Küzdelem minden magyar olvasóért – Beszélgetés Petrik Bélával

FALUSI DÓRA interjúja

Fontos és hiánypótló könyvet írt Petrik Béla, amelyben a szocializmus alatti magyar emigráció irodalmi életének központi alakját, Borbándi Gyulát és munkásságát mutatja be. A lapszerkesztés kihívásairól, a Bibó Istvánhoz fűződő és a Szabad Európa Rádióval való kapcsolatáról, valamint arról beszélgettünk a szerzővel, hogy az irodalmi életet összefogó lapkészítést miért hagyták abba a csúcson.

– Borbándi Gyula és társai amellett, hogy a marxizmus-leninizmust egyértelműen elutasították, egy ideológiákon és politikán átívelő, szellemi integráló műhelyt akartak létrehozni az emigrációban. Példaképként többek között a Huszadik Század, a Nyugat, a Válasz, a Magyar Csillag, és nem utolsó sorban a Szép Szó lebegett előttük. Miben különbözött ezektől a Látóhatár, majd az Új Látóhatár, és mi volt a lap legnagyobb kihívása Ön szerint?
– Borbándiék – bár elkötelezett népiek voltak – meghaladottnak tekintették a két világháború közötti szellemi életet meghatározó és azt megosztó népi–urbánus ellentétet, és a megosztottság helyett a magyar irodalom egységének szellemében kívánták szerkeszteni a folyóiratot. Ez a magatartás az emigráció szétszóratottságában amúgy is élet-halál kérdése volt. Borbándi Gyula nem vált hűtlenné harmadik utas eszméihez, de csak „népi” tartalommal a folyóirat nem lett volna fenntartható. Természetesen ez a nyitottság soha nem terjedt ki a marxizmus-leninizmusra és a szocialista realizmusra. A nagy elődöktől való különbözőséget talán leginkább a lap megjelenésének helye határozta meg. A Látóhatár, majd az Új Látóhatár száműzetésben készült, elzárva nemcsak Magyarországtól, de a hazai olvasóktól is. Egyedül és kizárólag az emigrációban élő magyar nyelvű olvasókra, illetve szerzőkre támaszkodott.

– Mit jelentett ez a gyakorlatban?
– Egy sajátos gondolkodást, amely a túlélés ösztönének, a megmaradás felelősségének, a magyar szó és a magyar kultúra fenntartása igényének és a mindezek mindennapi küzdelmének nyomait is magán hordozta. Ez a sajátos lét jelentette a legnagyobb kihívást a folyóirat szerkesztői számára. A minden egyes magyar nyelvű olvasóért folytatott küzdelem. A másik nagy kihívás a folyóirat életben tartása volt, hogy ne fulladjon érdektelenségbe. Ezt Borbándiék egyetlen eszközzel tudták elérni: azzal a kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes és nagyfokú nyitottságot mutató szerkesztői attitűddel, amelynek egyetlen szempontja az írás minősége és hitelessége volt.

– A Látóhatár szerkesztőségének tagjai a Szabad Európa Rádiónál (SZER) is dolgoztak, amely ’56 után megállapította, hogy „téves információk és közlések hangzottak el a Rádióban” a forradalom kapcsán, ezért elbocsátották őket.
– A SZER-t számos támadás érte, nemcsak a magyar kommunista kormány részéről, amely egyenesen a forradalom kirobbantásával vádolta, de egyes német politikai erők részéről is. A Népszabadság kiemelten foglalkozott a Látóhatárral, mint olyan sajtótermékkel, amely szovjetellenes és kommunistaellenes hangulatkeltéssel készítette elő az októberi forradalmat. Borbándit tartották a legradikálisabb és így a legelítélendőbb vitapartnernek, aki ugyan fokozatos, de teljes restaurációt, visszarendeződést követelt. Német kormánybizottság is vizsgálta a rádió és a szerkesztők forradalom alatti szerepét és felelősségét, amely aztán megállapította, hogy a SZER nem ígért hamisan nyugati fegyveres segítséget a magyar forradalmároknak, bár téves információk és közlések valóban elhangzottak. Maga a szerkesztőség és a rádió is kritika alá vonta a saját működését, és megállapították, hogy 1956 októberében és novemberben a szerkesztőség rosszul vizsgázott. Nem volt tehát meglepő, hogy a hibákért való felelősséget kizárólag a rájuk hárítva, márciusban a magyar szerkesztőség 13 munkatársát elbocsátották az állásából.

