Interjúk századok mélyéről – Beszélgetés Császtvay Tündével

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Akár negyvenmillió forintos kérdés is lehetne, hogy ki készítette az első interjút a magyar sajtó történetében. Nos, Petőfi volt és a felettesét, Bem apót faggatta a szabadságharc idején. Többek között ez is kiderül a Császtvay Tünde által írt és összeállított könyvből (itt olvashat róla bővebben), amelyben az elmúlt kétszáz évünk nagyjaival (Munkácsy Mihálytól Jászai Marin át Andrássy Gyuláig) olvashatjuk az első interjúkat.

– A kötet összeállítása során hol vetted volna át szívesen a kérdező szerepét?
– Ajjaj, nem könnyű a válasz. A 19. századi korszak kutatójaként persze minden kötetbéli interjúalannyal szívesen leültem volna magam is egy mélyinterjúra. Nyilván kivel-kivel másért. Jókai Mórt jól megforgattam volna, hogy miként élte meg, és ő mivel magyarázta, hogy végül elvesztette a hozzá legközelebb állók: Petőfi, majd fogadott lánya, Jókai Róza és Feszty Árpád szeretetteli barátságát. Vagy hogyan kerekedett felül az első felesége, Laborfalvi Róza halála utáni írói válságán, és miként alakított ki a korábbitól egészen eltérő, nagyon másfajta regényművészetet.

– Jókai nálam is ott van a top háromban.
– Aztán Jászai Marit – mivel a művészetéről oly sokat írt és beszélt önmagától – a szerelmeiről: Feszty Árpádról, Reviczky Gyuláról faggattam volna, ha lett volna merszem. Arany Jánoshoz, a nagyon zárkózott életet élő költőhöz már személyesen eljutni is hatalmas kitüntetés lett volna. Őt a fiatal, az akadémikus irodalom közeléből elzavart újromantikus költőnemzedék lírai próbálkozásairól kérdeztem volna, mennyit ismer ezekből, és hogy vélekedik róluk. Mind-mind nagy dobás lehetett volna, és pokolian örülnénk ma neki. A mai tudásommal feltett kérdések alapján készült interjúkért akár Pulitzer-díj is járhatott volna, bár azt csak 1917-től osztják.

– És ha csak egyetlen beszélgetést engedélyezne az időgép?
– Akkor Mikszáthot mondanám. A nagy kedvencemnél kevés ember látta jobban a 20. század elején, hogy milyen lett és merre halad Európa és Magyarország. De az éleslátó helyzetértelmezésen túl – ebből a közölt interjúszövegekben is kapunk ízelítőt – még hosszan el tudtam volna hallgatni az észrevételeit, az elemzését, hiszen hihetetlen módon látta az emberi alaphelyzeteket, amelyekre akár ma is ráismerhetünk.

– Mivel szorítottad volna sarokba?
– Ha már kicsit jóban lettem volna vele, akkor olyan meredek dolgokra is rákérdezek, hogy miként tudott – és mennyiért – a politikai meggyőződése ellenére dicshimnuszt írni az általa leggyűlöltebbnek és legkártékonyabbnak tartott politikusról. Vagy hogy a szíve mélyén mit gondolt, hogyan érzett Jókai iránt, akivel a kialakult jó kapcsolata végre közelebb lendítette az irodalomba való befogadáshoz? Mit tanult tőle és mit irigyelt? Hosszan beszélgettünk volna, mert élvezni akartam volna rendkívül sajátos humorát. Sokszor érzem úgy, hogy őrült nagy szükség lenne rá ma is.

– Az általa írt és összeállított könyvből az interjú, mint műfaj fejlődése is kirajzolódik.
– A többségüknek máig él és hatni tud a varázsa. Több mint egy évszázaddal ezelőtt születtek, és időkapszulaként őrizték meg a korhangulatot, egy fontos ember hangját.

