PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Azt mindenki tudja, hogy Drakula személye elválaszthatatlan Lugosi Bélától. De hogyan kezdte újra az életét a színész Amerikában? Hogyan írta át újra és újra a múltját. Gyurkovics Tamás harmadik regénye több kérdést is megválaszol. Mi is az egyik legnépszerűbb hollywoodi színészről faggattuk őt, és arról, hogy neki mi a visszatérő rémálma.
Kalligram, 440 oldal, 4990 Ft
– Lugosi Béla történetének melyik momentuma volt az, ami miatt úgy döntöttél, hogy regényt írsz róla?
– Amikor egy ismert ember életében elmélyülsz, gyakran derül ki, hogy a vele kapcsolatos legendák egy része nem igaz. Vagy nem úgy igaz. De az is, hogy amit ezek helyén találsz, az legalább olyan izgalmas, mint a megcáfolt legenda. Ez Lugosi esetében is így van.
– Mondanál egyet?
– Az ő egyik nagy legendája például az volt, hogy a karrierje azért kezdett zuhanórepülésbe, mert a Drakula után visszautasította a Frankenstein szörny szerepét. Mondván, a teremtmény néma karakter, ráadásul a színész arca is eltűnik a maszk mögött. A tragikus tévedésről, és így egy másik szörny, az örök rivális Boris Karloff megteremtéséről szóló legenda szinte biztosan nem igaz. De azt, hogy az én értelmezésem szerint mi történhetett valójában, most nem árulom el, mert azzal elszpojlerezném a regény befejezését. A kérdés mindenesetre hamar elkezdett foglalkoztatni: miért ragaszkodott Lugosi egy életen át ehhez a sztorihoz? Miért színezte ki egyre jobban az évek során? Tulajdonképpen ebből a miértből fejtettem vissza azt a történetet és azt a Lugosi-karaktert, amit az Akcentusban végül megírtam.
– A kutatómunka során mi lepett meg leginkább vele kapcsolatban?
– A baloldalisága és az antifasizmusa, ami persze éppúgy nem volt mentes az elrajzolt, túltolt gesztusoktól, mint életének többi civil „szerepe”, de a szenvedélyessége és az őszintesége ezen a téren azért megkérdőjelezhetetlen.
Fáradhatatlan mozgalmár volt, például biztosan több pénzt kalapozott össze a magyar antifasiszta ellenállás ügyének, mint amennyi gázsit valaha is ki tudott sajtolni magának.
Sok oral history történettel találkoztam, ami a segítő-, sőt áldozatkészségét, a demokratikus érzületét, nyitottságát, ma úgy mondanánk, progresszivitását igazolja. Azt hiszem, ilyen szempontból kifejezetten jó csávó volt.
„Hatalmas irodalma van a Lugosi-jelenségnek” – Gyurkovics Tamás
– Miért csak az amerikai életére, karrierjére koncentrál leginkább az Akcentus (itt olvashat róla kritikát)? Holott a magyarországi évei is elég mozgalmasak voltak.
– Azokat majd megírja más, nyersanyag bőven van hozzá. Megdöbbennél, milyen alaposan dokumentált az élete. Ma már a „gyalogszínész” évei is fel vannak dolgozva, persze csak angolul. Egyébként az előző kérdésedre ez is a válaszom. Nagyon meglepett, hogy Amerikában milyen hatalmas irodalma van a Lugosi-jelenségnek. A Dracula előtti, nagyobbrészt magyarországi éveiről például épp a regényem befejezésével párhuzamosan jelent meg egy kétkötetes monográfia, a szerzőkkel Gary D. Rhodes-szal és Bill Kaffenbergerrel fel is vettem a kapcsolatot, és nagyon sokat segítettek. Meg is süvegelem őket az utószóban. Ami az amerikai három évtizedet illeti, engem kifejezetten a totális újrakezdés lehetősége vagy lehetetlensége érdekelt. És ha már itt tartunk, az előző két regényemben is ez a kérdés foglalkoztatott.
– És milyennek láttad a fiatal Lugosit?
– Kalandvágyból még kamaszkorában lelép otthonról, egy darabig mindenféle alkalmi melókból tartja fent magát, aztán a resicai bányában segédmunkáskodik, de nagyon hamar vándorszínész truppokhoz szegődik. Az élettörténetének ez a része egészen petőfis, egy helyütt meg is pendítem ezt az analógiát.
Ekkor sajátítja el azt a 19. századi színjátszást, ami a Drakulánál még nagy előny, a hangosfilm más szerepeinél viszont inkább már hátrány a számára.
Mindenesetre tehetséges, és hamar kőszínházakban találja magát. Debrecenben, Szegeden egyenesen közönségkedvenc lesz. Aztán sikerül az űrugrás is: Pest, azon belül a Nemzeti társulata, miközben rengeteg némafilmben játszik Olt Arisztid néven. Kedvezőnek tűnik a csillagállás, de jön a háború, majd a kommün, ő pedig nem bír az aktivista vérével. Kötésig beleáll a politikába, ami a Tanácsköztársaság bukása után választás elé állítja: börtön és meghurcoltatás vagy újrakezdés. Az utóbbit választja, pedig ehhez az élete nagy szerelméről is le kell mondania. Közel negyvenéves már, amikor nyelvtudás nélkül az Újvilágban találja magát. Előtte az ismeretlen, mögötte egy majdnem sikerült élet. Szerintem ez elég izgalmas kiindulópont egy regényhez.