– A könyvében (bővebben itt olvashat róla) miért utalt arra, hogy a szerkesztőségi felmondások a folyóirat ellehetetlenítésére is irányultak?
– Amikor október 30-án Nagy Imre bejelentette, hogy megszűnik az egypártrendszer, a szerkesztőség népi irányvonalához kötődő tagjai azt javasolták, hogy a SZER támogassa ezt. Adjanak részletes és pontos képet a hazai és a nyugati eseményekről, ismertessék a külföldi lapvéleményeket és a nyugati országok segélyintézkedéseit.

Azaz a Szabad Magyarország Hangja legyen a demokratikus nemzeti forradalom szócsöve. Ez egy tipikusan harmadik utas javaslat volt.

Aláírói Bikich Gábor, Borbándi Gyula, Horváth Béla, Király Ernő, Molnár József és Vámos Imre voltak. A névsor kísértetiesen azonos a később elbocsátott szerkesztők névsorával. Azzal, hogy a szerkesztőket néhány hónapos végkielégítéssel tették utcára – szó szerint, hiszen a rádió biztosította lakásokból is ki kellett költözniük – a folyóirat működtetésére is megrendítő csapást mértek. Hiszen a lap önálló anyagi bázissal nem rendelkezett, a szerkesztők a rádiós munkájukkal tartották fenn magukat és a folyóiratot. E megélhetés nélkül nemcsak a saját egzisztenciájuk ingott meg, de a lap háttere is.

– A közös munka ez előtt, ettől függetlenül kiegyensúlyozott volt a SZER-el?
– Nem teljesen. A rádió vezetése már korábban sem nézte jó szemmel a Látóhatárban megjelent, az amerikai külpolitikát nem minden tekintetben követő véleményeket. Az 1956-os tavaszi számban megjelent Borbándi Gyula Az emigráns politika új útjai című dolgozata. Ez abból a felismerésből született, hogy a háborús összetűzést a nagyhatalmak el akarják kerülni, így az emigráció legfeljebb korlátozott diplomáciai segítségre számíthat, nem pedig egy nyugati katonai akcióra. Borbándit és Vámos Imrét, mint a lap szerkesztőit ezért beidézték a SZER vezetői, és megállapították ezen nézetek helytelenségét. William Griffith, a rádió politikai tanácsadója közvetítette azt az Amerikából érkezett kérést is, hogy a félreértésekre okot adó tételeket és gondolatokat tisztázzák. Ennek a következő számban Borbándi tollából megjelent cikk, korábbi nézetei fenntartásával ugyan, de eleget is tett. Látható tehát, hogy a szerkesztőség és a folyóirat szerzőinek önálló, szuverén hangvétele szálka volt egyesek szemében. Ma már tudjuk, hogy az idő az ő álláspontjuk helyességét igazolta.

– Hamarosan a szerkesztőség végérvényesen kettészakadt. Az Új Látóhatár már nyíltan vállalta a népi mozgalomhoz való kötődését, és ezzel „frontot nyitott” annak hiteles bemutatása mellett. Ahogy írja, ezen szövegek feldolgozása a mai napig csak hiányosan történt meg. Mi lehet ennek az oka?
– Számos oka lehet, most csak a legfontosabbakat említeném. Az egyik bizonyosan az, hogy ezek az írások a nyugati emigrációban születtek és láttak napvilágot, a lapszámokat Magyarországon csak néhányan olvashatták. Ez a hiány ma már eltűnt, a folyóirat teljes anyaga elérhető a világhálón. A másik ok a népi mozgalom, a harmadik út eszméjének megbélyegzése lehet. Ez rossz esetben a fasiszta eszmékhez vagy éppen a kommunistákkal kollaboráló személyekhez való kötődést jelentette, enyhébb esetben egy avítt, idejét múlt, múltba révedő, magyarkodó eszmerendszert.

