KÖNYVTERASZ
Rémesen népszerű címmel jelent meg nemrég a magaskultúra és popkultúra szörnyeiről szóló esszékötet (itt olvashat róla bővebben), amelyben egyrészt szerzőként, másrészt pedig a kötet összeállítójaként vett részt Limpár Ildikó. Vele beszélgettünk, hogy a mostani járvány milyen új szörnyeket szülhet, miért olyan éles a határ nálunk a magas- és tömegkultúra között, és vajon mikor láthatunk magyar szörnyeket a mozikban.
– Milyen szörnyfilmet látott legutóbb?
– Mostanában két szörnyes sorozatot néztem párhuzamosan, és nem túl meglepő módon mindkettő képregényes előélettel rendelkezik: az egyik a Mocsárlény (Swamp Thing), a másik pedig a Doom Patrol. Mindkettő hihetetlenül érdekes a szörnyek szempontjából. A Mocsárlény nagyon erősen reflektál arra, ahogyan a természettel, az ökoszisztémával bánunk, és azt sugallja a természetnek testet adó szörny által, hogy a természet egyszer csak visszavág az őt ért emberi „bántalmazások” miatt. Aktuális téma, hiszen ezt már a mindennapjainkban is megtapasztaljuk.
– És a másik?
– A Doom Patrol a hőstörténetek és a traumák összefonódásairól mesél erősen, nagyon szépen árnyalja azt a szuperhőskultuszt, amely jellemzően az emberfeletti képességek fantasztikus lehetőségeire és az ünneplendő hőstettekre fókuszál. A traumával rendelkező hősök sem új keletűek, már Batman karaktere is egy traumához kötődik, és ebbe a vonalba illeszkedik bele Alan Moore kultikus képregénye is, a Watchmen. De a Doom Patrol tud újat mutatni ezen a téren és a szörnyteremtő „őrült tudós” toposszal kapcsolatban is.
– Képes még „civil” szemmel nézni, vagy magában már jegyzetel, ha egy szokatlan megközelítésű rém bukkan fel a vásznon?
– Az ember agya automatikusan elkezd dolgozni, ha olyasmi kerül elé, ami valami miatt különösen érdekes. Tehát igen, sokszor beindul a „jegyzetelés”. Szerencsére, ha a szörnyelemző üzemmódomat egy olyan pozitívan érdekes jelenség idézi elő, amely valamiképpen nóvumnak tekinthető, és amelynek a lehetőségeit ki is aknázza a film, akkor a „jegyzetelés” nem az élvezeti élmény ellen hat. Inkább segít abban, hogy jobban értékeljem az adott filmet. Sőt néha még a nagyon rossz alkotásokat is épp az menti meg az azonnali kukázástól, hogy el tudok gondolkodni arról, maga a szörny mit kommunikál.
Sandman című képregény
– A kötet tanulmányai meggyőzően érvelnek a tekintetben, hogy mi minden testesül meg egy-egy kreatúrában, vagy annak alakváltozásaiban. Mit gondol, a jelenlegi pandémia is kihat majd az eljövendő szörnyekre?
– Ebben egészen biztos vagyok, hiszen a korábbi nagy járványok hatása is látszik a világirodalomban. Illetve minden szörny „kulturális test”, egy adott kor szülöttje, és ennek megfelelően reflektál az adott korhoz kapcsolódó félelmeinkre és vágyainkra. A fantasztikus irodalom gyorsan és érzékenyen reagál a globálisan tapasztalható veszélyekre, és könnyedén adaptálja a már meglévő, népszerű szörnyeket az új feladathoz. Nem véletlen, hogy mostanában a zombinarratívák lettek igen népszerűek, hiszen érzékeljük a világban zajló hanyatló folyamatokat, főleg az ökoszisztéma megbomlását, amelynek kifejezésére különösen alkalmas a fizikailag folyamatosan leépülő, önmaga fölött kontrolt vesztett zombiszörny. Mivel a zombikhoz ráadásul a hordákban való megjelenést, hordákban való támadást, illetve a zombifertőzés érintkezéssel – harapással, karmolással – való átadását kapcsoljuk, úgymond „adja magát” a járványfóbia megtestesítésére is.
– Akkor egy-két év múlva zombidömpingre kell felkészülnünk a mozikban, vagy jönnek mások is?
