Ki kell szállni a hintából – Beszélgetés Babiczky Tiborral

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A több mint kétezerötszáz évvel ezelőtt alkotott Szapphó fordításából, átírásából, újraértelmezéséből született meg Babiczky Tibor hetedik verseskötete (a könyvről itt olvashat kritikát). Ám ebben a nyelvben éppúgy megszólal az időtlen költészet minden értéke, ahogyan megvillan a magyar hagyomány és a kortárs tapasztalat is. Legendákról, dalszövegekről és arról beszélgettünk, hogy milyen programmal nyerte el a Szépírók Társaságának alelnöki pozícióját.

– Tudom, hogy nincs olyan sok izgalmas görög költőnő, de mégis, miért pont Szapphó szólított meg?
– Ott van azért még például Korinna, Érinna és Melinnó, és a rengeteg ismeretlen szerző által írt mű között is biztosan akadnak szép számmal női költők. Érinna gyászdalai megrendítő erővel szólnak. De nemigen számít itt a biológiai nem, az antikvitásnak egységes hangja van. Ami természetesen nem zárja ki a stílusok egyediségét. Szapphó pedig egyértelműen legenda. Esetében egyfajta fordított dekonstrukciót figyelhetünk meg: nem a szerző halálát, hanem a művekét. Alakjából sokkal több maradt fent, mint abból, amit írt. Mélyen megérintett ez az elárvult, torzóban maradt életmű. Államhatalmak és vallások jönnek és mennek, de a legnagyobb cenzor mégis az idő. Ezt belátva, és átérezve, követeltem „a censura eltörlését”.

– Mi motivált abban, hogy visszatérj a kezdetekhez? Hiszen ez nem igazán jellemző a 21. századi költőkre.
– Fogalmam sincs, mi jellemző a 21. századi költőkre. Hogy van-e egyáltalán jól körülírható közös vonás. A tagadó mondatokból is kirajzolódik persze valamiféle kép, de azt állításnak nehéz volna nevezni. És talán jól is van így, ez az „alaktalanság” jelezheti az önkifejezés szabadságát.

A költészet egyébként, meglátásom szerint, korszaktól függetlenül mindig a kezdetek körül matat. A futurista vers nem sokban különbözik az ősi rigmusoktól.

Shelley nélkül nincs expresszionizmus, ahogy a görög irracionalitás nélkül pedig nincs Shelley. A költészet élőlény, a föld isteneinek egyike, nem avul, nem öregszik.

– A fordítás, továbbírás folyamatában segített vagy blokkolt, hogy korábban jeles költők is – Radnótitól Babitsig – lefordították őt?
– Nem blokkolt, inkább inspirált. És alázatra intett. Nem lehetett kisebb igénnyel nekifogni a munkának, mint ahogyan ők tették.

– Mikor vagy elégedett egy verssel, műfordítással? Amikor már nem tudsz hozzátenni, vagy elvenni belőle?
– Amikor működik. De a működés ez esetben definiálhatatlan fogalom. A költészet nem egzakt dolog. „A szépség fűszere: a hiba”, írja gyönyörű versében Petri. Ady vagy Kavafisz lírája éppen a szabálytalansága által hat, többek közt. És a szabálytalanság, a hiba, ha úgy tetszik, nem kizárólag formai elem, lehet gondolati művelet is. Micsoda jótékony és termékeny ellentétet teremt egy formailag tökéletes versben a szellemi „bakugrás”. Gondoljunk csak Goethe római elégiáira vagy Shelleytől az Óda a nyugati szélhezre, vagy egy tetszőleges Tóth Krisztina versre.

– A hiba másként is beszivároghat a műbe?
– Hogyne! Történhet a külső rontásból is csoda: József Attila eredetileg azt írta, „kóróval jöttél, nem virággal”. Ebből lett a felejthetetlen „karóval jöttél”. Mennyivel meglepőbb, rétegzettebb kép. A többi pedig már egyéni ízlés kérdése. Babits Dante-fordítása hatalmas, az én szívemhez mégis közelebb áll Nádasdy Ádámé. A formakényszer rideg fenségének elhagyásával több teret kap a szövegben a túlvilági izzás. Legszívesebben persze mindkettőt forgatom. És, tegyük hozzá, Babits nélkül nehezen képzelhető el Nádasdy változata. Az irodalomban az a csodálatos, hogy az ellentétek nem kioltják, hanem erősítik egymást. Ha úgy vesszük, már önmagában ez a működési mód is szabályszegés a hétköznapi valóság törvényeihez képest.

