PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
A halálára készülő idős zalai parasztasszony meséli el az életét Egressy Zoltán új regényében: világháborúk, államosítás, forradalom és rendszerváltás. Gyermekkorról, házaséletről, majd két évtizedes magányról (a könyvről itt írtunk bővebben). Írói beleélésről, az önmagán túlmutató történetekről és Törőcsik kapcsán a fociról is beszélgettünk.
Helikon, 239 oldal, 2999 Ft
– Mi indított el a regény felé?
– Mint korábban már oly sokszor, ezúttal sem én kerestem témát, inkább fordítva történt: pár éve megismerkedtem egy idős zalai nénivel, aki néhány találkozásunk alkalmával mesélt ezt-azt az életéről. Mindjárt az első pillanatokban éreztem, hogy ha rá tudok hangolódni a gondolkodásmódjára, meg tudom tanulni a nyelvet, amit használ, abból kiindulva, de attól elrugaszkodva – ám sok részletet pontosan megőrizve – egy nagyon érdekes életutat, egyben valamiféle korképet festhetek le, amennyiben könyv születik belőle.
– Az alaptörténet is igen fordulatos.
– Ízig-vérig zalai a történet, amely azonban túlmutat önmagán, amennyiben a történet kapcsán az elmúlt évtizedek Magyarországát, a falusi életet, a sajátos szokásokat, kapcsolatrendszereket, családi viszonyokat is meg lehet próbálni feltérképezni. Miközben persze egyedi a történet, csak megszorításokkal, feltételesen merném tipikusnak nevezni. Biztos, hogy vannak benne általános jellegzetességek, de sok unikális, helyi elem is. És hát természetesen rengeteg a fikció, végtére is nem dokumentumregényről van szó.
– Miért választottad a monológformát? Mennyire tett próbára az elbeszélőhöz illő nyelv megtalálása?
– Azonnal egyértelmű volt, hogy ez lesz a forma. Tőlem egyébként sem idegen, két korábbi regényem esetében is – Szaggatott vonal, Szarvas a ködben – ezt a megoldást választottam. Hasonló a szituáció, hiszen itt most megint bele kellett helyezkednem a főhős helyzetébe, belőle kellett beszéltem. Azt hiszem, hiba lett volna, ha bármiféle körítéssel lazítottam volna a formát.
Egressy Zoltán (FOTÓ: Kovács Kata)
– Mennyire tett próbára az elbeszélőhöz illő nyelv megtalálása?
– Nyilvánvalóan a nyelv birtokba vétele volt a legnehezebb, de egyben a legérdekesebb feladat is. Tájnyelvről van szó, egyéni szóképzésekkel. Az olvashatóságra, a könnyen befogadhatóságra igyekeztem odafigyelni, ezért nem tűzdeltem tele még több különleges, létező, de szöveget nehezítő kifejezésekkel.
– Író nincs empátia nélkül, ám nem mindenki lenne képes egy 94 éves, halálára készülő zalai parasztasszony bőrébe belebújni. Neked mi adta a támpontokat az azonosuláshoz? Mikor érezted azt, hogy elcsípted a karaktert, hogy most már a tied?
– Nem annyira a karakter, ahogy fogalmazol, „elcsípése” volt kérdéses, hanem inkább Jolka – akit a valóságban persze nem így hívnak – világlátásának elsajátítása. Van öt-hat alaptörténete, életének szerinte legfontosabb eseményei, amelyek kivétel nélkül személyes, tehát nem országos jelentőségű eseményekhez köthetők. A világháborúkról, férje hadifogságáról, az államosításról, 56-ról, a rendszerváltásról is szó esik, de ezek inkább csak a számára igazán fontos dolgok körítései.
És ahogy az idős emberek általában, egy kicsit ő is mindig másképpen mesélte el ezeket a bizonyos lényeges, főként családi ügyekkel kapcsolatos dolgokat.
Kezdetben azt gondoltam, ezek az apró eltérések esetleg zavart okozhatnak az olvasóban, de ez az aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Mindennel együtt is hiteles marad az elbeszélő. Mert világos, hogy nem szenilitásról van szó, nem is arról, hogy akár másnak, akár magának hazudna, egyszerűen különféle pillanatokban más-más fénytörésben éli meg az átélt eseményeket.
