PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Legújabb könyve nyílt hadüzenet azok számára, akik fekete-fehérben szeretik látni és láttatni 1956 eseményeit és szereplőit (itt olvashat róla kritikát). Az akkori eseményekkel összefüggésben kivégzetteket – 254 személyt – mutatja be életrajzaikon keresztül, hogy még árnyaltabb képet kapjunk mártírokról és nem mártírokról. A beszélgetés kapcsán persze szóba került Dózsa László ügye és az emlékezetpolitika is.
– Milyen mértékben módosíthatják a könyvben közölt életrajzok a bennünk élő ’56-os mártírok képét?
– Annyiban, hogy ha e kivégzettek összességéről beszélünk, mindenképpen árnyalt megközelítés javallott: a személyiségük, a tetteik, amiért a bíróság elmarasztalta őket igen nagy mértékben különbözik. Vannak közöttük szabadsághősök éppúgy, mint gazemberek, nem beszélve e két megítélés közötti árnyalatokról.
– Akkor a mártírok sem igazán helyénvaló kifejezés?
– Az ismertetett okok miatt kerülném ezt a szót a kivégzettek összességére. A forradalom egészét sem lehet csak fekete-fehér színekben ábrázolni, noha a kitűzött célok magasztosnak mondhatók. Alapjában véve jellemezhetjük tiszta forradalomnak 1956-ot, de azért nem szabad elhallgatni a történtek hordalékát sem. Ugyanígy értékelendőek a résztvevők tettei is.
– Igen sokan voltak közülük korábbi kommunista párttagok és olyanok, akik nem önszántukból léptek ki a szervezetből. A könyv fényében végképp tarthatatlanná válnak a pesti srácok romlatlanságát kiemelő mítoszok?
– A pesti srácok körében kevesen voltak egykori kommunista párttagok. A kivégzettek mintegy fele volt budapesti felkelő.
Voltak közülük olyanok, akik lincselésben vettek részt, de olyanok is, akik anélkül kockáztatták az életüket az ország függetlenségéért, hogy bűncselekményt hajtottak volna végre.
Az már más kérdés, hogy az akkori ítészek mit tartottak bűncselekménynek.
– A kivégzettek száma, személye eltér az eddig megjelent kiadványokban. Kétszázhuszonhat sehol másutt nem szerepel…
– Ebben az időszakban bírósági úton összesen háromszáznegyvenegy főt adtak hóhérkézre. Az eltéréseket az okozza, hogy számos esetben problémát jelent eldönteni, hogy a kivégzett által elkövetett cselekmény kapcsolódott-e ’56-hoz. Különösen nem könnyű a döntés az emberölésért, kémkedésért, fegyverrejtegetésért felakasztottak esetében. Én csakis azokat minősítem „ötvenhatosoknak”, akiket a bírák valamilyen „ellenforradalmi” tettért marasztaltak el.
– Az ’56-os periratok mennyire alkalmasak a forradalom és a szabadságharc eseményeinek rekonstrukciójára?
– Ekkor már nem sztálinista módszereket alkalmaztak. A bűnüldöző szervek részéről – bármilyen furcsán hangzik is – az igazság kiderítésére törekedtek, és ebbe hatalmas energiát fektettek. Ezt bizonyítják a börtönügynökök jelentései is. Nekik igyekezniük kellett úgy hatniuk a cellatársaikra, hogy tényszerű vallomásokat tegyenek. A szervek a hozzátartozókat is próbálták rábeszélni, hogy közreműködjenek a tények feltárásában. Természetesen a tényeket nem osztották meg a nyilvánossággal, hanem minduntalan valótlanságokat tártak a tájékozódni vágyók elé.
– Ezen perek ítéleteiben melyek voltak a legvitathatóbb elemek?
– Egyes esetekben – amikor politikai indokokból szükségét látták – a tényeket valótlanságokkal helyettesítették. Ez – tapasztalatom szerint – csakis a vitathatatlanul baloldali meggyőződésű forradalmárokkal szemben alkalmazták, anélkül, hogy kényszerítő eszközökkel éltek volna velük szemben. Véleményem szerint Nagy Imrével, Maléter Pállal, Földes Gáborral és Angyal Istvánnal szemben éltek ilyen eszközökkel. És természetesen több, mai szemmel abszurd bírósági gyakorlatot érvényesítettek. Ilyen volt például az, hogy a szabadságharcosokat és a lincselőket egyaránt gyilkosnak minősítették.
– Gyakran veszi célba a legendákat. A mostani munkájában is megtette?
– Igen. Budakeszi legfőbb 1956-os története rekonstrukciójának a mai napig az akkor keletkezett legenda az alapja. A faluban egy-kettőre elterjedt, hogy a gyűlölt Sziklai Sándor ezredes, a helyi kommunista kiskirály – a felkelők által szorongatott helyzetben – először apósával végzett, majd öngyilkos lett. Ezt a mítosz még a történészek is minden további nélkül átvették. Pedig a rendelkezésünkre álló bizonyítékok megtalálhatók a levéltári források között. A fenti legendát négy szemtanú is cáfolja, és az ő vallomásaik, valamint a legutolsó orvosi vizsgálat aligha megkérdőjelezhetően bizonyítja, hogy Sziklai halálát az egyik felkelő kézigránátja idézte elő, a sógora pedig öngyilkosságot követett el. Erről a történetről a Betekintőben még idén megjelenik a tanulmányom.
