tapasztalatokon keresztül próbáljuk felfogni, akkor az nyilván szűk megértéshez vezet. Sokan épp emiatt kritizálják ezt a nyilvánosságtörténeti változást, mert azt állítják, hogy ha az emberek elveszítik azt a képességüket, hogy személytelen információkat tudjanak befogadni, akkor félő, hogy könnyen manipulálhatóvá válnak.

– Mondanál egy példát?
– Ha megnézzük az elmúlt évek menedékkérőkkel kapcsolatos cikkeit, akkor azt látjuk, hogy a sajtó sokszor vagy alá akarta húzni a kormány migránsozó, ellenséggyártó retorikáját, vagy ellenbeszédet próbált kialakítani, és ennek alapján választott alanyokat. Ha ez utóbbi megszólaltat egy nyomorúságos helyzetbe kényszerült menekültet, aki elmondja, hogy milyen borzalmas körülmények között érkezett Szíriából, és semmi másra nem vágyik, csakhogy biztonságban legyen, és megmentse a családját, akkor nyilván a néző inkább azzal a nézettel rokonszenvezik, hogy be kell őt fogadni. Az ellenségképre építő sajtóretorika viszont választhat olyasvalakit, akinek valamilyen megrázó konfliktusa volt egy bevándorlóval: nemi erőszak, agresszió. Az ő személyes története áll majd szemben az előző történettel, és azt fogjuk tapasztalni, hogy két ilyen személyes történet alapján nem tudunk értelmes és jól megalapozott képet alkotni erről a komplex kérdésről.

– A politika és sajtó egyik legfőbb bűne, hogy pusztán erre a két végletre szűkíti le a világot, pozitív és negatív sémát alkalmaz. Ez azonban csak az érzelmek felkorbácsolására elég. Ki lehet ebből lépni?
– Azért fontos ezt a folyamatot megérteni, mert miközben azt gondoljuk, hogy hiteles információkat kapunk, valójában ezek olyan manipulatív kontextusokba kerülnek, hogy a hitelességük már nem magától értetődő.

A sajtó bemutathatná úgy a személyes történeteket, hogy abból egy sokkal komplexebb kép alakuljon ki. A társadalom valódi hálózata.

Ennek egyik leghíresebb példája a BBC-hez kapcsolódik a kilencvenes évekből. Szociológiai felmérések alapján a társadalom tagjai közül összeválogattak egy reprezentatív mintát, majd kamerát adtak a kezükbe, hogy mondják el a személyes történetüket. Az ebből készült videóknak az volt a céljuk, hogy megmutassák milyen sokfélék a britek. És még arra is vigyáztak, hogy egy kicsit felülreprezentálják a különböző kisebbségeket, azaz kiegyenlítsék az összmédia által sugárzott képet. Ezeket a személyes történeteket úgy tudták a nyilvánosság részévé tenni, ami végül egy igen bonyolult és összetett képet rajzolt ki.

– Nálunk mintha ennek pont a fordítottja zajlana. Olyan kommunikációs tér alakult ki, amelyben a sokszínűség már szinte szitokszónak számít.
– Magyarországon is vannak olyan, jellemzően ellenzéki sajtóorgánumok, amelyek tesznek erőfeszítéseket ez irányban. Például amikor interjú formájában beszéltetnek valakit, aki valamiért nem felel meg a közkeletű normáknak, a saját életéről. Az is jó kérdés, hogy a tájékoztatásnak abban a hatalmas, ellenőrizetlen tengerében, amelyet a közösségi média jelent, vajon megtaláljuk-e a sokszínűséget, azokat az élettörténeteket, amelyek esetleg kibillentenek minket a magunk magabiztosnak tűnő rutinjaiból? Vagy képesek-e arra, hogy egy kicsit átírják a normáinkat? Ez fontos lenne, de nem várhatjuk el a tájékozódni vágyóktól, hogy a mindennapokat blogok olvasásával töltsék radikálisan eltérő élettapasztalatokra vadászva.

