PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Tizenegy volt politikussal és értelmiségivel készített interjút gyűjtött össze frissen megjelent könyvében a politológus Szitás Katalin. Pető Ivántól Bozóki Andráson át Vajda Mihályig próbáltak választ keresni a megszólalók az értelmiségi szerep múltbéli és jelenkori szerepéről, a politika iránti viszonyáról. Mi is erről beszélgettünk.
– Értelmiségi olvasóként leginkább azt kutattam a kötet beszélgetéseiben, hogy vajon milyen kiút lehetséges a jelenlegi, vállaltan értelmiségiellenes világból. Optimista vagy inkább pesszimista e tekintetben? Mibe lehet kapaszkodni?
– Szeretnék optimista lenni. A kiúthoz kell a visszatekintés, a múlt vizsgálata. Ez is motivált, amikor a kötetbe belevágtam. Láttam egy problémát, ami a szememben gerenda volt, és nem értettem, hogy másoknak miért csak szálka, vagy még csak az sem. Ez a probléma úgy foglalható össze, hogy nem lehet egyszerre kint is és bent is lenni. Ezt kívántam körüljárni, méghozzá magukkal az érintettekkel, az emlékezetre és a következtetésekre, illetve az (ön)reflexióra építve. Abban bízom, sikerrel jártam. (A könyvről ITT olvashatnak bővebben). Ma ott tartunk, hogy látjuk, hol volt ez a viszony elhibázott.
– És hol gyökerezett a hiba?
– Hát ott, hogy a politikusi és az értelmiségi szerep elválasztandó. Ugyanakkor mindkét szerepre szükség van. Ma pedig ismét különösen fontos, hogy legyenek kritikai attitűddel bíró, a fennállót, a hatalmat, a tekintélyt megkérdőjelező gondolkodók. Ahogy az is, hogy hallassák a hangjukat mindazok, akik e képességek birtokosai, vagyis viselkedjenek közéleti értelmiségiként. Ugyanígy szükség van politikusokra, akik választott tisztségviselőkként a politikai térben tesznek a változásért. Olykor pedig segítik egymást a két szerep képviselői. Hogy pontosan miként, az nehéz kérdés, erre az értelmiségiek és a politikusok új generációjának kell megtalálnia a helyes választ, utat.
– Véleménye szerint játszhat még meghatározó szerepet az értelmiség a politikában? Vagy a rossz tapasztalatok, a rendszerváltozást követő kiábrándulás – a politika büdös, ahogy Radnóti Sándor mondta –, és az, hogy a jelenlegi hatalom távol tartja a kritikus értelmiséget a döntési folyamatok majd minden szakaszától, végleg eltávolította az aktuálpolitikai kérdésektől?
– Radnóti Sándor azt is mondja, hogy a kritikai pozíciót fenn kell tartani, ugyanis ma az értelmiség számára nem maradt más eszköz, mint a szó, ezzel pedig élni kell. Osztom az álláspontját, amire egyébként Vajda Mihály is ráerősít: „az értelmiség csinálja azt, amit egy értelmiséginek tennie kell, gondolkozzon a világon”. Nem gondolom, hogy az értelmiség eltávolodott volna a politikától. A fiatalabb korosztályában is mutatkozik igény a megszólalásra, az értékes, előremutató vitákra, az értelmiségi szerep továbbvitelére. Ott látjuk őket az elemző intézetekben, a még megmaradt, függetlennek tekinthető sajtótermékekben, az egyetemeken, a kultúra különféle területein. Egy olyan politikai helyzetben pedig, amilyenben jelenleg vagyunk, akár ismét adódhat politikai szerepjátszási lehetőség az értelmiség számára, ami akár azt is jelentheti, hogy többen közülük szögre akasztják értelmiségi szerepüket, és politikussá válnak – szerintem ez is egy értelmiségi tett. Az pedig az értelmiségiek és a politikusok számára egyaránt feladat, hogy visszaadják a politikusi hivatás presztízsét.
– Az értelmiség is kettészakadt: szolgaértelmiségre, amely a hatalom holdudvarát alkotja és a kritikus értelmiségre, amely vagy közömbösen szemléli az eseményeket, vagy aktívan hallatja a hangját.
– A szolgaértelmiség az én értelmezésem szerint nem értelmiség. Aki ezt az utat választja, az feladja értelmiségi attitűdjét, szerepét.
– Vesztésre áll ma a kritikus értelmiség a kultúrharcban? Hiszen lassan minden területen vissza kellett vonulnia, kezdve a CEU-tól a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatáig.
– Ezt az ország veszteségének látom inkább. Ugyan egy pillanatra sem szeretném az intézmények szerepét kisebbíteni, de azzal, hogy a CEU Bécsbe ment, illetve az MTA szervezetileg teljesen átalakult, az ott dolgozók nem szűntek meg értelmiséginek lenni. Akik eddig is hallatták a hangjukat, többnyire eztán is fogják, már csak a rendszer tesztelése miatt is. Ettől még az megoldandó feladat, hogy ha változik a helyzet, miként lehet majd helyreállítani ezeket az értelmiségi műhelyeket, miként lehet újra Budapestre hozni egy világviszonylatban is jegyzett egyetemet.
– Miközben az értelmiségi szerep velejárója a tévedések beismerése és korrigálása, ezt a beszélgetésekben többen is megtették, addig a politikusi szerephez egyre inkább a tévedhetetlenség, az igazság kizárólagos birtoklása társul. Az esendő politikus végképp a múlté?
– Nem gondolom, hogy a múlté lenne, inkább arról van szó, hogy államférfi típusú politikusból – aki azzal a tudattal mer cselekedni, hogy akár hibázhat is, és ezt nem szégyelli beismerni – egyre kevesebb van. Nyilván, ha túl gyakran történik ez, akkor az megingatja az adott politikus kompetenciájába vetett bizalmat, ám egy-egy eset inkább csak emberibbé, becsülendőbbé teszi. Ugyanakkor értem, mire gondol, és valóban, most nem ilyen időket élünk. Ez pedig ugyancsak az értelmiség felelősségét hívja elő, mert ebben az esetben ők azok, akiknek rá kell mutatniuk a hibákra, fel kell nyitniuk a közvélemény szemét, hogy nem jó irányba mennek a dolgok.
– A Donald Trumphoz és Boris Johnsonhoz hasonló politikusok azt a benyomást keltik a szemlélőben, hogy a világban is némiképp visszaszorult az a megfontolt, higgadt, elemző attitűd, ami egy kiemelt vezető, vagyis egy értelmiségi szerep elengedhetetlen része lenne. Erőt látunk, duzzadó önbizalmat, kevés szellemet.
– A politikusok esetében valóban így van. Az értelmiség tekintetében viszont nem látom a kritikai hang eltűnését, sőt, ha megnézzük az elmúlt tíz évet, igény is mutatkozik a higgadt, értelmező, elemző véleményekre. Körülbelül az ezredfordulótól kezdve egyre inkább a rövidebb, többnyire csak egy-egy mozzanatra reflektáló megnyilatkozások kerültek túlsúlyba, az átfogó, rendszerszintű értelmezések pedig ritkábbak lettek. Majd 2010 után ez (is) megváltozott némileg, a politikai környezet változása ugyanis megkívánja a részletes értelmezést az olvasói, hallgatói, ha úgy tetszik, a nép részéről.