– Ebben az ügyben négy fiatalt távollétében ítéltek jogerősen halálra. Rajtuk kívül még húszan részesültek hasonló sorsban.
– Már a rendszerváltás előtt is keringtek hírek arról, hogy a megtorló hatóságok milyen széles körben indítottak pereket a disszidens „ellenforradalmárokkal” szemben, és viszonylag sokan terjesztették azt, hogy Kádárék a távollétükben halálra ítélték őket. Most már tudjuk, hogy huszonnégy forradalmi résztvevőre szabták ki jogerősen a legsúlyosabb verdiktet.
Ám csak a „jogszabály kijátszásával” elmenekültek töredékével szemben indítottak eljárást, és arra aligha lehet logikus magyarázatot találni, milyen alapon döntöttek a peresítés mellett, vagy vetették el azt.
A cselekmény súlyossága ugyanis nem bizonyult szempontnak. Különben aligha kerülhette volna el az eljárást – és nyilvánvalóan a legsúlyosabb ítéletet – Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka, Pongrátz Gergely, a Corvin köziek második főparancsnoka, Csongovai Per Olaf, a Tűzoltó utcaiak társparancsnoka, Kovács András, a „szabadnépesek” parancsnoka vagy Oltványi László, a pesterzsébeti és a soroksári felkelők vezetője, hogy csak néhány példát említsek. Ők a rendszerváltásig nem látogathattak haza, még röpke időre sem engedték be őket az országba.
– 1956 eseményeit igen különböző formában használja fel az emlékezetpolitika. Mit tehet a nagyobb kilengések ellen a történész? Egyáltalán: megkeresik néha önt, hogy tanácsot adjon?
– Az emlékezetpolitika igencsak jellemzi az aktuális politikai rendszert. Minél harsányabb, annál világosabban jelzi, hogy a hatalom birtokosai saját céljaik elérésére, a társadalom megosztására, bizonyos csoportok bűnbakká nyilvánítására, valamint kisajátításra használják fel a múlt emlékeit, többnyire félresöpörve a tudományos eredményeket. Ebben nem különbözik 1956 aktuálpolitikai megjelenítése például a honfoglaláséval. Azok a történészek, akik ezt helytelenítik, nem sokat tehetnek, hiszen igen korlátozott lehetőségük van a nyilvánosság elé lépni. Ám ha ez sikerülne, akkor sem lenne egyszerű eltüntetni azt az árkot, amely a rendszerváltás óta egyre csak mélyül. Nem, ennek eltüntetésére soha nem kerestek meg tanácsért, de – ha jól tudom – a kollégáimat sem.
– Dózsa László ügye nagy port vert fel, és jól mutatta az emlékezetpolitika hiányosságait. Maga szerint ez a melléfogás óvatosságra intette a szereplőket?
– Dózsa Lászlóval óriási bakot lőttek az emlékezetpolitika felelősei. Azt tapasztaltam, hogy még az úgymond jobboldali választók nagy része is leégésnek élte meg azt a hozzáállást, amit Schmidt Máriáék képviseltek.
Az a körülmény, hogy Dózsát még idén is „bedobták”, azt mutatja, hogy még a látványos leégés sem készteti óvatosságra a politikai vezetést.
És bizony ez a magabiztosság teljesen megalapozottnak tűnik, hiszen még az sem okozott semmiféle megütközést, amikor 2015-ben Putyin kedvéért „ellenforradalmazó” emlékművet állítottak ki a Fiumei úti nemzeti sírkertben. Ez pedig sokkal jelentősebb esemény volt, amely jól mutatta Magyarország jelenlegi nemzetközi helyzetét is.
– Az utóbbi években inkább távolodtunk vagy közelítettünk 1956 realitásához az ünnepi megnyilvánulásokban, szoborállításokban, közéleti vitákban?
– Az utóbbi évtizedben az aktuálpolitikai szempontok vezérelték a közemlékezést. Az ettől eltérő irányzatok legfeljebb a médiától elzárva bukkanhattak fel. Közéleti vitára pedig nemigen adódik lehetőség, ehhez lassacskán már teljesen hozzászokunk. A forradalom kisajátítására már a rendszerváltástól kezdődően megjelent az igény a jobboldali pártok jóvoltából, ám akkor még a tömegtájékoztatási eszközöket csak részben uralták, másrészt akkoriban a társadalom még sokkal inkább elutasította az ilyen eszközöket. A szocialisták pedig, ahogy lehetett, kerülték a témát.
– Mi lenne a legfontosabb teendő egy árnyaltabb megközelítéshez?
– A demokrácia visszaállítása lenne, és az, hogy a politikusok ne akarjanak tudományos kinyilatkoztatásokat tenni. Ha ismét visszatér a tudományos közélet, az várhatóan közelebb visz majd a konszenzusos kép kialakításához.
EÖRSI LÁSZLÓ legutóbbi művei: A külpesti srácok 1956; Pesti lányok; A “Budai srácok” 1956.
