Két év a versátlagom – Beszélgetés Nagy Márta Júliával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Második verseskötetében összekeverhetetlenül egyedi univerzummal és nyelvvel lepte meg az olvasóit, amelynek részletgazdag intimitása kiemeli őt a pályatársak mezőnyéből. Nagy Márta Júliával a könyvét benépesítő mesebeli és bibliai alakokról, a jó és rossz versekről, illetve a lakótelepek mögött rejtőzködő kertváros felemás szépségéről beszélgettünk.

– Hét éve jelent meg a bemutatkozó köteted, az Ophélia a kádban. Nehéz volt megtalálni az új könyv tartópilléreit?
– Annyira nem, hogy a tartópillérek már egy évvel az Ophélia megjelenése előtt megvoltak. Szerencsém volt, mert olyan élethelyzetben voltam, hogy beugrott róla a bibliai történet Máriáról, Mártáról és Lázárról, és nagy elánnal elkezdtem írni a versciklust. Ez pedig nagyon jó kapaszkodó volt: mitológiai, mesei figurákat belehelyezni mai élethelyzetekbe, felülvizsgálni az egyes történeteket, más szemszögből nézni a karaktereket.

– Akkor miért húzódott így el a megjelenés?
– Részben azért is tartott hét évig a munka, mert túlságosan szerettem ezt játszani, állandóan kutatni, hogy az egyes élethelyzetekhez, érzelmi állapotokhoz melyik történet, melyik karakter illik. Gyerekkoromban szerettem rajzolni, most már egyáltalán nem, igaz, sokat fotózok, de soha nem nevezném magam fotósnak, az csak a hobbim és egyfajta segédeszköz a munkámhoz.

– Miért hagytad abba a rajzolást?
– Mert rádöbbentem, hogy semmi mást nem tudok rajzolni, csak női alakokat, fákat, virágokat. Ha nagyon megerőltettem magam, akkor modell után tudtam hiperrealisztikusan portrét vagy csendéletet készíteni, bár csak puha grafitceruzával. De magamtól eszembe nem jutott volna autót, lovat, gyárat, férfit, tömegjelenetet rajzolni, egyáltalán, mozgást ábrázolni. Statikus, kontemplatív női figurákat, gazdag flórában, talán ennek akartam utólag jelentést, keretet adni. Mindkettőt. Egyszóval könnyen ment. Ömlöttek belőlem a szavak, sokszor kontrollálatlanul.

– Kevés olyan szerző van a húszas és negyvenes éveik közt lévő költők között, akinek a lírájában olyan erőltetés nélküli és újszerű a természethez való viszony, írta a könyvedről Nyerges Gábor Ádám. Debrecenben születtél, Budapesten élsz. Városi emberként hogyan alakult ki ez a viszony?
– Utólag úgy látom, mindig kicsit beszűkült volt a világom. Debrecen, kertváros, hétvégente kirándulás, egy elvetélt botanikusi pálya, nehezen, de kiharcolt bölcsészkar. Alig ért más élmény, amikor vidékről a fővárosba költöztem. Pezsgést vártam, mozit, színházat, koncertet, irodalmi estet, tagadhatatlan, hogy a fővárosban erre sokkal több lehetőség van, ha csak számszerűen is. Meg is kaptam, nem is panaszkodom. Aztán pont ebből lett elegem, de a debreceni nyugalom már nem lett volna ugyanaz, ha visszamentem volna.

– Megfordult a fejedben?
– Nem akartam visszamenni. Szinte minden ide kötött már, meg Pestet is nagyon megszerettem. Kikötöttem egy kertvárosban Budapesten belül, és nekiálltam felfedezni.

Akkor szerettem meg a rozsdaövezeteket, a lakótelepek mögött rejtőzködő, vidékies kertvárosi részek ambivalens szépségét, a természet benyomulását a kicsit kényszeres városiasságba.