– Elő fognak kerülni mindenféle szörnyek, amelyek gyorsan képesek megváltoztatni az emberi társadalmat, de nemcsak ilyen jellegű rémek kapcsolódhatnak a pandémiás félelmekhez. Bármilyen szörny új értelmezést kaphat a kontextusától függően, és bizonyos szörnyek majd a világjárvány különféle következményeihez, aspektusaihoz fognak kapcsolódni: a fokozott izolációhoz vagy akár az emberi társadalom megváltozott kommunikációs képességeihez. Olyan szörnyeink is lesznek, amelyek a pandémiás félelemben gyökereznek, de esetleg észre sem vesszük majd, hogy a vírushoz köthetők, annyira absztrakt síkon reagálnak majd a járványélményre. Ez a pandémia sokféleképpen fog szörnyűséges testet ölteni.
– Egy-egy rémisztő lény nem csak a zsigeri félelmeinket, elfojtott vágyainkat, hanem olykor a másság iránti toleranciát, elfogadást is hangsúlyozhatja. Eljöhet az a pillanat, amikor az iskolákban az alapoktatás részei lesznek a vámpírok és a zombik?
– Nagyon remélem! Persze jegyezzük meg, hogy egyrészt a szörny nagyon tág fogalom, és nagyon fontos, hogy mindig a korosztálynak megfelelő irodalom kerüljön a gyerek kezébe, másrészt a tanár felelőssége is nagy abban a kérdésben, hogy mit tanít és hogyan. Megértést, empátiát toleranciát tanulhatunk számos ismert és szeretett mesénkből. Csukás István Süsü meséje például tökéletes bevezető volna a kicsiknek a másság és elfogadás témakörébe. Kicsit nagyobbaknak jöhetne A Hétfejű Tündér Lázár Ervintől.
– Nálunk sokáig éles határ húzódott a magaskultúra és a popkultúra között, sokkal élesebb, mint az angolszász területeken. Mit gondol, ma már elmosódni látszik ez a határ?
– Idehaza különösen nagyon éles határvonal van a fejekben. És mivel a könyvterjesztésnek eleve érdeke a minél egyértelműbb kategorizálás, egy könyvesboltba belépve mindig elkülönítve fogjuk találni a magaskultúra és a popkultúra termékeit. Ráadásul Magyarországon ez a határvonal egyelőre sokkal erősebb és átjárhatatlanabb, mint Nyugaton, ahol a különféle könyves listák vegyesen sorakoztatnak fel jellemzően szépirodalomnak és zsánerirodalomnak tekintett műveket.
Ez nagyon sokat segít a fantasztikus irodalom megítélésén, kánonba való beemelhetőségén – bár ott is van még hova fejlődni.
Nálunk a közös felületen való megjelenés meglehetősen ritka, és egyáltalán nem természetes. Nem tesz jót ennek a jelenségnek az sem, hogy a hazai sajtóban most nagyon nagy a vita a kötelező olvasmányok újragondolása körül, és a vita sokszor pont a magasirodalom és a populáris(abb) irodalom között feszülő ellentétként jelenik meg a közbeszédben.
– A rémfilmek és a szörnyregények sokáig a silányság vállalt szinonimáit jelentették, és önmagukat sem vették mindig komolyan. A trend viszont megfordulni látszik, egyre több a gondolatokra, a társadalmi problémák feszegetésére és nem pusztán az ijesztgetésre épülő alkotás. Mi váltotta ki ezt a minőségi fordulatot?
– Nem látom át teljesen azt a folyamatot, ami végbement, de azt gondolom, hogy körülbelül az 1990-es évektől kezdve az irodalom és vizuális kultúra folyamatosan és átformáló jelleggel hat egymásra. Szerintem a technikai fejlődésnek, a CGI-technológia tökéletesedésével iszonyú nagy lehetőség nyílt arra, hogy filmvásznon megjelenjen a fantasztikus, a képzelet produktuma, és a filmes forradalom segítette a fantasztikus irodalom térnyerését is. De ez egy ide-oda ható folyamat, a filmipar felfedezte az értékes írott fantasztikumot, az adaptációk új olvasókat generáltak, azok az olvasók már az igényes fantasztikus irodalmat keresik a kortárs alkotások közt is és a többi.
