Már nem merik tagadni – Beszélgetés Perintfalvi Ritával

FALUSI DÓRA interjúja

Az utóbbi hetek egyik legnagyobb sajtóvisszhangját kiváltó könyve volt Perintfalvi Rita munkája (itt olvashat róla bővebben). Igen kényes témához nyúlt: az egyházon belüli szexuális visszaéléseket tárta fel, és adott egyben hangot az áldozatoknak. A könyv utóéletéről, a zaklatással való társadalmi szembenézésről és az áldozatokat érintő spirituális válságról beszélgettünk.

– A visszhangok kapcsán nem volt nehéz észrevenni, hogy a kormányközeli lapok mennyire másként közelítettek a könyvhöz: rendkívül kritikusak voltak személyével kapcsolatban. Mit gondol, mi ennek az oka?
– A kormányközeli lapok közül egyetlenegy sem készített velem interjút, csak írtak a könyvről. Többnyire úgy, hogy el sem olvasták. Erre néha kifejezetten büszkék is voltak. A személyeskedő kritika mindig annak a bizonyítéka, hogy nincsenek valódi érveik. Azt gondolom, hogy ha valóban elolvasnák a könyvet, akkor rájönnének, hogy a könyv annyira jól fel van építve szakmailag is, hogy nagyon komoly munka lenni megtámadni. Ehhez alapos szakmai tudás, és magas szintű újságírói felkészültség kellene. Akik eddig lejárató kampányt intéztek a könyv ellen, egyikkel sem rendelkeznek.

– A politika is beleszólt ebbe?
– Természetesen van a könyvnek politikai vetülete. A pedofiltörvénybe csomagolt melegellenes szándékkal éppen azt a hibát követik el, amit részletesen leleplezek a könyvben. Vagyis a pedofília és a homoszexualitás összemosásának tudománytalanságát. Hiszen a két jelenségnek pont annyi köze van egymáshoz, mint az örömteli szexualitásnak a nemi erőszakhoz. Azaz semmi.

– Hogyan érintették a személyeskedő kritikák?
– Számítottam rájuk. Klaus Mertes jezsuita atya, aki a könyvemhez előszót írt és akit tizenegy évvel a feltáró munkája megkezdése után most áprilisban a Németországi Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének érdemkeresztjével tüntettek ki, már jó előre figyelmeztetett. Azt mondta, csak akkor adjam le a kéziratot a kiadónak, ha felkészültem, hogy a legaljasabb támadások fognak érni miatta. Vele is ugyanez történt. Vagyis ez egyfajta törvényszerűség, hozzátartozik a dolog természetéhez. Tehát nem voltam meglepődve.

– Mi esett igazán rosszul?
– Ami valóban fájt, az Hodász András katolikus pap kritikus videója volt. Amiért azóta bocsánatot kért egy Magyar Hangnak adott közös interjúban, de a videót sajnos azóta sem távolította el. Ő sem hozott fel egyetlen szakmai érvet sem, pusztán személyeskedett. De talán nem is ez a legfájóbb, hanem az, hogy a könyvben megszólaló áldozatoknak egyetlen szóval sem üzent. Nem mondta, hogy elhiszi, és ő a katolikus egyház papjaként nagyon sajnálja, hogy mindez a borzalom megtörténhetett velük. Pedig ezek az áldozatok pont ezért szólaltak meg. Ő ezt elmondhatta volna az egész egyház nevében, de csak velem foglalkozott.

– Többször említi, hogy a szembenézéshez részben szükséges társadalmi nyomás nálunk még nem elegendő. Mi kell ahhoz, hogy ez az alapállás megváltozzon?
– Magyarországon alapvetően nagyon gyenge a társadalmi érzékenység a szexuális és egyéb bántalmazási ügyek témájában. Gondolok itt például a nőkkel és lányokkal szemben elkövetett vagy a családon belüli erőszakra, illetve a MeToo-mozgalom által felszínre hozott munkahelyi szexuális bántalmazásra. Az egyházon belüli szexuális visszaélési esetek közül eddig csupán néhány került nyilvánosságra. Ezen igyekszik változtatni a könyvem, ami az általam megismert 35 esetből tíz történetet mutat be részletesen.

A változáshoz nagyszámú előkerülő eset, névvel és arccal is felvállalt történet kellene, amelyek lehetetlenné tennék az eddigi jól működő védekező stratégiákat: elhallgatást, eltussolást.

És szükséges hozzá a társadalom felháborodása, hogy működésbe lépjen a társadalom immunrendszere, ami úgy veti ki magából az ilyen bűncselekményeket, mint egy kártékony vírust. Sajnos azonban – nemzetközi összehasonlításaim alapján is – úgy látom, hogy a hazai immunrendszer rendkívül gyenge és alig reagál. Ami igen nagy baj.

– Az egyház részéről tapasztalt változást a téma kapcsán?
– Van változás, különösen azokban az országokban, ahol a szexuális bántalmazási botrányok már húsz-harminc éve megrázták az egyházat és a hívei tömegesen hagyták el. Idehaza is teljesítették a Ferenc pápa által előírt kötelező minimumot. De változott az egyház vezetőinek retorikája is. Most már nem merik azt mondani, hogy Magyarországon nincsenek ilyen esetek, ez csupán a dekadens nyugati világ problémája. Ezt a könyvem megjelenése óta már nem merik mondani, és ezt is hatalmas eredménynek gondoljuk. A következő lépés az lenne, hogy az áldozatoknak jóvátételt fizessenek az elszenvedett sérelmekért.