– A könyv védelmébe veszi a sokszínűség mennyiségi oldalát is. Arról beszél, hogy ma már nem egyértelmű, hogy ki a nagy író, rendező, színész, festő. A minőség is összekeveredett. Ez elsőre elég ijesztőnek hat főleg, ha igazodási pontokat keresünk.
–A véleménykultúra demokratizálódása azzal is jár, hogy a hagyományos véleményformáló fórumok defenzívába kerülnek. A hagyományos értelemben vett kritikusok hallhatósága nagyon rossz lett, főleg az utóbbi időben. Az elitkultúra nézőpontjából frusztráló látni, hogy a nagy gonddal és intellektuális befektetéssel megírt kritikák kiemelkedően fontos könyvekről mintha a semmibe zuhannának. Hirtelen nagyon feltűnővé vált, hogy a kultúrának számos olyan fogyasztója van, aki erre egyáltalán nem kíváncsi. Arról nem is beszélve, hogy a kritika intézményrendszerei is nagyon erősen megrendültek.

– Általános jellenség ez?
– Igen, és ezt az én generációm a saját bőrén tapasztalja meg. Folyóiratok tűnnek el, vagy sokkal kevesebb pénzből működnek, fogynak az olyan események, ahol érdemben lehet beszélgetni egy-egy műről. Régen még voltak a tévében is beszélgetős műsorok fontos könyvekről, és ezek honoráriummal jártak. Mára a kritikusi egzisztencia nagyon erősen megrendült. Olyan nincs, hogy valakinek ma már csak az a foglalkozása, hogy kritikákat ír. De az is megszűnt, hogy a kritikus kiemelkedő tekintélyfigura legyen. Egy olyan típusú kritikusi tekintélyt, mint amilyet a nyolcvanas és kilencvenes években még fel lehetett építeni, manapság már nagyon nehéz elképzelni. Ez biztosan nem tesz jót az elit kultúrának. Mert a kritika állandó értelmezést jelent, fenntart egy diskurzust, amelyben többé-kevésbé elmélyült értelmezések születnek.

– Ugyanakkor, és ez az érem másik oldala, kaptunk egy igen demokratikus sokszínűséget a vélemények terén. Mert néha a zsigeri benyomásokból is ki-ki sarjadhat olyan észrevétel vagy szempont, amely hozzá tehet valamit a mű értelmezéséhez.
– Illetve így bekerülhetnek a köztudatba olyan művek, filmek vagy videók, amelyeket a fokozott érdeklődés dob felszínre. És könnyen lehet, hogy a hagyományos esztétikát követő, iskolázott kánonban is fontos szerepet fognak majd betölteni. A leghíresebb ilyen példa a Harry Potter-sorozat. Az első kötet megjelenésekor nem kapott különösebb kritikai visszhangot, az olvasók kezdték egymásnak ajánlgatni, majd világszenzáció lett. És ma már azt látjuk, hogy magas a kultúra diskurzusaiban, az oktatásban is referenciaponttá vált. Van tehát egy ilyen irányú mozgás, amikor a siker valamit besodor a hagyományos irodalmi kánonba. Szerintem erre nyitottabbnak kellene lenni. A hazai irodalomkritikában még mindig van egy nagyon erős kompenzálása a közönségsikernek.

– Miért van ez így?
– Ha valaki el tud adni több tízezer vagy százezer példányt, annak kevésbé van szüksége arra, hogy a kritikus megdicsérje, mint a szűk közönségnek szóló, de kiváló munkák szerzőinek. Ez utóbbiak esetében fokozottan fontos a kritikai figyelem. De megnőne a közönség érdeklődése a kritikusok véleménye iránt, ha beengednék a látóterükbe azokat a műveket, amelyek valamiért egy széles közönség, vagy éppen egy kisebb közösség számára fontossá, referenciaponttá váltak. Az olvasó nehezen birkózik meg azzal, ha a kritikusok rendre legyintenek a számára meghatározó élményt nyújtó művekre vagy utálkozva elfordulnak tőlük.

– Másként olvasol olvasóként, mint kritikusként? Van különbség a két figyelem között?
– Van. Ha kritikusként olvasok, akkor sokkal több mindenhez hasonlítom a művet, és nyilván tanultam egy csomó mindent, amit egy irodalmi szöveg kapcsán ilyenkor meg fogok nézni. Ugyanakkor azt gondolom, és itt visszatérünk a zsigeri hatáshoz, hogy akkor lesz izgalmas a kritikus véleménye, ha nem nyomja el magában a laikus olvasót. Tehát egyszerre tudja mindkettőt megszólaltatni. Hagyja működni az olvasás laikus élményét, és erre reflektál is. Az én kritikusi ideálom legalábbis képes erre is, arra is.