KÖNYVTERASZ
A tavaly megjelent és nagy sikert aratott Mi, magyarok 51 története után a századelő mindennapjaiból varázsolt az olvasók elé ugyanennyi izgalmas sorsot, életet. A kutatás mikéntjéről, a történetek végzetszerűségéről és az eltűnt stílusról beszélgettünk.
– Elég nagy az ív az úszás és vízilabda tudósításaitól a bulvár felé tett kitérőn át az Újságmúzeumig. Az új könyvében (itt írtunk róla bővebben) már a századelő lelkes kutatójaként tárja elénk az érdekesebbnél érdekesebb sztorikat. Mi volt mindebben a közös pont?
– A kíváncsiság a közös nevező, ami alapvető újságírói tulajdonság. A másik pedig az idő. Ugyanis korábban, napilapos újságíróként esélyem sem volt arra, hogy a szenvedélyemnek éljek: ez pedig a nosztalgia, leginkább pedig a századelő világa. Ellenben három és fél éve olyan állásom lett, amely mellett megfért, hogy kutatómunkába kezdjek.
– Látni, megélni szerettem volna ezt a korszakot, írja az Előszóban. Hallani a kávéházak hangzavarát, és elidőzni a meg nem értett költők asztalánál. Végül megelevenedtek a fényképek és az adatok?
– Meg. Az írás alatt én szinte ott jártam ezekben a csodás kávéházakban, láttam azokat a hősöket, álgrófokat, szélhámosokat és hős szerelmeseket, akikről írok a könyvben. A századelő fantasztikus világ volt, az első világháború kezdetéig mindenképpen, utána sajnos minden megváltozott. Addig viszont Budapest nyüzsgő, fejlődő, építészetében, kultúrájában és stílusában igazi európai nagyváros volt. Amikor a századelőre gondolunk, fekete-fehér képeket látunk magunk előtt, még némafilmeket, ahol, mintha a technika miatt, gyorsabban mozognának az emberek. Pedig nem. A századelő embere ugyanolyan volt, mint mi. Szerelmes, szomorú, irigy, intrikus vagy éppen hősies és önzetlen. Ugyanazok az érzések érhetők tetten a történeteikben, amelyeket mi magunk is megélünk, csak a díszlet volt egészen más. Mert lássuk be, nagyon más volt.
– Hogyan folyt a válogatás és a kutatás? Hogyan eredt nyomába egy-egy izgalmas sorsnak, életnek?
– Én folyamatos kutatásban vagyok. Nincs nehéz dolgom, hiszen van egy saját Újságmúzeumom, rengeteg önéletrajzi kötetem, levéltárban is sokszor megfordultam, és ma már azért az interneten is lehet kutatni itthon és külföldön is. Volt olyan történet, amelyről egy egészen apró pici hírt találtam egy elsárgult lapban, és onnan göngyölítettem fel a szálakat. Ez aprólékos munka, egy ilyen sztori nagyon sok mozaikból áll össze.
– Engem a „szenegáli szerecsen” esete nyűgözött le és hatott meg a legjobban az 51 körömportré közül, aki mindent elkövetett, hogy új hazáját védhesse a monarchia seregében az első világháborúban egyetlen színesbőrüként. Önt melyik történet ragadta el leginkább? Melyik nem hagyta aludni?
– Ali Ahmud története engem is magával ragadott. Senki nem kötelezte arra, hogy egy nagyváradi mozi reklámembereként beálljon harcolni a Monarchiáért, hiszen nem is volt állampolgára. Mégis. Ali Ahmud egy névtelen hős, akit viszont ismernünk kell nekünk és a gyerekeinknek is, és beszélni kell róla, mikor azt próbáljuk megfejteni, hogy mi is az igazi hazaszeretet. De a kérdésre is válaszolva: én Feiks Jenő történetét imádtam. Ő az igazi Nemecsek Ernő, akiről Molnár Ferenc a hős szereplőt formázta A Pál utcai fiúkban. Feiks és Molnár együtt gyerekeskedtek, színházasat játszottak, de később, felnőtt korukban sem szakadtak el egymástól. Megesett 1911 nyarán, hogy Molnár eltűnt Pestről, mindenki kereste. Mint kiderült, hetekre kiment Münchenben, ahol Feiks festőművészként dolgozott. Hogy aztán mi lett az igazi Nemecsekkel? Olcsó fordulattal élve: a könyvből kiderül.