Gondoljunk bele, az olvasott szövegekben a 100–150 évvel ezelőtt élt emberek szólalnak meg, és mivel – akkor még kötelezően – pontosan idézik őket, a saját megfogalmazásukkal, a saját stílusukban teszik.

Még egy kis ideig nem volt lehetőség hangrögzítésre, bár az öreg Kossuth Lajos hangját már sikerült felvenni, de ezekben a beszélgetésekben tényleg „halljuk” Jókai Mórt vagy Liszt Ferencet, mesél Andrássy Gyula, Tisza Kálmán vagy Jászai Mari, a nemzet tragikája. Hiszen az interjú – ha jó –, akár egy évszázadon túl is képes megőrizni a személyes találkozás és a szóbeliség erejét.

– Mi volt az alapvető különbség az első interjúk és a mai bejáratott műfaj között?
– Az időben korai, tehát a 19. század második harmadának beszélgetéseiben még sokszor kialakulatlanok a formai jegyek. Az interjúalany szavait esetleg még függő beszédben vagy hosszú monológokban olvashatjuk, vagy az interjú keveredik a riport, a tudósítás műfajával, itt-ott megbiccen a diskurzus vagy a kérdezés íve nem elég kerek. Ám ahogy haladunk előre az időben, mindinkább kisimulnak a műfaji gyűrődések. Az interjúalany szavai felerősödnek, látjuk a környezetüket, a habitusukat, a magánéleti helyszínüket és a gondolkozásukat is megismerjük. A megkérdezettek egyre ügyesebben képesek a saját nézőpontjuk szerint formálni a párbeszédet, el tudják mondani a számukra fontos üzeneteket, és így közvetíteni azokat a nyilvánosság számára.

– Milyen volt a korabeli újságírói attitűd az interjúalanyokkal szemben? Mennyire keményen kérdeztek?
– Már ekkor is történtek olyan politikai és közéleti botrányok vagy bűnesetek, amikor a kérdező számonkérően vagy leleplező akarattal, eleve támadóan lépett fel. Ám a kötetben közölt, korai magyar interjúk nagyrészt barátságosak. Az interjú készítője itt nem ellenséges, nem leleplező, szembesítő szándékkal érkezik, hanem párbeszédet kezdeményez, amelyben azonban egyértelmű a híres interjúalany megbecsülése, elismerése, tisztelete, és sokszor érezni a kérdező elfogódottságát. Mert ne feledjük, ebben a válogatásban a győztesek, a csodált nagyságok, a sikeremberek jelennek meg.

– Voltak olyanok, akik valamiért kimaradtak a könyvből?
– Készítettem egy névsort, akikkel jól jellemezhető a 19. század második fele: politikusok, művészek, literátus emberek, tudósok, sikeres és ismert személyek. És keresni kezdtem, született-e velük interjú. És ha igen, milyen.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy vezető politikusok, például a korszak emblémája, Tisza Kálmán mennyire nem volt jelen a saját szavaival a korabeli sajtóban, holott a leghosszabb ideig regnáló miniszterelnök volt a közelmúltig.

„Sohasem tudta meginterviewolni semmiféle újságíró”, emlegették gyakran. Így különösen felértékelődtek azok a beszélgetések, amikor mégis sikerült nyilatkozatot kicsikarni tőle. Még ha nyúlfarknyit is, vagy amikor csak egy francia újságíró tudta őt „bekeríteni”, és válaszra bírni.