A mai napig ujjongok, amikor a 130-as busz átmegy a Páskomligeten a XVI. kerület kertségéből az újpalotai lakótelepre az erdőn át, és nem érzem, hogy ez átgondolatlan és diszharmonikus. Mint egy sci-fiben, egyik bolygóról rögtön a másikra csöppensz. Épphogy a másság elfogadását metaforizálja.

– Mire gondolsz?
– Arra, hogy meg tudunk lenni egymás mellett úgy, hogy máshonnan eredünk, máshogyan alakultunk, más a történetünk, máshogy nézünk ki, máshogy viselkedünk, mások a céljaink. Persze ez nem mindenkinek tetszik, mert miért áll egy roskadozó ötvenes – lehetne harmincas, negyvenes, a napokban találtam 1908-asat is – évekbeli ház gyönyörű, elburjánzott kerttel egy vadonatúj kockavilla mellett? És amikor a következő évben visszamész, hogy megnézd, ugyanúgy burjánzik-e az elhanyagolt kert, addigra már javában építik a következő fehér kockát, és ez egészen addig megy, amíg csupa fehér kocka nem lesz mindenhol. A természethez való viszony és vonzódás, sokszor az iszony is, a gyerekkoromból jön, egyszerre jelképezte a családi békét a kirándulásokkal, és a veszélyt, hogy a tanyák közelében vigyáznunk kell, mert nem mindig vannak megkötve a hamis kutyák. Irodalmár ismerőseim, akik a budai hegyekben laknak, félnek a vaddisznóktól. Egy költőnket már elveszítettük emiatt, még ha másról is szól a fáma, de ez egy Nagy Irodalmi Trauma lehet. Számomra viszont a kertváros a megszelídített természet.

– Ahogy mesélsz erről, kész csoda, hogy nem lettél botanikus.
– Szerettem volna. A virágok és a nevük nyűgözött le, de az, hogy a szállítónyalábokban a táplálékfelvétel hogyan zajlik, és milyen biokémiai folyamatok zajlanak le közben, már nem. Egyébként a mai virágnevek egy részét Fazekas Mihálynak köszönhetjük, aki a sógorával, Diószegi Sámuellel együtt állította össze az első magyar nyelvű botanikai rendszertani könyvet, hogy most felmondjam a tananyagot, és azért mégiscsak költő volt. Szóval nem új keletű az irodalom és a botanika közötti kapcsolat, találunk még példát, sokkal régebbről is, érdemes keresgélni.

– Mikor érzed sikerültnek a verset?
– Mondhatnám, hogy akkor sikerült, hogy ha már a legjobb barátom, akinek először megmutatom, vagy a szerkesztő elfogadta. De ez nem elég, mert majdnem minden barátomnak és majdnem minden szerkesztőnek más tetszik, és így a külső nézőpont pusztán csak az önigazolás céljából való mániákus fenntartása lesz. Mégis azt mondom, hogy jót tesz, hiszen olyanok ők, mint a szövetségesek egy titkos szabadságharcban. Úgy építem a szövegvilágot, hogy eleve tudom, kik fogják szeretni, kik utálni, és miért. Így tudok meg egyre többet róla.

– És te mikor vagy elégedett? Hogyan jön létre benned a jó vers?
– Ez kétféleképpen történik. Az egyik egyszerűen jó konstelláció: volt élmény, interperszonális és vizuális, volt megfelelő tér hozzá és megfelelő háttér, hagyomány, és egy ültő helyemben megírom a szöveget, aztán nem is engedem a szerkesztőnek, hogy húzzon vagy hozzáírasson. A másik az, ami önostorozással, önemésztéssel és sok-sok óra monitor előtti ücsörgéssel telik, és évekig eltarthat.

Félkész töredékeket gyúrok egybe, és engem aztán nem érdekel, hogy miként csinálok belőlük komplex mikrovilágot, de valahogy sikerülnie kell.

