PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Ismerős kisváros, korrupt légkör, és gombamód szaporodó hullák. Ez adja András László második regényének alapját (kritikát itt olvashat róla), és az a tompa érzés, hogy a nyugodt élet helyett nyakig vagyunk az „újmagyarországban”. Az unalmas magyar gyilkosságokról, a regénybe csöppent politikusokról beszélgettünk, és arról, hogy nem mindegy, hogy ki üt először a regénybeli verekedésben.
– Regénnyel kezdtél, aztán versekkel folytattad. Általában fordítva szokott történni, mert a próza lassabban érik.
– Igazság szerint nem regénnyel kezdtem, hanem versekkel, de az olyan messze van, hogy innen már nem is látszik. Sárvár 1983. Aztán egy évre rá publikáltam a többi sárvárival az „új” Mozgó Világban, ami azóta már ismét elég régi. És ugyancsak 1983-ban írtam egy fél regényt, amit nem fejeztem be, és már nem is fogok. Ezt persze erős túlzás lenne indulásnak nevezni. Aztán a nyolcvanas évek vége felé valahogy rendesen elakadtam.
– Mi történt?
– Az elég pocsék tíz év volt. Mert az tényleg pocsék, ha az ember azt gondolja magáról, azért van a világon, hogy írjon, viszont nem tud. Írtam én, de valahogy soha nem az lett a papíron, amit szerettem volna. Nem volt elég jó. A végére már próbáltam teljesen megfeledkezni arról, hogy az írás lenne a dolgom. Aztán váratlanul szerencsém lett.
– Csak azt ne mondd, hogy jött a múzsa.
– Majdnem. 1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatalban dolgoztam, az utolsó három évben komoly informális hatalommal. Ugyanezekben az években sokat jártunk Bartis Attilával Szárhegyre, Erdélybe. A két világ közötti óriási távolság, valamint a hatalom megtapasztalásának szürreális volta akkora feszültséget okozott bennem, hogy kipréselte belőlem a Medvekutató első szövegeit. És azokról már azt gondoltam, hogy elég jók. És kezdtek születni versek is újra, de akkor már tudtam, hogy a maci lesz az első szöveg, ami annyira fontos nekem, hogy végigírjam, és könyv legyen belőle.
– A medvéken és verseken át hogyan vezetett át az út az új regényben ábrázolt gyilkosságokig?
– Hosszan, kanyargósan, göröngyösen. A maci végül nagyon lassan készült el, 2009 őszén fejeztem be, de amikor meglett, úgy éreztem, beleírtam mindent, amit tudok. És nem maradt nálam semmi. De versek továbbra is születtek, aztán 2014 tavaszán Kabai Lóránttól kaptam egy rovatot az induló Műút online-ban, ahová három éven át hetente írtam tárcát, kisesszét, novellát, ami jött. Ezekből lett a 2016-os Világos indul című verseskötet és a 2018-as Rasszista utazások című novelláskötet. De van egy konkrét út is, ez a Garancsi tó körül vezet, és kábé egy kilométeres.
– Az pont elég egy regény ötletéhez.
– Egy időben oda jártam ki futni. És egyszer, amikor futottam, jött szembe egy másik futó. Két körben találkoztunk, a harmadikban már nem. És akkor bevillant, mi van, ha eltették láb alól, míg én egy újabb kört mentem. Nagyon leegyszerűsítve ezzel kezdődött. Pár nap alatt meglett ez a gyilkosság, az meg ugye, mint tudjuk, könnyen hozza magával a többit.
– Tizenkilencedik századi gyilkosságaink vannak, mondja a regényben a pesti nyomozó. Poirot éhen halna ma nálunk?
– Nagyjából egyetértek Harmathtal. Úgyhogy Poirot inkább halálra unná magát. De az is felvetődhet, hogy a Tisza-parton mit keres egy ilyen csillogó intellektus. A párom például azt mondta egyszer, hogy nem tud híres magyar rendőrt. De lehet, hogy már kezdenek lenni Poirot-nak való ügyek. Itt van például az eltűnt lány, akinek a holttestét a gyanú szerint savban oldotta fel a gyilkosa. De nincs holttest. Nem bánnám, ha a belga megoldaná. De azt hiszem, Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Philip Marlowe nem e világ emberei. Az utódaik pedig inkább a Marvel szuperhősei. A fantáziavilágunkban, a kollektív tudattalanban ugyanazon a helyen állnak, mint a hajdani nyomozók, csak manapság jóval többet várunk tőlük.
