Lejáratás minden szinten – Beszélgetés Bőhm Kornéllal

FALUSI DÓRA interjúja

Ebben a küzdelemben a cél szentesíti az eszközt, és az eszközöknek csak a fantázia szab határt. Így jellemezte új könyvében a kommunikációs szakértőként nevet szerző Bőhm Kornél a karaktergyilkosságot. A hiedelmekkel ellentétben ez messze nem a mai politikai játszmák népszerű fegyvere, hanem egyidős az emberiséggel. De vajon mindent és mindenkit fenyeget az, hogy egy napon célponttá válhat? Többek között erről is beszélgettünk.

– Mindegyik sajtóorgánum, a politikai érdekeinek megfelelően, mást-mást emelt ki a könyvéből (itt olvashat róla bővebben). Mennyire került össztűzbe?
– Elképzelhető, hogy nem került még minden recenzió a szemem elé, de amiket eddig láttam, azok alapján úgy érzem, sikerült objektív módon feldolgozni még a megosztó, aktuális hazai eseteket is. Az a reményem, hogy az olvasók és a kritikusok méltányolják, hogy egy jelenség, egy kommunikációs eszköz feldolgozását, természetrajzának bemutatását tűztem ki célul, és igyekeztem független, tényekből kiinduló, olvasmányos szakmai szöveget előállítani.

– Ettől függetlenül téma nagyon is tud indulatokat gerjeszteni.
– Nyilván az egyes, hazai aktualitásokat érintő eseteket mindenki a maga vérmérséklete és beállítódása szerint olvassa. Ez természetes is tulajdonképpen. Bár én többre értékelem, ha valaki, legalább az értelmezés erejéig képes elszakadni a saját meggyőződésétől és csak ezután ereszti át szubjektív szűrőjén, értékrendje és hitvilága szerint a közélet eseményeit. Mindezeket előre bocsátva, nem mondhatom, hogy „valamennyi” politikai oldalon egyaránt születtek volna beszámolók a könyvemről, legyenek azok akár lelkesek, akár fanyalgók.

– Megtudhatjuk a könyvből, hogy támadó, célpont és közeg kell egy karaktergyilkossághoz. Ön volt már valamelyik? Vagy ismerve és tudatosan használva a kommunikációs technikákat el lehet kerülni bámelyiket is?
– A negatív hatás talán tompítható, de azt nem gondolom, hogy egy támadás minden körülmények között kivédhető, ahogy azt sem, hogy mindenkit fenyeget a karaktergyilkosság veszélye. Persze ahogy a könyvből is talán kirajzolódik, a lejáratás minden szinten megjelenhet a magánélettől kezdve a munkahelyen át a kulturális életig, leggyakrabban pedig a közéletben. Nem éltem meg ugyan karaktergyilkosságnak, de olyanban volt részem nekem is, hogy egy munkahelyen megpróbáltak kigolyózni, általam később sem megismert okok miatt. Mindennapos dolog, túltettem magam rajta. De azért emlékszem rá.

– A lejáratás és annak mindenféle változata egyidős az emberiséggel. A jelenség mindig is volt és valószínűleg lesz is. Miért fontos erről beszélni ma Magyarországon?
– Minden amellett szól, hogy beszéljünk róla, már ha aktuális és érvényes témáról akarunk megnyilvánulni. Arról kell beszélnünk, ami körülvesz, amit látunk, érzékelünk, ami nyugtalanít. Célom is a könyvvel, hogy egy sokak által érzékelt, és sokakat nyugtalanító jelenséget próbáljunk meg demisztifikálni. Lehozni a földre, megérteni és ilyen módon megszelídítve elhelyezni magunkban egy polcra, az őt megillető helyre. Nem feljebb, de nem is lejjebb a kelleténél.

– Vállaltan mellőzi a téma morális oldalról való vizsgálatát. Mi ennek az oka?
– A karaktergyilkosságot, mint létező kommunikációs eszközt vizsgálom, ahogy beszéltünk is róla: szándékom szerint objektíven, értékítéletmentesen. A morális állásfoglalás részben elhomályosítaná a főbb üzeneteket, részben olyan területekre csámborogna el, amelyek nem a szakterületeim. Hiszen sem politológus, sem esztéta, morálfilozófus sem vagyok. Mindezek egyébként nem a legfontosabb érveim a morális vetület szándékos kihagyására. Sokkal inkább arról van szó, hogy az értékítélet szubjektivitást és bevonódást követelne meg, ami, megérzésem szerint, a legtöbb esetben lehetetlen és célszerűtlen egyszerre.