„Kellett egy külső nézőpont”
– A történetet a fiktív titkára meséli el, az ő szemszögéből látunk mindent. Miért nem a hollywoodi sztár lett a narrátor?
– Erre két válaszom is van, az egyik kicsit önző. Először is kellett egy külső nézőpont. Egy, ha nem is mindentudó, de többet és mást is tudó elbeszélő, mint a főszereplő. Zazi, a narrátorom, amolyan Eckerman-szerű figura, a Nagyformátumú Ember titkára, akinek van egy jól kitapintható „hagyatékkezelői” hajlama is, és akinek a karakterébe valóságos embereket – színészügynököket, hűséges unokaöcsöt, feleségeket – is belegyúrtam. A kivándorló sors, azon belül a beilleszkedés, az amerikaivá válás sikerei meg kudarcai nagyon izgattak. Márpedig ebben Lugosi más adottságokkal és egy idő után talán más ambíciókkal is rendelkezett, mint Zazi. Ezt a különbséget talán jobban meg tudtam mutatni azzal, hogy a titkárt tettem meg az elbeszélőmnek. A másik, az önző ok pedig az, hogy a nárcisztikus karakter egyes szám első személyű narrációját már megcsináltam a Mengele bőröndjében. Nem akartam most ugyanazt pepitában. Nagyobb élvezetet jelentett Zazi nézőpontjából megírni a szöveget.
– Mi jelentette a legnagyobb akadályt a regény megírása közben?
– Az egyik épp az elbeszélés technikájára vonatkozik. Necces volt, hogy ez az egyes szám második személyű, ráadásul az időben visszafelé haladó narráció kibírja-e harminc éven és – ma már tudjuk – közel ötszáz oldalon át. Mert azért voltak komoly leblokkolásaim, meg sorrendcserés és E/3-as próbálkozásaim. A másik akadály pedig a már említett baloldaliság, illetve az azzal kapcsolatos anyaggyűjtés.
Amikor ugyanis Amerikát eluralta a Red Scare, vagyis a kommunista befolyástól való rettegés, sőt paranoia, Lugosi tudatosan nekiállt átírni a személyes történelmét.
Kommunistából – aki azért a mai fogalmaink szerint inkább volt szocdem, mint „kunista” – előbb Károlyi Mihály mérsékelt hívévé, aztán liberális demokratává, később pedig már csupán antifasisztává igyekezett átsminkelni önmagát. Módszeresen tüntette el a nyomokat, illetve írta fölül újabb és újabb múltváltozatokkal az élettörténetét. Nem véletlen, hogy a régebbi életrajzok igen szűkszavúan írnak a New York-i éveiről, illetve a háború alatt az ún. Magyar-Amerikai Demokratikus Tanács keretében végzett tevékenységéről. Lugosira a baloldali mozgalmárra, a zoon politikonra csak a legújabb szakirodalom segítségével nyílt rálátásom.
Alkalmi munkák után jött az átütő siker
– Lugosi elválaszthatatlan ikonikus szerepétől, Drakula gróftól, amely nemzedékeknek okozott rémálmokat. Neked mi a kedvenc vagy épp visszatérő rémálmod?
– Az útvesztő, illetve az útvesztés. Félig-meddig ismerős utcákon barangolok, de nem tudom, hol vagyok, nem tudom, merre kéne mennem, hogy végre ismerős helyre érjek. Most esik le, hogy ez rokonítható a kivándorlók akcentusos idegenségélményével… Nagy analitikus vagy!
– Véletlenül ráhibáztam. Egyébként a két korábbi regényed is valós hátterű, valós alakokról szól – Mengele és Spiegel Ernő, aki az ikerfiúk „kápója” volt Auschwitzban. Miért fontos számodra, hogy ilyen biztos talajon álljon az írói képzelet? Mi vonz a dokumentarista típusú regényekhez?
– A könyvbemutatón is felmerült ez a kérdés, és ott ösztönösen azt feleltem, hogy azért írok ilyen könyveket, mert hiányzik belőlem egy olyan készség, ami a legtöbb történetmesélőben megvan.
Nincs képzelőerőm. Illetve ami van, az erősen szituatív, helyzethez kötött.
Ha van két életrajzi adat, akkor a közte lévő teret egészen jól ki tudom tölteni, akár még nagyobb hiátusokat is, de a „creatio ex nihilo” nem megy. Ezt még csak arkhimédeszi módszernek sem mondhatom, mert neki elég lett volna egyetlen fix pont, hogy kifordítsa sarkaiból a világot, nekem meg sok szanaszét szórt pont kell ahhoz, hogy abból valami fölismerhetőt vagy értelmezhetőt rajzoljak. Tök fura volt, mert ezért a mondatomért sokan megmosták a fejem. Volt, aki álszerénykedésnek, más meg suta rögtönzésnek tartotta, de én attól tartok, hogy tényleg ez az igazság.
GYURKOVICS TAMÁS korábbi művei: Migrén; Mengele bőröndje.