Ma nehezebb egy pillanatra helyreállítani a világmindenség egyensúlyát. A mai nyomozók erre szinte nem is képesek.
– Az utóbbi időben eléggé elszaporodtak a bűnregények, a korrupt magyar valóságot ábrázoló művek. Nem tartasz attól, hogy az olvasó előbb vagy utóbb legyinteni fog ezekre a túltermelés miatt?
– Igazából a bűnregény fogalmával sem voltam tisztában. A kiadó javasolta, hogy írjuk oda. Hát írjuk. Ez már az eladás módszertanának része, mint a címválasztás, az alcímek, a borító, a fülszöveg, a pár frappáns sor a hátoldalon. Ha azt mondják, ez vagy az jobban „eladja” a könyvet, hát legyen. Az elszaporodást annyiban érzékeltem, hogy vannak jó magyar krimik. Sokáig nem voltak. Az, hogy az olvasó mire legyint, az ő dolga. Ami – mármint a dolga – cseppet sem könnyű, már akkor sem, amikor olvasmányt választ. Lovász László mondta egy helyütt, hogy a valaha élt kutatók 99,9 százaléka kortársunk. Az az érzésem, nincs ez másként az írókkal sem. Sokan vannak, sokan vagyunk. Könyvnek látszó tárgyból folyamatos a túltermelés. A korrupt magyar valóságon pedig vajmi keveset változtatnak az azt ábrázoló művek. Aki az elsőre legyint, az legyint a másodikra is.
– Más nem aggaszt?
– Ha már aggodalom, akkor inkább amiatt, hogy nincs érzékelhető hatás. Ment-e a könyvek által a világ elébb? Nem. A nyugati kultúra kétezerötszáz év alatt elég sok jelentős művet hozott létre, melyek arról szólnak, hogyan érdemes élni, hogyan érdemes bánnunk magunkkal és egymással. Platón életműve például kétezerötszáz éve ott van a könyvtárakban és olvasható. Érezni a hatását a mindennapjainkban? Nem igazán. Akkor milyen hatást várjon az ember a saját könyvétől? De ez sem annyira aggodalom, mint inkább tudomásulvétel.
– Csupa jellegzetes kisvárosi figura népesíti be a regényt. Honnan szedtél össze ennyi életszagú karaktert? Hol folyt az „adatgyűjtés”?
– Ötven éve folyik ez az „adatgyűjtés” Több, mint tíz éve élek kisvárosban, de innen leginkább a terek, távolságok vannak meg, a tempó. Ha valaki „életszagot” érez, annak örülök, de épp a minap írta a könyv egyik kritikusa, hogy „panoptikum figurák mozogtak díszletek között, sokszor céltalanul, valódi szerep nélkül”. De hát nem lehet minden olvasat mellé forgalmi rendőrt állítani.
– Mit csinálsz, ha elakadsz az írásban? Ha a figurák nem úgy viselkednek, ahogy kellene?
– Az, hogy milyen is lesz egy figura, a személyisége, jellemvonásai, karakterének meghatározó jegyei, annak a formálódása hosszabb ideig tart. Ha már megvan, akkor többnyire úgy viselkedik, ahogy „kell neki”. De éles helyzetben, nyomás alatt, számára váratlan szituációkban az ember nem a „megszokott” módon viselkedik. Ha valakiben disszonancia van, a viselkedése is disszonáns lesz. Tehát egyszer meg kell szokjunk valamilyennek egy figurát, aztán nyomás alá kell helyezni, és megnézni, mit csinál akkor, ha kibillentjük a komfortzónájából. És ez mindig váratlan, hiába ismerjük az alapjárati működését. Sokszor saját magával is így van az ember, a hozzá közel állókról meg biztosan van mindenkinek ilyen története. Nincs ez másként a regények szereplőivel sem.
– A regényben is van erre pár példa.