– Egyszerre lehet rossz és jó a karaktergyilkosság?
– A morális megközelítés, feltételezem, azzal járna, hogy a karaktergyilkosságot aljas, számító, embertelen dologként ítéljük meg, ítéljük el. Ez a morális szempont viszont rögtön csorbát szenved, ha számunkra elfogadhatatlan szereplőket ér, akkor érzésünk szerint jogos a támadás. Mit gondolunk akkor, amikor Chaplin maró gúnnyal készít lejárató filmet Hitlerről? Ökölbe szorul-e a kezünk, amikor Navalnij maroknyi csapata egy drónnal lefilmezi és egyben leleplezi Putyin mesebeli birtokát? Ezek karaktergyilkosságok a javából, és most szándékosan csak külföldi példákat hoztam. De még továbbmegyek: tételezzük fel, hogy a hetvenes évek derekán küzdött két, számunkra tökismeretlen politikus egy portugál város polgármesteri székéért. Számít bármit morális aspektusból, hogy melyikük milyen programot akart megvalósítani és milyen eszközöket használt a kampányban?

– A könyvében irodalmi példákat is említett.
– Ágh Istvánnak van egy szép verse, valamiért nem találtam neki jó helyet a kötetben, így kimaradt. Az az alcíme, hogy a karaktergyilkosság áldozatainak. Ebben felidéz egy életképet, amikor váratlanul belebotlik egy korábbi ellenfele elhanyagolt fejfájába, és hirtelen beléhasít, hogy az elhunyt ellen annak idején, valamiféle röpgyűlésen petíciót írtak alá, és elönti a szégyen. Pedig biztos akkor is valami gőgös, erkölcsi magaslat tudatában cselekedtek. De hozhatom Szabó Lőrincet is, aki a Kortársakban így ír: „Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.” Egy szó mint száz, egy kommunikációs eszközről próbáltam meg releváns meglátásokat tenni, és pár év, évtized távlatából már szelídebb érzelmeket vált ki az emberből egy-egy olyan ügy, ami aktuálisan címlapsztori volt és felkorbácsolta az indulatokat.

– A mai média helyzete kedvez a karaktergyilkosságnak, mivel egyre népszerűbbek a lebutított tartalmak. Ennek a kommunikációs formának a terjedésére, erősödésére számíthatunk a jövőben?
– Valószínűsíthetően igen, bár itt is érdemes hozzátenni, hogy mindig az aktuális helyzetet, a jelen pillanatot érezzük „minden korábbinál” felfokozottabbnak. Nehéz elvonatkoztatni attól, amit éppen megélünk, pedig voltak már hasonlóan éles, harcias időszakok. Igaz ugyanakkor, hogy a médiatér, leginkább a közösségi média térnyerése kezére játszhat ennek a kommunikációs formának.

– Maga a jelenség a hétköznapokban is gyakori, még csak híresnek sem kell lenni hozzá. Fordulnak Önhöz tanácsért ilyen ügyben?
– Számomra is meglepő módon, a könyv megjelenése óta volt pár ilyen irányú megkeresés, de korábban ez egyáltalán nem volt jellemző. Legfeljebb egy-egy tanácsadás, gyors konzultáció a témában. Nekem kifejezetten az üzleti, vállalati krízisek számítanak a szakterületemnek, amelyeknek persze lehetnek, sokszor vannak is kockázatai a személyes hírnévvel kapcsolatban. Tehát ha már ilyenekkel foglalkozom, akkor azok inkább valamiféle márkareputációs eset folyományai, következményei, nem a kiváltó forrás. Politikai ügyekkel nem foglalkozom, így ezek az esetek szinte kizárólag az üzleti szférára, esetleg a kulturális területre szorítkoznak.

– Személyes hitem szerint az ember eredendően jó. De, bevallom, a könyvet olvasva többször is naivnak éreztem magam e tekintetben, annyiféleképpen akarunk egymással kiszúrni. Ön miben hisz az emberi természet kapcsán?
– A kérdést nem látványosan megkerülve abban hiszek, hogy egy kommunikációs eszközt nem érdemes az egyetemes jóság felől megítélni. Egy eszköz önmagában értékmentes, a bevetése és annak módja lehet morális vita tárgya, de csak az aktuális helyzetre vetítve. Elcsépelt példa, de a tudósoknak fel kellett fedezniük a maghasadásban rejlő erőt, de ezzel energiát előállítani és pusztítani is lehet. Nem akarnék a szükségesnél cinikusabb lenni, de valószínűnek tartom, hogy a körmönfont karaktergyilkosságok kieszelői között ugyanolyan nagy számban vannak és voltak szerető családfők, előzékeny szomszédok, törődő házastársak, mint a kertészmérnökök és az esztergályosok között.

BŐHM KORNÉL legutübbi műve: „Sem megerősíteni, sem cáfolni…”