KÖNYVTERASZ
Ritkán kérdeznek kiadóvezetőt szerző helyett, ám Térey János tragikusan korai halála e tekintetben is sok mindent felülír. Sárközy Bencével, a Libri Kiadói Csoport igazgatójával beszélgettünk a hátrahagyott memoárról, illetve arról, hogy mi kerülhet elő még a hagyatékból.
– Térey János az első igazán nagy név volt az akkor még messze nem ekkora méretű Libri kiadónál. Talán úgy is mondhatnám, hogy személye összeforrt a kiadó megerősödésével. Sokat gondolsz vele kapcsán erre az időszakra?
– János barátom volt, szerzőm, kortársam és sorstársam. Mindketten vidékiek, „egykék”, körön kívüliek, hívők, kétkedők, punkok, klasszikusnak modernek, modernnek klasszikusok vagyunk. Ő alkotó, én szerkesztő, majd kiadó a Krisztus utáni kétezres évek elején, Budapesten. Irodalomból értelmeztük az életet, életből az irodalmat, megvitattuk a popot és a politikát, gyerekeket neveltünk és szerettünk jókat enni és nevetni együtt. Ismerni akartuk a múltat és felfedezni a jelent. Hiányzik. Sokat köszönhetek neki; velem tartott, amikor kiadót váltottam, én pedig támogatni próbáltam és próbálom kiadóként azt az egyedülálló életművet, amit létrehozott.
– Igen termékeny évek voltak ezek János szempontjából: versek, esszék és az első regénye is itt jelent meg. Most meg egy torzó kapcsán beszélgetünk, amelynek minden oldalát a hiány írta át. Milyen érzés volt kézbe venni, beleolvasni?
– Egész írói élete termékeny volt. Ahogy a memoárjából, a Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis emlékirataiból is kiderül: a félelem, hogy nem fejezi be a dolgait, precíz alkotásra serkentette, ennek a könyvnek is minden mondata pontos és jó. Ritka ilyesmit olvasni (a könyvről itt írtunk bővebben). Ugyanakkor fájdalmas olvasmány: ha valaki ismerte őt, tudja, hogy nem „könnyű kézzel” írt, még ha vitathatatlan tehetséggel is. Megszenvedte ezt is. Viszont sosem kesergett. Kellő iróniával tartott távolságot minden önkorlátozó komolyságtól, de nem bagatellizálta sem a sorsát, sem a népe sorsát. Volt benne, és ebben a könyvben is van felelősség a története, a családja és a hagyatéka iránt. Józanító felelősség.
(FOTÓK: Máté Péter/Jelenkor kiadó)
– A tragikus esemény miatt önkéntelenül is leltárként, számvetésként olvastatja magát a könyv, ő talán önéletrajznak, szülővárosa iránti főhajtásnak, az ősökkel való szigorú szembenézésnek szánta. Szeretett beszélni arról, amin épp dolgozik?
– Velem nem igazán. Másokkal lehet. Mi inkább arról beszélgettünk, amit már mindketten olvastunk, akár saját, akár mások alkotásáról volt szó. Őszinte kritikát akart hallani, és őszintén – olykor nyersen – fogalmazott az olvasmányairól. Legjobban ez az egyenesség hiányzik. Mindig tudtam, hogy ha bizonytalan vagyok egy könyvben, amit kiadtam, rá számíthatok: azt mondta, amit gondol, és mivel nagyon szorosan és figyelmesen olvasott, hagyatkozhattam az ízlésére. Hogy ezt az önéletírást minek szánta? Csak azt tudom, nekem micsoda: egy csodálatos történelmi utazás a szülővárosába, Debrecenbe. Egy jelentős földbirtokos család regénye onnantól kezdve, hogy felbukkan a neve az írott történelemben: gazdagodás és tékozlás, vágy és megcsalatás, téeszesítés és rendszerváltozás. Privát történelem a testvére halálától az édesanyja haláláig. Bildungsroman és egzisztenciális regény. Eklektika. Térey János.
– Hogy látod, mi kerülhet elő még a hagyatékból?
– Tudjuk, hogy van egy naplója, amit majd csak később adhatunk ki a végrendelete szerint. Ezzel kapcsolatban is alapos volt: nem bízta a véletlenre, hogy mikor szembesülhetünk a legőszintébb gondolataival rólunk, akik ismertük.
–Terveztek életműkiadást?
– Ezt még vele elterveztük. Folyamatosan adtam ki és adom ki a műveit. Nem a sorozatszerűség teszi az életműkiadást, hanem hogy piacon tartom a könyveket. Ez a vállalt felelősségem felé és az olvasói felé.
– Mit gondolsz, a Térey-ösztöndíj körüli félreértések és botrány az életműre is kihatott, vagy ez inkább már csak az utókor kicsinyességéről szól?
– Túlságosan beleláttam ebbe, túlságosan szeretem a kortárs magyar irodalmat és túlságosan tisztelem János életművét ahhoz, hogy erre részletekbe menően válaszoljak. Máshogy pedig nem érdemes.