– Híres együttesek dalszövegeit is lefordítottad már a Motörheadtől a 4 Non Blondestól a Metallicáig. Költőként mi volt ebben a kihívás?
– A mai kor népművészete az úgynevezett könnyűzene. Természetesnek tartom, hogy érdekel, milyen utakat jár be. Nem éreztem benne kihívást, örömet viszont annál többet. Az énekelt szöveg lélektanilag, szólaljon meg bármilyen modern technológiával, ősi közeg.

– Tervezed, hogy visszatérj a Magas tenger kimunkált prózavilágához, az irodalmi krimi műfajához?
– Jelen pillanatban nincsenek ilyen terveim. Hosszú évek óta nem érdekel a próza. Jóslatokba viszont nem bocsátkoznék, fordulhat még a figyelmem az epika irányába. A krimi műfajához viszont nem gondolom, hogy visszatérnék. Amit szerettem volna, és amit tudtam, megírtam azon keretek közt. Olvasni sem olvasok már krimiket majdnem fél évtizede. Maigret és Harry Hole a kivétel, velük továbbra is szívesen időzöm.

– Tagja lettél egy ösztöndíjakat odaítélő testületnek. Milyen tapasztalatokat szereztél? Hogyan fest az állami forrásokon kívüli világ?
– Díjakról dönteni nem túl hálás feladat, mégis örülök, hogy részt vehettem ebben a munkában. Gács Annánál figyelmesebb és korrektebb zsűrielnököt elképzelni sem tudnék, minden apró részletre, felvetésre ügyelt. És ugyanez az egymásra figyelés és koncentráció jellemezte a többi zsűritagot is. Rengeteg erős pályázat érkezett, nehéz volt dönteni, de úgy vélem, szép lett a végeredmény. Erzsébetváros felkerült a magyar irodalom térképére.

– Téged viszont elkerültek az állami díjak, ösztöndíjak, ahogy mindazokat, akik nem álltak be a megfelelő helyre. Szerinted vissza lehet még adni az állami díjak kiegyensúlyozottságát?
– Fogalmam sincs. Ez talán amúgy is egy vágykép kergetése csupán. Az állami díjak, tapasztalatom szerint, sosem voltak kiegyensúlyozottak.

– Nemrég választottak meg a Szépírók Társasága alelnökének. Nem lehet könnyű feladat, hiszen most igencsak másfelé lejt a pálya.
– Olyan ez az egész, mint egy hajóhinta, hol erre, hol arra leng ki. Most éppen arra. A Szépírók Társasága érdekvédelmi szervezet, nem az a feladata, hogy hintázzon. Magyarán ki kell szállni a hintából.

A Szépírók Társasága nem mások elgondolásához képest, vagy ellenében létezik, öndefiníciója nem a kitettségben van, hanem önnön értékeiben, azaz a tagságban.

Az a dolgunk, hogy képviseljük az értékrendünket, akkor is, ha érvényesíteni nem tudjuk éppen. És persze minden erőnkkel törekednünk kell az érvényesítésre. Mindemellett, úgy vélem, a megmondó, preskriptív szerepet érdemes elkerülnünk. Nem politikai párt vagyunk, hanem írószervezet.

– Hogy látod, mit lehet elérni ilyen demeterszilárdos időkben?
– Amikor négy évvel ezelőtt egy komoly magánéleti és egzisztenciális krízis hatására belekezdtem egy pszichoterápiába, akkor a terapeutám így vázolta fel az első év menetrendjét: „Tibor, két feladat van: az egyik, hogy maradjon életben, és ha ez sikerült, a másik, hogy ne bolonduljon meg. Bár elsőre egyszerűnek tűnik, összetett munka lesz.” Ezt bele is írtam az alelnöki pályázatomba. A kultúra, és benne a művészet, és azon belül is az irodalom, és azon belül is a Szépírók Társaságának helyzete ugyanis jelenleg, finoman is fogalmazva, sajátságos. Tehát jó programnak tűnik, és nem is egyszerűnek, hogy ne haljunk meg, és közben megőrizzük szellemünk és szellemiségünk épségét a következő években.

BABICZKY TIBOR legutóbbi művei: Félbehagyott költemények; Kivilágított ég; Magas tenger.