Muszáj neki, vezénylem magam, kutatok, jegyzetelek, aztán csak sikerül, legalábbis én úgy érzem, még ha évekbe telik is. Két év az átlagom, így számoltam. De ehhez az is kell, hogy olyan témát találjak, ami évek múltán is kísért. Olyan arányban ragadjam meg belőle a motívumokat, amit elbírok.

– Mikor dobod ki?
– Ha félkésznek látom, öncélúnak, esetlegesnek, önjárónak, vázlatnak, vagy ha volt benne egy sor, ami használható, de a többi használhatatlan körítés. Dobtam ki egy csomót, direkt hagytam egy mappát nekik a gépemen, belenéztem azóta is többször, mindig siralmas érzés.

– Mikor kezdték el benépesíteni a versvilágodat a Hamupipőkéhez, Perszephonéhoz hasonló alakok? Meglepett a találkozás, vagy tudatosan törekedtél erre?
– Tudatosan kezdtem el őket szerepeltetni, mítoszinterpretációkkal, illetve mesékkel foglalkoztam az egyetemen is. Viszont részben meglepett, mert a bibliai történetekkel nem foglalkoztam olyan sokat azelőtt, aztán a bibliai Márta figurájából bontakozott ki az egész kötet koncepciója. Ahogy említettem, olyan élethelyzetben voltam, amire tökéletesen rá lehetett húzni az újszövetségi történet vázát. Bár nem teljesen előzmények nélküli ez az én esetemben, már az első kötetemben is szerepel egy ószövetségi történet adaptációja és egy irodalmi alak is.

– Hogyan látod, a metoo és hasonló mozgalmak miatt érzékenyebb lett a társadalom a női sorsok, kiszolgáltatottságok iránt?
– Mindenképpen érzékenyebb lett, bár ezt inkább a sajtóban látom. Sokkal többet cikkeznek olyan témákról, mint a nők tárgyiasítása, diszkriminációja vagy az ellenük irányuló erőszak.

A kulturális életben is egyre gyakoribbak az olyan kezdeményezések, amelyek a női alkotókra hívják fel a figyelmet, őket szeretnék segíteni. De ha a személyes tapasztalataimra gondolok, elég vegyes az összkép.

Sokan morognak, hogy „mire fel ez a nagy egyenlősdi, évszázadokig boldogok voltak a nők a tradicionális szerepkörökben”, vagy hogy: „miért vádolod azzal X. Y.-t, hogy molesztált, biztos csak udvarolni akart”. Udvarolni természetesen lehet, csak a másik határait tiszteletben tartva, a nemet tudomásul véve, ha az hangzik el. Ebből a szempontból még van mit fejlődni.

– Költőként hogyan láttad a pillanatok alatt híressé vált Amanda Gorman és a műfordítói körül kirobbant botrányt? A hasonló ügyek elterelik a figyelmet a költészetről vagy éppenséggel előtérbe állítják?
– Ha valaki már csak emiatt is elolvassa akár csak ennek az egy szerzőnek azt az egy versét, és elgondolkodik rajta, függetlenül attól, tetszik-e neki vagy sem, az már jó. Nem azt mondom, hogy szenzációhajhász módon kellene toborozni olvasókat, csak úgy látom, ez egy lehetséges pozitív hozadéka az ügynek. Alkalmanként én is fordítok verseket, kicsit el is gondolkodtam rajta, mi lenne, ha csak korombeli, hasonló státuszú nőktől fordíthatnék, mert ez még nem garancia arra, hogy át tudom ültetni a szövegét magyarra. Igaz, én nem vagyok professzionális műfordító, azokat a verseket tudom fordítani, amelyeknek a világa, stílusa, hangneme legalább egy kicsit hasonlít az enyémhez. De ebben nem tudok igazságot tenni, sokkal összetettebb ez a probléma, mint ahogyan látszik.

NAGY MÁRTA JÚLIA korábbi műve: Ophélia a kádban.