Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood | Ács Ferenc ajánlója
A rendező első regénye utolsó filmjének univerzumát tágítja ki: sokkal többet tudunk meg a karakterekről, főként a Bard Pitt alakította kaszkadőrről, aki a regényváltozat nagy nyertese. Meg persze mi. Amikor Tarantino a maga módján elkezd fecsegni moziról és rendezőkről, kuriózumokról és a puhapöcsökkel teli francia filmről, az olyan, mintha egyenesen belelátnánk a fejébe.
Azon kevesek közé tartozom, akiket nem taglózott le Quentin Tarantino utolsó filmje. Túl sterilnek láttam, túl sok furikázással és nosztalgikus elérzékenyüléssel, amelyet csak az utolsó részben dob fel némi alternatív, Tarantino-féle történelem és erőszakkoktél. Mert miért is ne győzhetett volna a film Charles Manson sátánfattyai helyett, akik végül rossz lakásba törtek be? De ez sem volt képes feledtetni velem a nyúlós előjátékot.
És most itt van a film regényváltozata, amiben már az is érdekes, hogy megfordítja a megszokott viszonyt: nem egy sikerkönyvet vagy irodalmi alapvetést alkalmaznak vászonra, hanem egy sikeres film univerzuma tágul most ki könyv alakban. Persze olvasás közben nem tudtam elszakadni a filmtől, ahogy véget ért egy fejezet, azonnal rohantam megnézni a mozgókép vonatkozó részét, hogy vérbeli rajongó módjára alaposan elmerüljek az apró és jelentősebb változásokban.
A film kezdetén párhuzamosan látjuk a siker és a kudarc felfelé, illetve lefelé vezető pályáját. A reptérre megérkezik az igencsak fotogén Polanski házaspár, fotósok kísérik minden lépésüket, és ők boldogan és gondtalanul hajtanak el az oldtimerükben. Ezzel szemben áll a másik véglet, amikor Rick Dalton, a parkolópályára került westernszínész és kaszkadőre, barátja, Cliff Booth megérkezik egy étterembe (az autóból egy halom csikk borul a járdára), abban bízva, hogy a rutinos öreg ügynökkel, Marvin Schwarz-cal való találkozás képes új lendületet adni Dalton petyhüdt karrierjének.
A regény ezzel szemben azzal indít, hogy Rick keresi fel az irodájában az ügynököt, akit a filmben Al Pacino alakít (mintha maga Hollywood kelt volna életre). Kis különbség, de mégis nagyon jó döntés: a filmhez az étterem csiricsáré világa, a regényhez az iroda szűkösebb tere illik. Ráadásul közben (ez már a második fejezet történése) Cliff ügyesen csábítja el az ügynök titkárnőjét, a miniszoknyás Miss Himmelsteent. Tehát más helyszínen és alaposan kibővítve olvassuk a nyitójelenetet, amelyben az ügynök és Dalton ontják magukból a filmes sztorikat, Tarantino pedig nyakig elmerül abban, amit mindig is élvezett: a filmekről való fecsegésben.
A diagnózis viszont itt is ugyanaz, tán egy fokkal kegyetlenebb: a levitézlett, már csak tévésorozatok elpáholandó gonoszaként felbukkanó Daltonnak csak egy esélye van, ha amolyan Steve McQueen másolatként ráharap a spagettiwesterneket forgató olasz filmipar. Mert az olaszok ugyan az álomgyár krémjére vadásznak, de mivel azok (Brando, Warren Beatty) nem adják be a derekukat, jönnek a hasonmások, a másod- és harmadvonal. Tarantino látható élvezettel adja elő az elméletét, de akkor lesz csak igazán elemében, amikor Cliff ízlését elemzi.
