A. Steele – R. Takemasa: Vonatok | Ács Ferenc ajánlója
Akit a mozdony füstje megcsapott, az már nem száll hajóra, tartja a mondás. Alastair Steele gyönyörűen illusztrált könyve a vasút történetén kalauzolja végig a fogékony gyermekeket és a még álmodozó felnőtteket. Csodás vasútvonalakat, ma már viccesnek tűnő vasúttörténeti részleteket, és elképesztő mérnöki teljesítményeket csodálhatunk meg.
Kolibri, 64 oldal, 4999 Ft
A lehető legjobb időben érkezett meg hozzánk ez a könyv, hiszen a gyerek abban a korban van, amikor a mozdonyvezetés tűnik a világ legizgalmasabb foglalkozásának. Egy ilyen hatalmas szerelvényt elvezetni olyan messzire a távolba vesző vágányokon nem is munka, hanem kész csoda. Realista szülő ilyenkor a vasutasok béréről és a hosszú műszakokról kezd beszélni, az idealista pedig beleveti magát a fiúkkal Alastair Steele könyvébe, amely a vasút történetét mondja el az első, még ló vontatta kocsiktól a nem is túl távoli jövőben suhanó vonatokig, amelyek majd hidrogéncellákkal közlekednek.
Talán egy olyan találmány sincs, amely ilyen jól szemléltetné az emberi találékonyságot és fejlődést, mint az ipari forradalommal szinte egyidős vasút. A szükség hozta létre, hiszen a ló vontatta folyami uszályok vagy hajók már nem bírták kielégíteni a 18. század végén az „ipari forradalom telhetetlen anyagéhségét”, szükség volt valamire, ami gyorsabban és hatékonyabban szállít. Aztán csakhamar kiderült, hogy ez a valami nem csupán nyersanyagokat, árukat, hanem embereket, postát vagy akár űrsiklót is képes egyik helyről a másikra mozgatni. A közlekedés szempontjából kulcsfontosságú folyókat és csatornákat így felváltotta a vasúti pályák érrendszere, amely pár évtized alatt behálózta a világot.
A vasút története nem csupán gyermekeknek, kamaszoknak, de felnőtteknek is izgalmas olvasmány (elég ha csak belelapozunk Christian Wolmar nemrég megjelent összefoglaló művébe – itt olvashat róla bővebben). A Ryo Takemasa gyönyörű és informatív rajzaival illusztrált könyv igazából ennek dióhéjban elmondott verziója, amely nem csupán a különféle vonattípusokról (a gőzmozdonytól a hegyi vasútakon át a nagy sebességgel robogó szerelvényekig) oszt meg érdekes adalékokat, hanem minden másról is, ami a vonatok világához tartozik. Így a kistestvérnek számító villamosról vagy magasvasútról, amely a városi közlekedést tette kényelmessé.
A himalájai „játék vonat”
A mai olvasónak kimondottan vicces, hogy az első személyszállító villamos vonat 1879-ben, amely egy kis mozdonyból és három kocsiból állt, mindössze 13 km/h-s sebességre volt képes. Egy ilyen vonatot gyakorlatilag nem is lehetett lekésni, hiszen futva könnyűszerrel bárki utolérte, sőt le is hagyta. (Csak összehasonlításképpen: a világ leggyorsabb embere, Usain Bolt 45 km/h-s sebességgel tartja a világrekordot.) Szintén csak utólag lehet nevetni azon, hogy eleinte sokan csak úgy engedhették meg maguknak a vonaton való utazást, hogy romos, ülések nélküli, nyitott vagonokban utaztak. És ha épp arra járt egy bőkezűbb májusi zápor, akkor pillanatok alatt egy zuhanykabinban találták magukat a vasútból gyorsan kiábránduló utasok. Szerencsére 1844-ben már elfogadták az Egyesült Királyság vonatszabályozó törvényét, amely biztos és kényelmes alapokra helyezte a személyszállítást és annak alapkövetelményeit.
Ugyanilyen érdekfeszítő, amikor állomásokról, vagy a vasúti közlekedésben is elengedhetetlen jelzőrendszerekről olvasunk.
Azt már az első pillanattól tudták, hogy a lakosságot figyelmeztetni kell a vonat közeledtére, ezért 1825-ben egy ember lovagolt a jármű előtt egy zászlót lengetve. Az első szemaforokra alig két évtizedet kellett várni, de még sokáig kellett tartani a rossz látási viszonyoktól. Ködben például nem mindig lehetett tudni, hogy a korábban elindult szerelvény megállt-e a pályán… A vasút az emancipációban is jelentős szerepet játszott. Az első világháborúban, amikor a férfiakat elnyelte a háború, a brit vasutaknál dolgozó nők száma kilencezerről ötvenezerre nőtt. Kezdetben kalauzként, peronőrként, de később már ácsokként, hegesztőkként és gépészekként is. A váratlanul megnyílt karrierlehetőségek társadalmi hatása mindmáig érezhető.
Az Egyesült Államok egyik leglátványosabb vonalán közlekedik a California Zephyr
A Vonatok talán legizgalmasabb részei, amikor Steele egzotikus vasútvonalakról beszél. Bármikor felülnék a dardzsilingi Himalája-vasútra, amelyet apró, keskeny nyomtávú szerelvényei miatt „játék vonatoknak” becéznek, az UNESCO pedig felvette a védett világörökségi listájára. Nem véletlenül, hiszen a 88 kilométer alatt kétezer méter szintkülönbséget küzd le. Monszun idején gyakori, hogy a pálya egyes részeit elmossa a víz, ezért folyton újjá kell építeni, időnként – az erózió miatt – más útvonalon. Hasonlóan nagy élmény lehet a California Zephyr utasaként zötykölődni két napot és négyezer kilométert.
A vonat Chicagóból indul, a híres Burlington acélból készült gerendahídon szeli át a Mississipit, megmássza a Sziklás-hegységet, majd San Franciscóba fut be.
A gyönyörű és informatív kötet elolvasása után őszintén szólva már én sem bánnám, ha olykor be kellene ülnöm egy-egy mozdony vezetőfülkéjébe. A patinás Orient expressz vagy a Tokió és Oszaka között suhanó „puskagolyó vonat” elvezetgetése (bár ehhez már ember sem kell) nem akármilyen élményt jelentene. Már sajnálom, hogy hagytam magam lebeszélni tízévesen…