– A vörös koronában van egy verekedésjelenet, amiről már egy ideje tudtam, hogy verekedés lesz a vége. Nem kitaláltam, hogy verekedniük kell, egyszerűen elkerülhetetlen volt. De nem tudtam, hogyan fog elkezdődni. Napokig álltam ennél a jelenetnél, míg végül nem az ütött először, mint akire én gondoltam. Meg is lepődtem, de utána már gyorsan ment minden, csak lejegyeztem. Van másfajta elakadás is persze, amikor az ember gyorsabban akar haladni, és „kitalál” valamit. Végül is ő az író, Istene ennek a világnak, nem? Nem. Ha nem a szereplő karakteréből következik, amit szeretnék csináltatni vele, az ellen úgy védekezik, hogy elakaszt. Úgyhogy ha hosszabb ideig nem mozdul a történet, akkor lehet, hogy vissza kell bontani valameddig, mert tévútra futott.
– A húzás segít?
– Rossz szöveget könnyű kihúzni. Elolvasod, rossz, húzod. De ha jó, akkor sajnálod. Távolság kell, idő, hogy felismerje az ember: ennek itt nincs helye.
– Sokat kell tudnod a szereplőidről?
– Az is okozhat elakadást, ha az író nem tud eleget a szereplőjéről. A vörös korona egyik mellékszereplőjének van egy teherautója. Nem szerepel a leírása a könyvben, a márkája is talán egyszer van mintegy mellékesen említve. De napokig válogattam és nézegettem a teherautók képeit, mire kiválasztottam, pontosabban, mire világossá vált számomra, melyik is az én emberemé. Vagy a nőről, aki a könyv első mondatában már halott, szintén nagyon sok mindent tudok. Mit csinált, hogyan élt, mielőtt bekerült ebbe a történetbe. Ezek nem tartoznak az olvasóra, de nekem tudnom kellett ahhoz, hogy beszélni tudjak róla.
– A regényből kiderül, hogy a politikáról sincs túl jó véleményed. Milyen felelőssége van az értelmiségnek a mai helyzet kialakulásáért? Vagy ezek már rég idejétmúlt fogalmak?
– A politika amióta ember él, ugyanolyan. Hogy bánt szeretett Athénje Szókratésszel? Arisztophanész írt egy komédiát, amelyben Szókratészt az ifjúság megrontásával vádolták. Mindenki harsogva nevetett rajta, annyira képtelen volt és abszurd. Aztán néhány évtizeddel később gyakorlatilag ugyanezért ítélték halálra. Vagy ott van Spiró Fogsága. Semmi sem változott.
Ha valakinek az énképébe beletartozik, hogy gondolkodik, akkor ezzel vállalt bizonyos felelősséget a tiszta gondolkodásra és a tiszta beszédre.
Amihez előfeltétel megismernie önmagát. Ez a három így együtt pedig szép, életre szóló feladat. De ezen túlmenően nem kívánom eldönteni senki helyett, hogy mi az ő felelőssége. Inkább csak a magamét. Már említettem, hogy egy időben részt vettem a politikacsinálásban. Jó szándékkal, közszolgálati éthosszal, sok munkával. Arra, ami ma van, mégsem mondhatom, hogy én csináltam. De azt sem, hogy „nem én csináltam!”
– Regénybe illőek a mai magyar politikusok? Vagy e tekintetben is nehéz velük mit kezdeni?
– A második kérdésben van egy előfeltevés, amit nem osztok. Nemcsak hogy könnyű mit kezdeni a politikusainkkal, de egyenesen algoritmus van rá, hogy mit kezdjünk velük! Lehet egyiket utálni és rajongani a másikért, esetleg fordítva, de persze le is lehet szarni őket. Lehet hinni és reménykedni bennük, és lehet egyszerűen körülménynek tekinteni őket. Kinek-kinek a maga hite, vérmérséklete, vagy impressziói alapján. Ami az első kérdést illeti: ebbe a konkrét regénybe, A vörös koronába éppen illett pár politikus is. Olyan kérdést viszont nem kaptam, hogy honnan szedtem össze őket, de elárulom: egyszerűen kitaláltam.
ANDRÁS LÁSZLÓ korábbi művei: Egy medvekutató feljegyzései; Világos indul; Rasszista utazások.