A pártállam egy 1959-es ideológiai párthatározat alapján a mozgalmat és annak egyes képviselőit bűnösnek bélyegezte és szellemi karanténba helyezte.

Ezt követően generációk nőttek fel anélkül, hogy a népi mozgalomról, a harmadik út eszméjéről bármit is hallottak volna. A nagy elődök úgy tűntek el, hogy nem volt, nem lehetett, aki a stafétát esetlegesen átvegye. Ma is csak néhány kutató foglalkozik ezzel behatóbban.

– Borbándi munkásságát alapvetően befolyásolta Bibó Istvánnal való barátsága és szakmai együttműködése. A parasztpárti múlt és a harmadik utas eszmék mellett mi volt az, ami ezt a két gondolkodót ilyen mélyen összefűzte?
– Bibó István munkássága, gondolkodása, emberi tartása és habitusa Borbándi számára mintául szolgált. Úgy tekintett rá, mint a példaképére. Mindkettőjüket hasonló értelmiségi vonások jellemezték: a közös tudósi magatartás, az elvekhez való következetes ragaszkodás, az elemzések és az álláspontok higgadtsága, kiegyensúlyozottsága. A népi mozgalomban nemcsak a szegényparasztság kérdéseit keresték, hanem a világ összes aktuális kérdéseinek egyfajta kezelését. Ez egy sor feleletet tartalmaz olyan kérdésekre, amelyet a mai világunk felvet, és amire sem innen, sem onnan nem érkezik kielégítő válasz. Borbándi Bibó által nyert megerősítést, nemcsak a népi mozgalom lényegéről, de ami a legfontosabb, annak időszerűségéről is, amely lehetővé teszi, hogy a harmadik út eszméje megváltozott körülmények között, a világ fejlődése ellenére is alkalmazható legyen.

– A hetvenes évek voltak az Új Látóhatár aranykora mind egzisztenciálisan, mind minőség szempontjából. Ekkorra már nem csak az emigráció, de az összmagyarság legszínvonalasabb folyóiratává vált. A rendszerváltás után azonban Borbándi mégis elzárkózott a magyarországi lapkészítéstől, és a folytatás minden formájától. Belefáradt?
– Akkor már hosszú évek óta Molnár Józseffel együtt készítette a lapot, és mindketten elfáradtak. Szóba került a hazai folytatás valamilyen lehetősége, Püski Sándor vállalkozott is volna a terjesztésre, Csoóri Sándorék pedig a szerkesztéshez ígértek segítséget. Borbándi viszont egyértelművé tette, hogy a folyóirat csak Münchenben jelenhet meg, mert hivatása és küldetése az emigrációhoz köti. Nem kívánta, hogy a magyar irodalmi folyóiratok palettáján megjelenjen az Új Látóhatár. Talán utolsó emigrációs szerkesztőtársa, az Irodalmi Újságot szerkesztő Méray Tibor szavait érdemes e tekintetben felidézni: „Nem a fegyvert tesszük le, hanem emelt fővel adhatjuk át a hazaiaknak a stafétabotot.”

– Feldolgoztuk-e már az elmúlt évtizedek emigrációs irodalmát, vagy még mindig a magyar irodalom zárványaként tekintünk rá?
– Az elmúlt években számos feldolgozása született az emigráció irodalmának, szerzők sorának művei jelentek meg hazai kiadásban. Mégis úgy érzem, hogy súlyos adósságaink vannak a száműzött magyarsággal szemben. Néhány nagyobb hagyaték, így Borbándié is hazakerült, talán egyszer kutatható is lesz. Ezen túl számos, talán kisebb jelentőséggel bíró életmű, folyóiratok, lapok, közösségek és intézmények története vár feltárásra, megmentésre, feldolgozásuk még előttünk áll. Ezek nélkül az emigráció története, irodalma aligha lesz megismerhető és megérthető a maga teljességében. Enélkül a magyar történelemnek és kultúrának hiányozni fog egy olyan szelete, amely egy időben az egyetlen szabad és hiteles, a valódi értéket jelentő részét képviselte.