– A katolikus egyház cölibátus rendszerének és teológiájának van köze ahhoz, hogy a szexuális molesztálás ilyen méreteket ölt?
– Tévhit az a leegyszerűsítés, miszerint a cölibátus lenne az oka a szexuális bántalmazásnak. A kutatások azt mutatják, hogy a katolikus egyházon belül elkövetett szexuális visszaéléseknek nincsen monokauzális oka, vagyis soha nem egyetlen tényező idézi elő. A cölibátus így nem számít közvetlen oknak. De más tényezőkkel együtt, elvezethet a bántalmazáshoz.

– Mondana még néhányat?
– Az egészségtelen pszichés alkat – pedofília és efebofília –, torz elképzelések a hatalomról és a szexualitásról, lélekromboló környezet és közösség. A cölibátus vonzza a pszichoszexuálisan éretlen személyeket, akik számára a papi nőtlenség mentsvár, hiszen így nem kell megválaszolniuk azt a kellemetlen kérdést, hogy miért nem házasodtak meg, miért nincsenek gyermekeik. Sőt az áldozatukat, hogy lemondtak a családról, rendkívül nagyra értékeli a hívők közössége. Ugyanez igaz a homoszexuális fiatalokra is, akik néha pont azért lesznek papok, mert így nem kell rendezniük azt a belső konfliktust, ami a szexuális orientációjuk és a konzervatív keresztény szemlélet között feszül.

– A homoszexualitással szembeni ellenérzések is ott lehetnek az okok között?
– A homoszexualitás démonizálása miatt a fiatal nem képes elfogadni a saját szexuális vágyait. Nem tudja integrálni ezeket, de cölibátusban élve látszólag megmenekül a probléma elől. Mindaz, ami elfojtás, ami rendezetlen, ami az önelfogadás hiányát jelenti, olyan belső frusztrációt jelent, ami képes lehet kitörni mások szexuális bántalmazásában. Gyakran anélkül, hogy maga a bántalmazó felfogná, hogy mit okoz az áldozatának.

– Mint írta, az áldozatok spirituális válságot is elszenvednek a velük történtek kapcsán. Teológusként mit tud nekik mondani ezzel kapcsolatban?
– Azok az áldozatok, akiket egyházi személy bántalmaz a lelki és fizikai trauma mellett spirituális traumát is átélnek. Hiszen egy olyan ember él vissza végletekig a bizalmukkal, akiben azért bíznak meg, mert számukra ő Isten képviselője.

Emiatt sokszor az istenkép is elhomályosul. Így az ilyen bántalmazás a hit elveszítéséhez vagy az egyháztól való elforduláshoz is vezethet.

Persze nem mindig, mert vannak olyan áldozatok, akik még a bántalmazás ellenére is ragaszkodnak az egyházhoz, a templomba járnak, még akkor is, ha mindez szüntelenül felidézi bennük a traumák elviselhetetlen emlékét.

– Mi tompíthatja ezt a traumát?
– Nagyon fontos méregteleníteni ezt a spirituális traumát. Ehhez egy újfajta, felszabadító spiritualitás kell. A tekintélyelvű, feltétel nélküli engedelmességre való nevelés vallási gyakorlatait el kell vetniük. Meg kell tanulniuk, hogyan tudnak szabadon döntő és cselekvő személyekké válni, akik képesek nemet mondani és megvédeni a saját integritásukat. Különben a következő ragadozó ismét behálózza őket.

– Beszél a „klerikalizmus mételyéről” is az egyházban. Mit jelent ez pontosan?
– Az a személy, aki a klerikalizmus mételyétől szenved – pap vagy szerzetes – képes mindenki mást tárgyként kezelni, vagyis úgy használni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha felszentelt személyként bármilyen interakcióba kerül nem klerikális személyekkel, akkor megfosztja őket személyi méltóságuktól. A papság klerikalizmusa és a szexuális visszaélések között szoros összefüggés áll fenn. Ez különösen erős akkor, amikor az áldozat kiskorú. Hasonló azonban a helyzet sok nő esetében is, az egyház által elvárt és a hívő nők többsége által elfogadott nőkép miatt.

– Milyen ez a kép?
– Ezek a nők gyakran magukat sem tekintik szuverén és autonóm személyiségnek, elviselik, hogy másodrangúként bánjanak velük az egyházi és vallási közösségekben. Vagyis a viselkedésük és a gondolkodásuk hasonlít a gyermekekéhez. Persze ez a fajta önmagát önkéntesen alárendelő magatartás a hívő férfiak jó részére is igaz. A férfiak közül éppen azok, akik nem tűrik el, hogy ne felnőttként bánjon velük az egyházuk, többségében már elhagyták a vallási közösségeket. Ezért van az, hogy a gyakorló hívek legalább kétharmada nő.

– A hívők körében is jellemző a klerikalizmus?
– Igen, az éremnek két oldala van. Ez pedig nem más, mint a világiak éretlen és teljes függése a papi személyektől. Ez azt jelenti, hogy ők maguk viselkednek és gondolkodnak úgy, mintha nem felnőttek, hanem függő helyzetben lévő gyermekek lennének. Minden egyes élethelyzetre, erkölcsi kérdésre a klerikális személyektől várják a választ, amelynek feltétel nélkül engedelmeskednek.

– Folytatja a munkáját?
– Természetesen. Még nem ért véget a munka. A múlt héten egy határon túli áldozattal beszélgettem, most Budapesten személyesen találkozom egy másikkal. Gyűlnek az újabb ügyek, amelyekkel foglalkozni kell. Elindult két pszichológus, Heves Andrea és Csóka Judit segítségével az a spirituális traumafeldolgozó csoport, ahol havonta találkozunk az áldozatokkal. Gál András bűntetőjogász és Bartos Bálint jogász pedig abban segítenek az áldozatoknak, hogy a tettesek világi bíróság elé kerüljenek, illetve legyenek kártérítési perek. Szóval hatalmas munka áll előttünk, még csak most kezdődött minden.