Nyugaton egyre erősebb lett a zsánerirodalom kritikai visszhangja, új tudományágak fejlődtek ki – tulajdonképpen ide tartozik a szörnyeket vizsgáló tudományterület is.
Ennek hatására egyre inkább beszivárgott már az egyetemi oktatásba és kutatásba is a populáris kultúra. A Nyugat elkezdte kitermelni a fantasztikumot értve olvasó embereket, akik aztán íróként vagy a filmiparban elhelyezkedve tovább erősítik ezt a folyamatot.
– Gondolom, elég kalandos lehetett a kötet előélete, hiszen a kiadók nem mindig lelkesednek a tanulmányokért. Mi volt a döntő érvük a könyv mellett?
– Azért az Athenaeum Kiadónál kopogtattam ezzel a kötettel, mert úgy láttam, ott lehetnek a leginkább nyitottak egy ilyen kötetre. Az előző években több olyan, a populáris kultúrát népszerűsítő esszékötetet is kiadtak, amelyek hasonló céllal, de más fókusszal rendelkeztek. Így nem kellett amellett érvelnem, hogy egy ilyen kötetnek van létjogosultsága, inkább csak azt kellett megmutatnom a kiadói tárgyalás során, hogy a szörnyes tematika kurrens és nagyon sokszínű. És lehet róla érdekesen, a laikusabb olvasók számára is érthetően írni róla. Hálás is vagyok ezért a nyitottságért, ezért a kultúrmissziónak is tekinthető vállalkozásért.
– A magyar irodalomban és filmművészetben nem igazán gyökerezett meg a zsáner. Mit gondol, miért lehet ez így?
– A magyar filmiparban én nem várok „fantasztikus” áttörést a szó egyik jelentésében sem. Jó szörnyes filmet készíteni drága mulatság, nem a hazai filmes költségvetési lehetőségekre van ez kalkulálva, és nehéz eladni egy szörnyes filmtervet mint nemzeti projektet. Bár egy Hany Istókról szóló egész estés mozifilm tán megdobogtatná sok Jókai rajongó szívét. A Drakulics elvtárs-jellegű, kisebb költségvetéssel elboldoguló urban fantasykban talán van lehetőség, bár például ez a film számomra óriási csalódás volt annak ellenére, hogy az alapötlet és pár részlet zseniális. Ugyanakkor a kortárs irodalmat nézve nem állunk olyan rosszul magyar szörnyek tekintetében. Az egyik legfontosabb magyar regény az elmúlt évekből Dragomán György Máglyája, amelyben a gólem a zsidó hagyományban gyökerezik ugyan, de Dragomán keze nyomán kifejezetten magyar szörny lesz belőle.
– Ezek szerint már vannak magyar szörnyeink?
– Egyre többen dolgoznak olyan szörnyekkel, amelyek értelmezéséhez a magyar folklór vagy a magyar történelem elengedhetetlen. Vannak magyar zombijaink Csepella Olivér szórakoztató képregényének köszönhetően, amelyben nyugatos íróink küzdenek egy magyar sámán által megidézett zombihorda ellen. Vannak magyar vámpírjaink: Benedek Szabolcs Vérgróf-trilógiája a Drakula-mítoszt gondolja tovább a Monarchia-korabeli Magyarországon. Míg Gaura Ágnes könnyedebb hangvételű Borbíró Borbála-sorozatában egy olyan alternatív Magyarországot képzel el, ahol vámpírok alkotják a kormány tanácsadói szervét. A magyar folklór hemzseg a szörnyekben, amelyek nagyon jó fantasy alapok, ezt használja ki például Kleinheincz Csilla az Ólomerdő-trilógiában, Rusvai Mónika Tündöklőben, illetve Gaura a Túlontúlban és a vámpíros sorozatában. Fontos példa Moskát Anita ember-állat fajzatai is a Magyarországon játszódó Irha és bőrből, amelyek nagyon erős rokonságot mutatnak a mitológiai ember-állat hibridekkel, ám kortárs, hazai környezetbe helyezve már nem az isten-ember kapcsolatról, hanem ember-természet/állatvilág kapcsolatról kommunikálnak. És még messze nem soroltam fel mindent. Ami azt jelenti, hogy igazán van mit olvasni, és már nem is kell olyan szörnyen elszántan keresni ahhoz, hogy megtaláljuk, ami érdekel.
