Sarah Devos: Nahát, ezek a lovagok! | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Hódító Vilmos, Oroszlánszívű Richárd és Kurtaorrú Vilmos – ők voltak a középkor láncruhába bújt szuperhősei. Sarah Devos ismeretterjesztő sorozata az egyiptomiak után most a lovagok világába kalauzol el minket. Végre megtudjuk, hogy miként teltek a népszerű regény- és filmhősök mindennapjai: mennyit nyomott egy páncél, és mit kellett tanulnia annak, aki lovag akart lenni.
Az a természetes törzsfejlődés menete volt az esetemben, hogy miután már nem akartam mozdonyvezető és kukás lenni, csatlakozni szerettem volna Artúr király lovagjaihoz. Ott ülni a kerekasztal mellett, időnként megmarkolni az Excaliburt, és még azt sem bántam volna, ha néha szélmalmok ellen kell harcolnom. Ha akkor elmondja valaki, talán szöget üt a fejembe, hogy egy valamirevaló páncélzat akár negyven kilót is nyomhatott, és miután a lovag mindent magára aggatott, két ember segítsége kellett ahhoz, hogy felüljön a lovára. Arról nem is beszélve, hogy ha a csata hevében lepottyant, akkor Sarah Devos szavai szerint, „olyan védtelen volt, mint a hátára fordított bogár”. (És igen, az is kiderül végre, hogy mit tett a lovag, ha talpig páncélban jött rá a pisilhetnék.)
Az álom és a fantázia ritkán törődik a részletekkel. Ez inkább azoknak az ismeretterjesztő kiadványoknak a dolga, amelyek a kiskamaszok nyelvén, sok humorral és némiképp leegyszerűsítve mesélnek olykor teljes történelmi korszakokról (Wekerle Szabolcs fordítása). Sarah Devos sorozata (Nahát, ezek a…), amely magyarul tavaly indult el az egyiptomiakkal, iskolapéldája annak, hogy miként lehet hemzsegő évszámoktól és nevektől mentesen, mégis érdekfeszítően és lényegre törően mesélni letűnt civilizációkról. Az egyiptomiak kapcsán például megtudhattuk, hogy miért tettek időnként viaszkúpot a fejük búbjára, s azt is, hogy vajon tényleg a férfiak mosták-e a ruhákat az ókorban.
Már ebből is látható, hogy a sorozat darabjai sokkal inkább a korabeli életvitelre koncentrálnak, miközben természetesen érintik a fontosabb történelmi eseményeket is. Az új kötet a lovagok kapcsán a középkorral foglalkozik, és persze hogy szóba kerül a Magna Carta és a százéves háború, de a fő irány mégis az, hogy vajon milyen lehettek egy akkori várúr vagy lovag mindennapjai. Hogyan képzeljük el a híres lovageszmények hétfőit, a romantikus és nagyívű sztorik mögötti unalmas időszakokat.
Például jó tudni, hogy a képzeletünkben oly sok nemes tulajdonsággal felruházott lovagok és várurak túlnyomó többsége nem tudott sem írni, sem olvasni, és azt sem nézték különösebben jó szemmel, ha a várúrné elsajátította ezt a tudományt, mert akkor könnyen a hűbérúr fejére nőhetett. Annak sem örvendtem volna túlságosan, ha valaki elmagyarázza, hogy a lovagoknak ritkán jutott kényelmes ágy és pihepuha párna, legtöbbször a vár lovagtermében tértek nyugovóra szalmazsákokon, és a terem mérete miatt (hiszen ezzel nyűgözték le a látogatókat) rossz időben bizony csonttá lehetett fagyni.
Devos kötete azt is világossá teszi, hogy míg 800 körül bárkiből lehetett lovag, aki egy lóval és karddal rendelkezett, addig alig háromszáz év múlva már mindennél fontosabb volt a pedigré: csak az pályázhatott a címre, akinek már a dédapja is lovag volt.
Azt is megtudjuk, hogy milyen út vezetett a lovagi címhez. A hétéves apródot, aki az istálló kitakarításával és a lovaglás elsajátításával kezdte meg vonatkozó tanulmányait, középkori szokás szerint egy másik várúrhoz (rendszerint családtaghoz) küldték el, vagyis a lehető legtermészetesebb volt a gyerekek csereberélése. A következő lépcsőfok a fegyvernöki pozíció volt, és 21 éves korában már lovaggá is üthették a jelöltet. Már ha volt elég pénze az olykor egész vagyonokat érő felszerelésre…
Sarah Devos állandó kísérői (Dr. Kisagy és a nyuszi) révén kiderül, hogy milyen fegyverekkel folyt a csata, kik dolgoztak a várúrnak, hogyan nézett ki egy tisztességes erődítmény, hogyan készült és mit jelentett a címerpajzs, és egyáltalán hogyan festett a feudális berendezkedés. A gyermeki képzelettel szemben a középkori ember előtt igazából négy út állt. Ha szerencsés helyre született, úr vagy lovag lett belőle, és a harc volt a „munkája”. A kevésbé szerencsésebbek földhöz kötött jobbágyként túrták a földet és korán haltak (45 év volt az átlagéletkor), a kiválasztottak papnak állhattak, később pedig létrejött a kereskedők köztes osztálya. Nem volt tehát túl bonyolult akkoriban a pályaválasztási tanácsadás.
A Nahát ezek a… sorozat nagy erénye, hogy jól válogat a fontos és érdekes információk között, és igen hatékonyan kelti fel az érdeklődést az adott korszak iránt. Így később az olvasó már egészen másként fogadja a bonyolultabb történelemórákat. Heleen Brulot mókás rajzai pedig még azt is bájossá képesek varázsolni, ami cseppet sem volt az, mint például a latrinaszolga munkája. És még a felnőttek számára is tartogat olyan meglepetéseket, amelyekre csak sejtettük a választ, de sosem tudtuk biztosan: miért követik az óramű járását a várbeli csigalépcsők és milyen büntetés járt a pletykálkodásért (ezt elárulom: merítőszék, és nem szívesen próbáltam volna ki.)
A magunk részéről kíváncsian és izgatottan várjuk a sorozat többi részét, hiszen szinte biztos, hogy a rómaiaknak is megvoltak a maguk vicces és mai szemmel különös szokásai.
SARAH DEVOS korábbi műve: Nahát, ezek az egyiptomiak!
