KÖNYVTERASZ
Két novelláskötet után jelent meg az első regénye, amely már terjedelmével, a több mint hatszáz oldalával is jelzi: igazi nagyepikáról van szó. Ráadásul – és ez is írói bravúr – mindössze három nap története hömpölyög benne 2016 nyarán Budapesten. Az eltévedés fontosságáról, a túl szűk perspektíváról és korunk felesleges emberéről beszélgettünk.
– Sokat birkóztál a szöveggel?
– Szövegekkel birkózni remek kaland tud lenni, annak minden kockázatával és mellékhatásával együtt. A küzdelem kikerülhetetlensége nem a terjedelemből vagy a műfajtól fakadt: egy novellafüzér tökéletesen működő rendezőelvéért ugyanúgy meg kell harcolni, mint azért a nézőpontért és igeidőért, amelyen keresztül végre valahára hitelesen szólal meg egy regény narrátori hangja. Bele lehet vágni persze máshogyan is egy könyv megírásába, frappáns és gyors mondatokkal, könnyedén és hatékonyan, mindenféle dermedt monitorbámulástól és hűtőszekrény-nyitogatástól mentesen, csak éppen nem érdemes. Szerintem legalábbis. A kényelemért súlyos árat fizet utóbb az ember: nem fog eltévedni sosem, elveszíti viszont a felfedezés lehetőségét.
– A kényelem ezek szerint a civilek luxusa?
– A civil életben én is szeretem tudni, hogy melyik utca hová vezet, és hogy hány perc múlva jön a következő villamos, íróként viszont csakis akkor van esélyem valóban eljutni valahová, ha a pedáns útvonaltervezést felváltja a sejtés és a meggyőződés. Ehhez kell a birkózás: a két vállra fektetés azt jelenti itt, hogy sikerült megsejtenem egy rejtélyes, izgalmas úticél létezését, és szilárd meggyőződésemmé vált az ismeretlen végpont elérhetősége. Ha ez a kettős állapot előállt, akkor túljutottam a nehezén, akkor tudom az irányt, már csak neki kell vágni az ismeretlennek. Az Erre sárkányok élnek esetében két teljes év kellett hozzá, hogy egyáltalán belevessem magam a dzsungelbe, aztán pedig újabb három, mire kibukkantam a túloldalon, a célnál. Öt év és hatszáz oldal.
– Ez sok vagy kevés?
– Megválaszolhatatlan a kérdés, hisz nincs mihez viszonyítani ezeket a számokat. Ehhez a felfedezéshez ennyi időre és ennyi leütésre volt szükség. Ha szerencsém van, és ragadósnak bizonyul a keresés izgalma, akkor az olvasó is ezt érezheti majd: megérte.
– Kritikusunk többféle regényt is felfedezni vélt benne. Pikareszk regény, családregény, Budapest-regény, generációs regény vagy akár sajátos nevelődési regény. Hozzád melyik verzió áll a legközelebb?
– Örömmel bólintok rá az összes itt felsorolt címkére. Nagyon különböző műfajok vannak köztük, mégis mind az öt képes megragadni valami lényegit a könyvből. Mind az öt egy-egy lehetséges értelmezési stratégia. Olvasóként és irodalomtanárként is nagyra tartom a komplex műfajiságú regényeket. Az arany virágcserép vagy az Édes Anna azért tudhat friss maradni a hatodik-hetedik olvasásnál is, azért képes újabb és újabb érdekes részletekkel és összefüggésekkel meglepni, mert mindkettő egyszerre olvasmányos és mélyen filozofikus szöveg. Egyforma éleslátással ábrázolják az egyéni és a közösségi lét síkját, és mert egyaránt beszélnek konkrét történelmi helyzetekről és az örök emberiről is. Szeretem azt gondolni, hogy a „való élet” is ilyen. Mi magunk sem egyféle történetben vagyunk csupán benne: íródik az a szüleink és a gyerekeink felől is, a barátaink és a lakóhelyünk, a munkánk és a vágyaink irányából. Ilyennek képzeltem Jámbor Kornélt, a főszereplőmet is.
– A 2016-os év három napját fogja át a cselekmény. Miért ilyen rövid időtávlatot választottál? Nem volt néha túl szűk a perspektíva?
– A két korábbi könyvemben is az izgatott már, hogy miként lehetne egyesíteni, robbanó eleggyé gyúrni a novellaforma belső intenzitását a regény nyitottságával, külső gazdagságával. Az Erre sárkányok élnek ősváltozatánál egyszerre többféle nézőpontot akartam alkalmazni, és a regényidő is jóval hosszabb és szakadozottabb lett volna még. Korrekt szöveg volt, de semmi több. Sokáig nem tudtam, hogy mi is pontosan a baj vele, amíg rá nem jöttem arra az – amúgy igen kézenfekvő – összefüggésre, hogy ha drámai erejű történetet akarok írni, akkor a dráma műnemének fegyvertárához kellene nyúlnom. Bevetve például a cselekmény és az idő arisztotelészi egységét.
Ha nem váltok át folyton más szereplőkre, ha nem hagyok időt a főhősömnek, hogy magához térjen az őt ért pofonokból, akkor a feszültség sem illan el, hanem egyre csak fokozódik.
