Kevesebb hűhót csapok – Beszélgetés Szvoren Edinával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Már az ötödik novelláskötete jelenik meg, és szinte kész csoda, hogy az első mondattól kezdve nem adta alább a minőségből, a ráközelítés erejéből, a kevés szóval tágított univerzum varázsából. Az új könyvben (kritikát itt olvashat róla) pár oldalas életképekkel és benyomásokkal kísérletezett, amikor már más minden ötletéből regényt ír. A redukcióról, a fordításokról és arról beszélgettünk, hogy mi bosszantotta fel utoljára.

– Az új kötet kísérletezőbb, mint a korábbiak. Mi indított el a forma redukálása felé?
– Jó kérdés, hogy egy reduktívnak mondott szövegszervező elv mit redukál, a formát-e vagy a valóságot. Újabban vitatkozni szoktam ezzel, vagyis a korábban általam mondottakkal is, mert nem annyira érem tetten a redukciót. Igaz ugyan, hogy minden írói munka, sőt minden alkotás keretezésen, elhagyáson, fókuszképzésen, érzékszervi szűkítéseken, vagyis hát alapvetően redukción alapszik – szóval a nagyepika is. Az én esetemben viszont, ha jobban meggondolom, mégsem az történik, hogy kitalálok valamit, amit aztán szigorúan egyelni meg gyomlálni kezdek, hogy legyen egy jó kis reduktív prózám.

– Mégis rövidebbek, szikárabbak lettek a könyv első felét adó tömb, az Ohrwurm-jegyzetek szövegei.
– Ha a forma felől közelítek, akkor sem találom a redukciót. Mert nem más, hosszabban bonyolódó lehetséges szövegeket szikkasztok ki, nem az anyag ideálalakját kivonatolom novellává. Egyszóval nem tíz mondatomból lesz öt. Eleve ötöt írok, mert öt jut eszembe. A novellista nem zip-fájlokat készít a valóságból, mint ahogy a regényíró sem felhígít. Így látunk, ez van. Ráadásul nem új fejlemény az irodalomban, hogy a világ megismeréséhez némi kerülővel az észlelés felől közelítünk.

– Akkor oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló…
– Lehet, hogy kijózanító, de ha valamit ebben a kötetben másképp csináltam, mint a korábbiakban, annak a legerősebb hajtóereje az ismétlési kényszereim kifáradása volt. Valami mást akartam csinálni, és ebben van valami elvtelenség. A mű hossza másodlagos. Következménye a fikciós eljárásoknak, narrációs lehetőségeknek, az egyénítés módjainak. A kötet némelyik írásában, egyik-másik Ohrwurmban kevesebb hűhót csapok a karakterek felépítése körül. Ez új, de nem redukció. Mondom: nincs mit redukálni.

– A novellista legfontosabb eszköze a tekintet, mondják sokan. Hogy mit vesz észre maga körül. Honnan jön a legtöbb ötlet?
– Az biztos, hogy nem az utcán hever. Ötlet utcán heverni nem tud. És amit látok, azon nincs rajta a figyelmeztető felirat, hogy ötlet. Ötlet valójában nincs is, hiszen ami nekem ötlet, egy másmilyen észjárás számára már nem az. Mindig mindenkinek mindenféle az eszébe jut, csak míg egy félálombeli fordulat, mint, mondjuk az, hogy Anker zsüror, vagy egy újságban félreolvasott szó, vagy egy nő a piacon, aki a gyerekét a kapucnijánál fogva vezeti, nekem szöget üt a fejembe, míg egy másik író ilyenkor átfordul a másik oldalára, lapoz egyet vagy odébbáll. Másféle dolgok ütnek szöget a fejébe, és másféle prózát ír.

– Akkor a tekintet az ötlet maga?
– Az maga az ötlet, hogy jelentőséget tulajdonítunk valaminek, ami hosszabban-rövidebben feltűnik az érzékelésünk horizontján. Szóval az ötlet nem annyira főnév, mint inkább ige. Nem valami valahol, hanem az elérési út.

– Szerencsére már senki sem kérdezi meg tőled, hogy mikor fogsz regényt írni. Mintha elfogadták volna, hogy a novella is teljes, önálló műfaj, és nem a nagyobb művek előszobája. Ezt tapasztalod az olvasók, tanítványok körében is?
– Ezt viszont nagyon sokan mondják. Mármint hogy szerencsére senki sem kérdezi. Úgyhogy már kezdek gyanakodni, nem valamilyen fedőmondat-e.

– Becsszóra nem annak szántam.
– Viccen kívül: nem hiszem, hogy emancipációs fejlemény lenne, hogy nem mondják. Azt pláne nem, hogy ebben az írásaimnak szerepe volna. Egyes levetkőzhetetlen gondolkodási jellegzetességek miatt a Kicsinek valóban nagyobb az esélye, mint ahogy mondtad is, hogy első látásra előszobának tűnjön, de ehhez az kell, hogy a Nagyról utolsó leheletünkig se feltételezzük, hogy az elemei közt fennálló viszony sokszorosító jellegű, ismétlődéses. És hogy nem okvetlenül a jelenségek oszthatatlan, atomi léptékével azonos.

– Milyen az a helyszín, ahol biztos nem tudnál írni? Zajos kocsma vagy lakatlan sziget?
– Természetesen zajos kocsmában. De ha jobban meggondolom, a lakatlan szigettel is baj lehet. Attól függ, mennyi ideig lakatlan.

Az íráshoz persze csönd kell, nemcsak a mondatalkotás egészen elemi, fizikai feltételeként, hanem a külvilág iránti érdektelenség általánosabb csöndje is.

