Gát János: Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent | Falusi Dóra ajánlója
Nem szokványos önéletrajzot vehet kézbe az olvasó. Mint ahogy az 1923-ban született Reigl Judit is mindig kilógott mindenféle sorból, sehová sem hagyta magát vagy művészetét beskatulyázni. Gát János könyvében egyszerre mesél kalandos életéről, a fekete szín iránti viszonyáról, és arról is, hogy miért nem akart találkozni Picassóval.
A szöveg Gát János és Reigl Judit azon baráti beszélgetéseiből született meg, amelyeket a festőnő életének utolsó évtizedében hol személyes beszélgetés keretében, hol telefonon rögzítettek. A könyvben azonban nincsnek párbeszédek, sokkal inkább lengi be a memoár hangulata. Gát egyik megjegyzése révén tudható, hogy magyarul beszélgettek egymással, bár Reigl néha, akár a mondat közben is, átváltott franciára. Azonban még így is olyan elragadó kifejezőkészséggel és szinte már irodalmi stílusban mesélt az anyanyelvén magáról, mintha nem is külföldön élt volna hosszú évtizedeken át. Ezért – bár a könyv francia és angol fordítása is megjelenik idén a nemzetközi könyvpiacon – a beszélgetéseken keresztül talán mégis a magyar olvasóhoz kerülhet legközelebb a mára már világhírű képzőművész.
Budapesten 2005-ben a Műcsarnokban volt az első nagy egyéni kiállítása, de képei a világ minden nagy galériájában megfordultak már a párizsi Pompidou Központtól a New York-i Metropolitan Múzeumon át a londoni Tate Modernig. Ez azonban nem volt mindig így. De Reiglnek mindez nem is igazán számított. Élete végéig szerényen, és nagyrészt szegényen élt. Csak életének utolsó két évtizedében tudott megélni abból, amit eladott. „Nem az eladás számít, az a legfontosabb, hogy egy-pár ember megértsen.” Nos, nála hitelesebben ezt kevesen mondhatják el.
Miután elvégezte Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, csak pártpolitikusokról festhetett volna portrékat, azt viszont busás jövedelemért. Ő azonban 1950-ben az osztrák határnál addig próbálkozott átjutni az aknamezőn és a szögesdróton, amíg végül sikerült elhagynia Magyarországot. Párizsban telepedett le, akkor már az angol Betty Andersonnal, akivel 57 éven át éltek együtt. Mellette három szenvedélye volt még az életben: a festés, a gombászat és a fosszíliák. Már a negyvenes évektől kezdve használt ecset helyett többek között tengeri szivacsot, kardot vagy épp kisbicskát, de művészete Franciaországban bontakozhatott ki igazán.
A könyv címét is adó művét (Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent) is már itt, 27 évesen festette. Elmondása szerint André Breton, a szürrealista mozgalom vezére értette meg elsőként, aki, amikor megpillantotta a művet, sírva fakadt. Ez az egyetlen képe, amelyet élete végéig javítgatott (egyszer a Pompidouban a teremőr kiabált rá, amikor észrevette, hogy festékpor van nála). A rajta látható horizontot kilencedjére tudta igazán jól megfesteni, mint ahogy Magyarországról is csak a kilencedik alkalommal sikerült átszöknie a határon. „Tökéletes allegória”, mondja a párhuzamról.
Breton indította aztán el a karrierjét is, miután Reigl nagy nehezen ráállt, hogy a műveit kiállítsák, ő maga pedig megjelenjen valamelyik „izmus” egy-egy összejövetelén. Bár művészetét leginkább az absztrakt expresszionizmus irányzatához sorolják, mindig tudott újat mutatni magából, mert nagyjából tíz évente ösztönösen megújult a stílusa. Mind művészetére, mind személyiségére bizonyos fajta különállóság volt jellemző, ezért sosem vegyült igazán a művészi körökkel, kortársakkal. Tudatosan választott visszavonultságban éltek, 1963-tól pedig kiköltöztek a főváros melletti Marcoussis-ba, egy káposztaföldekkel körülvett ablaktalan pajtába, amelyet aztán műteremlakássá alakítottak át.
Egy előre ki- és átgondolt önéletrajz esetén nyilván már jó előre mérlegel a szerzője, hogy mit és hogyan ír majd le. A Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent nagy előnye, hogy Reigl gondolatait a maguk spontenaitásában ismerhetjük meg, mintha csak velünk beszélgetne.
Fesztelen, ugyanakkor mély és rendkívül őszinte vallomás ez. Elsősorban természetesen a festészetről.
Például meglátása szerint Matisse az apánk, Cézanne a nagyapánk, Picassóért pedig bár rajongott, mégsem akarta, hogy bemutassák neki, mivel „nem szeretem az egyenlőtlenséget, és mint tisztelője, nem lehettem egyenrangú vele”. Dalí pedig „eredetileg őstehetség volt, de megrontották a szürrealisták meg a pénz”.
De megtudhatjuk azt is, hogy miképpen tekintett a saját művészetére, milyen jelentőséggel bírt egy-egy szín, a tér vagy a zene, és milyen elvárásai voltak az általa használt festékekkel szemben. Reigl ugyanis nem használt semmilyen médiumot, „mivel azok ártanak a színeknek”. (A színkeverés ősi technikáiról és a pigmentekről itt olvashat többet). És arról is mesél, hogy a műveiben milyen jelentőséggel bírnak a lovak (a Csillapíthatatlanulon is felfedezhetők a patanyomok), a férfi és a női figurák (miközben „mindig mindenki egyszerre mind a kettő”). Miért festett eleinte ösztönösen, majd tudatosan alulról felfelé irányuló mozdulatokkal, és mi köze ennek a Kundalini energiához, vagy miért mondja azt a feketével kapcsolatban, hogy „egész életem a fekete szín, annak a megszelídítése”.
A már korán megállapított csontritkulásáról is inkább gyorsan elfeledkezett, mert „ha elkezdtem volna vigyázni magamra, az akadályozhatott volna a munkámban”. De Betty halálával a művészeti ambíció „levált” róla. Egy-két évig még átszabott dolgokat, illetve befejezte a párja síremlékének szánt Folyamat IV. fázis/antropomorfizmus (XIX. kép) poliptichon vásznait, ám 2008 után már nem festett nagy méretű képeket.
Reigl Judit különleges képzőművész volt. A szakma és a kritikusok hamarabb elismerték őt, mint a festészet iránt érdeklődők. Mai napig az Egyesült Államokban a legelismertebb, saját bevallása szerint is a művészete a New York-i iskolához áll legközelebb. Ezzel a könyvvel talán Magyarországon is eljut a szélesebb közönséghez. Megérdemelné.