Szűk ez a perspektíva valóban, szokatlan megoldás ilyen hosszan kitartva és ennyire közelről követnünk valakit, viszont hipnotikus hatást képes kiváltani. A regény címében megjelölt „ismeretlen vidék” jelentheti ezt a fajta figyelmet, de jelentheti magát a megfigyelt embert is.
(FOTÓK: Pixabay.com)
– Magyartanárként egy kulturális újságírót keversz vad és különös kalandokba, aki a független művészvilág ellehetetlenítéséről is ír cikkeket. Miért pont ezt a szakmát választottad a hősödnek?
– „Belülnézetből” ez nem tudatos döntés, hanem sokkal inkább egyfajta ráérzés volt: folyamatosan rakosgattam egymás mellé a meglévő ötletdarabkáimat. Összeillesztettem mondatokat helyszínekkel, helyszíneket jelenetelemekkel, és ha kellően makacs tudtam lenni és még szerencsém is volt, akkor egyszer csak összeállt a kép egy részlete, ami aztán már mágnesként rántotta magához a hiányzó darabkákat. Ha megvan a főszereplőm arca, akkor már mindent tudok róla. Tudom, mennyi idős, tudom, hol lakik, hogyan öltözködik, milyen zenét szeret – és azt is pontosan tudom, hogy ő egy újságíró.
– És „kívülnézetből”?
– Onnan már jól elemezhető számomra is a szöveg, utólag én is érteni vélem már, miért alakulhatott így minden. Egy kulturális újságíró figurája először is könnyebben belakható a magyartanárság felől, mint egy futószalag mellett dolgozó autógyári munkás vagy egy szívsebész alakja. Másrészt ennek a történetnek a főszereplője csakis egy „felesleges ember” lehetett, „korunk felesleges embere”, aki alól az elmúlt két évtizedben fordult ki fokozatosan, észrevétlenül a talaj. A generációs hovatartozás, a rockzene és a foci talaja, az értelmiségi létbe és a médiába vetett bizalom talaja. Egy újságíró magánéleti és szakmai krízise tökéletesen megragadhatja mindezt. És még a szívsebész is találva érezheti magát közben. Éppúgy, mint a futószalag mellett dolgozó munkás.
– Ki olvashatta el először a kéziratot?
– Aki elsőként és egyedüliként belepillanthatott a készülő szövegbe, az a feleségem. Nálam ő az Umberto Eco-féle „ideális olvasó” megtestesülése. Rajta próbáltam ki, hogy vajon érthető-e minden halvány célzásom, hogy nem túlságosan szájbarágós-e egy-egy visszautalás, hogy női szemmel nézve is működni látszanak-e a női figurák. Felbecsülhetetlen értékű segítség az efféle kontroll. Amikor elkészültem a kézirattal, elküldtem azt a hajdani magyartanáromnak, ő lett a második olvasóm – bájos azért ez, ha belegondolunk, így a harmincéves érettségi találkozónk magasságában…
– És már küldted is a kiadóba?
– Nem, elolvasta még hat-hét ismerősöm, barátok, hajdani osztálytársak és volt tanítványok, mindannyian roppant alaposan, fontos adalékokkal szolgálva a szöveg csúcsra járatásához, és megerősítve abban, hogy a könyv komolyabb utómunkák nélkül is egyben van. Nem tudom, mit tettem volna, ha fanyalgás vagy ijedt értetlenség fogadja a kísérletet. Valószínűleg akkor is kitartok a véleményem mellett, csak akkor összeszorított fogakkal. A végső vágás jogát magamnak tartottam fenn. Íróként magányos hős az ember: én vagyok a felelős a szövegeimért, minden körülmények között.
– Pedagógusként pontosan látod, hogy a mai generáció miként áll az olvasáshoz. Hogy látod, lesz belőlük elég elkötelezett olvasó az ehhez hasonló nagyregényekhez?
– Az olvasás válságban van, ez kétségtelen, de szerintem ennek a tevékenységnek a válság az alapállapota. Az emberek nem olvasnak eleget. Aki mégis, az nem a nívós irodalmat választja, vagy ha át is rágja magát rajta, nem olvas elég figyelmesen, értő módon. Ezek az állítások igazak lehetnek 2020-ban – és ugyanígy érvényesek lehettek húsz éve, vagy kétszáz éve, vagy akár kétezer éve is. Mást és másképpen olvasnak a mai diákok, mint mi tettük fiatalon, de ezen nincs mit csodálkozni. Mi sem a szüleinket másoltuk annak idején. Egy mai tizenéves irigylésre méltó könnyedséggel férhet hozzá bármihez, amit csak „regény” címén valaha megírtak, roppant nehezen juthat viszont biztos – vagy legalábbis akként megélhető – tudáshoz arról, hogy melyek is volnának a fontos könyvek. Ezen a téren megkerülhetetlen szerep hárul vagy hárulna az iskolára.
– Kötelező olvasmányok?
– Nem elsősorban a címek kiválasztásának slágertémájára gondolok, hanem sokkal inkább annak állandó újragondolására, hogy a közös elemzések milyen módszerekkel és szempontokkal tehetnék a leginkább élményszerűvé a tananyagot. Illetve hogyan avathatnánk tananyaggá mindazt, amit a diákok „csak úgy” olvasnak. Mert olvasnak, szünetekben és buszra várva, telefonról és hatalmas, tarka könyvekből, és igen, nagyregényeket is. Úgyhogy van remény.
CZÉH ZOLTÁN korábbi művei: Embert enni; A Pókháló csillagkép