Vagyis annak a tudata, hogy odakint már nem tud történni semmi, ugyanakkor mégsem légüres tér, amelyben optimálisan írni lehet, vagy írni kell. Az írás közösségi tevékenység, még ha az együttműködés fázisai, írás és olvasás szépen el is vannak tolódva. Szóval mégiscsak a szoba a legjobb. Egy városi, mégis csendes szoba. Amiből ki van zárva a macska.

– Egyre inkább szűkül az elérhető, még független – értsd: az államtól független – ösztöndíjak sora. Fontosnak tartanád, hogy „civil” és szakmai díjak vegyék át az állami elismerések helyét? Vagy maradjanak az utóbbiak, csak épp más koncepció mentén?
– Nem hiszem, hogy nekem kellene új könyvem megjelenése alkalmából koncepcióval előállni. Mindenesetre jó, ha vannak díjak – esetleg nem vesszük át –, de az se baj, ha nincsenek. Egyszer majd ez a kormányzat is elmegy, de abban, hogy végül is milyen könyvek kerülnek shortlistekre vagy milyenek nem, mi éri el az olvasókat a nyelvi határokon túl, mi jelenik meg magyarul, ki kap ösztöndíjat, ki nem, a politikain kívül más függelmek is éreztetik a hatásukat többé vagy kevésbé, áttételesen vagy közvetlenül. Én a politika ártalmai mellett legalábbis nem becsülném le a piaci viszonyok rontó erejét, sem ennek az erőnek a lankadatlanságát. Még ha néha nehéz is megkülönböztetni egymástól a kettőt.

– Jobb tehát kétellyel és nem elvárásokkal közelíteni a támogatásokhoz?
– Igazság szerint nem tudok olyan politikai-gazdasági berendezkedést még elképzelni sem, amelyikben az íróság biztos egzisztencia lehetne. Nem mondom, hogy úgy böcsületes, és a mű hitelét emeli, ha az író nyomorog, csak épp elképzelni nem tudom ennek a biztonságnak a kereteit.

Az az igazság, hogy egy író megélhetési lehetőségein strukturálisan nem változtatnak még az extrém hosszú, többéves ösztöndíjprogramok sem, nemhogy a díjak.

Ráadásul nálam hozzáértőbbek szerint még a piacibb profilú jutalmak sem igazán változtatták meg egy könyv vagy életmű utóéletének dinamikáját. Szóval, ha feltétlenül valami lehetetlent és elképzelhetetlent kellene mondanom, én inkább a regulárisabb írói bevételekkel törődnék. Honorral, jogdíjakkal.

– Az Európai Unió Irodalmi Díja hozott valamilyen változást a műveid fordítását illetően? Milyenek a kinti visszhangok?
– Habár számszerűen viszonylag sok nyelvre átültették a Nincset, illetve kevesebbre a Pertut, a fordítások tudtommal nem találták meg a lehetséges közönségüket. Az olasz és a bolgár Pertu, meg a holland Nincs, és ne is legyen kivételével a szakmai siker pislákoló jelei sem nagyon mutatkoztak. Ennek több oka lehet. Főképp a kis országok, kis nyelvek könyvpiaci sajátosságai, valamint valószínűleg a rövidpróza hátrányos volta – ez sem piacfüggetlen dolog –, ami az én benyomásom szerint a fordított irodalomban, illetve más országokban a nem fordított irodalomban is erősebben érvényesül, mint idehaza.

– Visszahúzódó íróként nem nagyon hallatod a hangod közéleti kérdésekben. Mi bosszantott fel utoljára?
– Mókás: azt, hogy visszahúzódó író vagyok, életem legelső írói interjújában mondták nekem először, abban a minutumban, amikor a nyilvánosság elé léptem. Na, de mi is bosszantott fel utoljára? Például picit elszomorít, hogy az írókkal mindenről akarnak beszélgetni, csak a könyveikről nem. Úgy látom, hogy a művelt közvéleményt, az irodalmi recepciót, de tulajdonképpen az írókat is egyre inkább a politikum köti le. Valahogy kevésnek látszik az esztétikum, üresnek és talán jelentéstelennek, ha egy író írt valamit.

– Ez más művészeti ágakra is áll?
– Úgy sejtem, ugyanezért esett ki a pikszisből a zene, úgy értem, a klasszikus kortárs zene. Unalmas, ha több mint öt percen keresztül csak hangok vannak képek és politika nélkül, nincs valami egzakt jelentés, hashtag-állítmány, topic. És egyáltalán, minden érdektelenné vált, ami nem fordítható le a politika bináris nyelvére, vagy nem eleve azonos vele. A legszomorúbb, hogy ilyenkor amúgy politikáról sincs mód komolyabban beszélni, hanem az értelmiségi felelősségvállalás jegyében csak be kell mondanom valamit, mondjuk a kérdésedre azt, hogy „homofóbtörvény”, és akkor rendben vagyunk, mert a többi, mint valami egységcsomag jön vele.

– Nem feltétlenül politikai bosszúságokra gondoltam.
– Én sem okvetlenül szeretnék beszélgetni a könyveimről, és azt sem gondolom, hogy az író lenne a művei leghivatottabb interpretátora. Sőt. De ha már megkérdeznek, akkor szívesebben mondok valamit arról, amihez értek vagy érteni vélek. Nem szeretnék a korcsolyázó focista meg az éneklő fotómodell szerepébe kerülni.

SZVOREN EDINA legutóbbi művei: Verseim; Az ország legjobb hóhéra; Nincs, és ne is legyen.