– Más hírességeket sem lehetett tollvégre kapni?
– Voltak olyanok, akikkel – úgy tűnik – nem készülhetett interjú, én legalábbis egyelőre a legkitartóbb kereséssel sem találtam. Például Thaisz Elek, a főváros rendőrfőkapitánya, híres-hírhedt alak, akinek nevével, botrányaival évtizedekig tele volt a sajtó, kínosan nem nyilatkozott. Akkor sem, ha kellett volna. Ő volt az ugyanis, aki az osztrák abszolutizmus után a semmiből felállította a magyar fővárosi rendőrséget. Meg emellett a nagyipari fővárosi prostitúciós hálózatot is – vagy legalábbis segítette azt. De amúgy is hihetetlen összetett figura volt: igazi sármőr, élsportoló és éllovas, az emigrációs körök egyik bizalmi embere, a főváros alvilágának sajátos és korrumpálódott rendőrfelügyelője. Töméntelen botrányt élt túl, egymást érték a skandalumok. De Thaisz néma maradt az interjúkészítők előtt.

– Kik voltak az akkori celebek, akikkel el lehetett adni a lapot?
– Akkoriban a megkeresett és megkérdezett hírességek fogalomkörébe még leginkább a művészek és íróemberek tartoztak, és az orvosoknak, a természettudósoknak vagy a sportolóknak még egy-két évtizedet várniuk kellett, hogy a széles olvasóközönséghez eljussanak a szavaik.

De itt se feledjük, ez a korszak az, amikor a tudományos élet vagy az általános orvostan specializálódni és professzionalizálódni kezd, és megteremteni a saját szakterületeinek nagyságait.

– Hogyan viszonyultak az olvasók ehhez az új műfajhoz?
– Óriási meglepetés volt nekem, hogy ez a 19. század második felében-utolsó harmadában elinduló interjú műfaj mennyire hamar helyet talált a magyar sajtóéletben. Mert például az angliai sajtóban nehezen, csak a századforduló környékén fogadták el ezt a korábban ismeretlen intimitást sem nélkülöző műfajt. A magyar sajtóban viszont azonnal rendkívül kedvelt lett, az 1860-as évek végétől már százával készültek beszélgetések és interjúk, ha a műfaji besorolásukat még nem is mindig azonosították be.

– Sajtótörténeti szempontból milyen jelentőséggel bír a kötet?
– A magyar sajtótörténeti kutatások rendkívüli gondokkal és hiányokkal küzdenek. Miközben a megnyíló sajtóadatbázisokból ma már ömlenek az anyagok, alig van tíz-tizenöt ember, aki ezeket tudományos szinten vizsgálná. Persze a sajtó- és híranyagokat rengetegen felhasználják kutatásaik során, de a szisztematikus sajtótörténeti vizsgálatok nagyon lassan haladnak, bizonyos területek pedig szinte érintetlenek még. Ne feledjük, a dualizmus idején már sok száz, ezres nagyságrendű újság és lap létezett Magyarországon, a digitális felületeken megjelenő mennyiség sokszor szinte agyonnyomja az embert. Így például az interjú – bár itt-ott tanítják a műfaj jelenkori jegyeit és követelményeit – történeti vizsgálatáról csak szórványos szakirodalom készült eddig. Ez a kötet és a forrásanyaga talán dinamizálja majd az efféle vizsgálatokat is.

Tehát nem nehéz ezeket az interjúkat igazi újdonságként és felfedezetlen kincsekként újraolvasni a több mint száz évvel ezelőtti újságolvasók után.

– Számodra melyik volt a legizgalmasabb?
– Az összes beszélgetés izgalmassága mellett érvelhetnénk. Petőfi mint riporter? Görgei Artúr mint külpolitikai helyzetelemző? Szekrényessy Kálmán mint a vadvízi Balaton-átúszás úttörője? Hogyan is lehetne ezekből igazságosan választani? Engem inkább az villanyozott fel, hogy egymás mellett olvasva ezeket az interjúkat, megismerve a kontextusukat és a korabeli utalások magyarázatát, valójában egy korszak bukkant elő a maga embereivel, sajátos problémáival, gondjaival és örömeivel. Nem nehéz felismernünk, hogy köztük járva valójában a saját korunkat is jobban fogjuk érteni.

CSÁSZTVAY TÜNDE korábbi művei: Erő Tér / Tér Erő; Éjjeli lepkevadászat.