– Ha választhatna, kinek az életét írná át a könyvbe beemelt sorsok közül? És mi lenne az új befejezés?
– Az 51 történet főszereplői közül többeknek megragadtam volna a kezét, hogy állj, ne csináld, hiszen ez tragédiához vezet. Például engem is megviselt annak a katonának a története, aki egy amerikai párbajban lett vesztes. Ennél a párbajnál egy lepel alól fehér és fekete golyót húztak ki a felek, aki a feketét fogta meg, annak egy kijelölt időpontban meg kellett ölnie magát. Nos, így járt a katona is, aki viszont nem lett öngyilkos, mert párbajellenfele nem sokkal később Amerikába emigrált. Huszonhat évvel később viszont megjelent Budapesten és számon kérte, hogy miért nem oltotta ki az életét. Elképesztő, filmért kiáltó történtet! Ss a folytatása is az, amiről most nem beszélnék, csak annyit mondok, hogy jól mutatja, mennyire más volt az erkölcsi érzék a századelőn, mint manapság.
– Mi az, ami végképp elveszett a századelő korából a mai ember számára? És mit lenne érdemes megszívlelni a korabeliek életviteléből?
– Leginkább a stílus hiányzik szerintem. Stílus az építkezésben, stílus a bútorokban, stílus az öltözködésben és stílus a mindennapokban. Ebbe beletartozik, hogy jelenleg már alapvető udvariassági szabályokat sem tartunk be, nem beszélve arról, hogy milyen finom etikettje volt az udvarlásnak, ahhoz képest, ami ma zajlik sokszor. Mellette pedig a már említett erkölcsi érzék. Ma, ha valakivel megállapodunk, hogy jövő szerdán beszélünk telefonon, rendszerint szépen el is felejtjük a nagy rohanásban. Levelekre nem válaszolunk, az adott szó ereje pedig nagyon csekély. Persze tisztelet a kivételnek, de ezen a téren is tanulhatnánk az elődöktől.
– Az ön általa alapított Újságmúzeum Facebook-oldala lassan közelít a 150 ezres követői táborhoz. Ön szerint minek tulajdonítható a siker? Pusztán a nosztalgia, a múlt utáni sóvárgás lehet a titok? Menekülünk a jelen elől?
– Ma már 152 ezer követője van az Újságmúzeum Facebook-oldalának és büszkén jelenthetem, hogy november eleje óta elindult az ujsagmuzeum.hu, amely nem egyszer már százezer feletti napi egyedi látogatott vonzott. Nagy siker ez számomra, hiszen akárhogy is vesszük, ezt a kulturális missziót egyedül viszem. Szerintem három oka van a sikernek. Az első, hogy a nosztalgiára van igény, ebben a felgyorsult világban talán jobban is, mint korábban. A másik, hogy az írásaimban mindig arra törekszem, hogy legyenek bennük máshol nem olvasott tartalmak. A harmadik, az olvasók is érzik, hogy akikről írok, azok felé jó adag empátiával közelítek. Persze az egész misszióban az a legfontosabb, hogy naponta több százezer emberhez jutnak el az írásaim. Ez felelősséggel jár, ugyanakkor erőt is ad és visszaigazolást, hogy anno 2017 márciusában, egy este jól döntöttem, amikor a Facebookon megalkottam az Újságmúzeum oldalt.
SAL ENDRE korábbi műve: Mi, magyarok.