Egyébként az ő karaktere a legnagyobb nyertese annak, hogy elkészült a papírváltozat is, hiszen sokkal többet tudunk meg róla. Például azt, hogy kétszer is kitüntették a második világháborúban, s bizony kivette a részét az öldöklésből. Telitalálat az a jelenet, amikor a kényes Ricknek próbálja elmagyarázni, hogy milyen érzés késsel megölni valakit (egy japán katonát), amihez úgy juthat a legközelebb, ha… De itt most inkább adjuk át a szót a mesternek: „Vegyél magadnak egy nagy, felhizlalt disznót. Vidd ki otthon a hátsó kertbe, aztán térdelj le mellé. Fogd meg, érezd át, érezd benne az életet, szagold meg, hallgasd, ahogy röfög meg morog. Aztán, tesó, a másik kezeddel döfj egy böllérkést az oldalába, és tartsd ott.”
Hát erre mondják azt, hogy hamisítatlan tarantinós íz. (Aki az életműről szeretne többet megtudni, annak Ian Nathan színes-szagos könyvét ajánljuk, itt írunk róla.)
Persze Daltont rettentően fellelkesíti az ötlet, de amikor belegondol, hogy fel kell majd takarítani a vért a medence körül, meg a disznó akár meg is haraphatja, gyorsan elengedi a dolgot. De nem csak ezért roppant élvezetes a regény. Hanem amiatt is, amit már fent jeleztem: Cliff ugyanis – ki gondolta volna – bolondul a külföldi filmekért. Így aztán Tarantinónak a hősén keresztül módja van elmélyedni a japán filmek és Kuroszava életművének elemzésében, majd kicsit odaszúrni a francia mozinak („a bánatos puhapöcsöket a Jules és Jimben megnézni is kínszenvedés volt). És naná, hogy élvezettel taglalja, hogy a svéd Vilgot Sjöman filmje hozta el az amerikai mozivásznakra az első valódi szexjelenetet.
Az alkotás tekercseit obszcenitásra hivatkozva elkobozta ugyan az USA vámhivatala, ám végül a fellebviteli bíróság zöld utat adott, és ezzel filmtörténelmet írt.
Nos, épp ezek azok a vonatkozások, amelyeket igen nagy évezettel olvasunk egy Tarantino műben, hiszen így a legavatottabb mesél nekünk az álomgyár (egyik) aranykoráról, mintha a cselekmény ürügyén valójában Hollywood regényét írná meg.
Meg persze azt is, amikor Polanski kapcsán elmélkedik. Ilyenkor természetesen a cselekmény kicsit háttérbe szorul, de ezt cseppet sem bánjuk, hiszen ilyenkor úgy érezzük, hogy egyenes út nyílt a rendező fejébe, hóbortjaiba, ízlésvilágába. Ő pedig nagyon élvezi ezt a játékot, amiben egy film ürügyén regényben fecseghet moziról és tévésorozatokról, ráadásul a saját főhőse révén. De a mozi rajongóinak is érdekfeszítő olvasmány lesz a regény, hiszen remekül magyarázza és bővíti ki a film világát. Megtudjuk például, miként került Dalton felhajtójára az a furcsa olajfestmény, hogyan barátkozott össze a kaszkadőrrel, hogyan került Cliffhez, a „nagy szerelme”, a kutyája és még ezeregy apróságot (Sepsi László fordítása, illetve a szaklektorként közreműködő Varró Attila munkája teszi igazán gördülékennyé és hitelessé a magyar verziót).
Tarantino első regényét olvasva megtörtént a csoda: ahogy feltárult számos, eddig rejtve maradt jelentés vagy alig észrevehető utalás, egy-egy homályban maradt részlet, egyre jobban kezdtem élvezni és értékelni a filmet is.
Bár egy kicsit most is úgy érzem, hogy regényben jobban érvényesül ez a világ, de már képes vagyok rajongani a filmváltozatért is. Ugyanakkor már most aláírnám, ha a mester – betartva hirtelen tett ígéretét – nem forgatna többet tíz filmnél, viszont regényekben élné ki féktelen fantáziáját.