– Hogy látod, manapság milyen az öregek megbecsültsége Magyarországon? Figyelünk rájuk, érdekelnek a történeteik?
– Általánosságban nem jelenteném ki egyiket sem. Bizonyára akadnak családok, ahol odafigyelnek az öregekre, és akadnak, ahol kevésbé. Régebben talán erősebbek voltak a kapcsok, de ez nem feltétlenül pozitívum. Jolka is mesél például arról, hogy az 1920-as években Zalában – de felteszem, máshol is – gyakorlatilag eleve elrendelt volt, hogy melyik lány kihez mehet férjhez. Ha szerencséje volt, később megszerette a férjét. Vele is így történt. Úgy gondolja, szerencsés volt, jó ember volt a férje.
– Nemrégiben Háy János monológregénye, a Mamikám kapcsán tört ki a botrány, hogy a választott, roncsolt nyelvvel megerősíti a romákkal kapcsolatos előítéleteket. Érdekelnek a hasonló ügyek? Vagy igyekszel csak a szövegekre figyelni?
– Én egy irodalmi mű olvasásakor is csak és kizárólag irodalmi műnek tekintem a szöveget, és ha hitelesnek, igaznak érzem, akkor irodalmon kívüli szempontok nem érdekelnek. Mindent a maga kontextusában kell vizsgálni. Az említett könyvet egyébként nem olvastam, így véleményem sem lehet róla.
– Idén újra megjelent a Törőcsik Andrásról szóló regényed, a Lila csík, fehér csík. Van ma olyan magyar labdarúgó, aki a regényhősöd lehetne?
– Nincs. A Lila csík, fehér csík is csak részben szól Törőcsik Andrásról, ő van a középpontban, de azt hiszem, alapvetően mégiscsak rólam, az én felnövésemről szól a regény. Pontosabban arról, hogy miként tekintek vissza a gyerekkoromra.
Nagyon személyes lett, annyira, hogy talán éppen ettől érdekelhet sok mindenkit, nem a konkrétan velem történtek miatt, hanem mert a felnőtté válásról, a régi rajongás feldolgozásáról és elengedéséről szól, ami mindenki számára ismerős, átélt élmény.
Örülök, hogy másodszor is kiadták az először hét évvel ezelőtt megjelent könyvet, ugyanakkor az apropó nagyon szomorú, Törő halála.
– Ma is ugyanúgy rajongsz a fociért?
– A jó fociért ma is rajongok, és vannak kedvenc csapataim, nyilván ugyanazok, mint régen, az ember ezeket nem cserélgeti. Nekem az Újpest, a Liverpool, a Benfica, a Barcelona a kedvencem, de a rajongást azért már jóval alacsonyabb hőfokon kell elképzelni. Gyerekkoromban nemigen volt fontosabb számomra a focinál. Most már azért szerencsére van.
– Világjárvány, háború, energiaválság. Ami a civilnek gyötrelem, egy írónak kész kincsesbánya. Regénybe illő időket élünk?
– Elsősorban ember vagyok, csak utána író, úgyhogy a rossz dolgoknak nem örülök, akkor sem, ha kincsesbányának tekinthetők. Egyébként ezt sem gondolom ilyen egyértelműnek, ráadásul mindig igyekszem pár lépés távolságot tartani a történésektől. Igaz ugyan, hogy Gordiusz címmel írtam például egy karanténkomédiát, ami elég aktuálisnak tűnhet, de az sem csupán a konkrét helyzetről szól, a bezártság csak a közeg miatt fontos, a téma egy elromlott házasság. Általánosságban úgy érzem, kell némi távolságtartás a feldolgozandó témától, időben és néha még térben is. Előző regényem, a Hold on 2050-ben játszódik. Másfelől persze, regénybe illő időket élünk, bár szerintem nemigen volt olyan korszak a történelemben, amelyikről ezt ne lehetett volna elmondani.
EGRESSY ZOLTÁN legutóbbi művei: Hold on; Júlialepke; Szarvas a ködben.
