PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Tavaly volt hatvanéves, és ebből az alkalomból jelent meg az Állástalan táncosnő párja, amely egy újabb merítés az egyik legfontosabb kortárs életműből. A könyv emellett beszélgetéseket is tartalmaz: a versek keletkezését járja körül, gyerekkort és rendszerváltást, szerelmeket és barátságokat. Kemény Istvánnal mi is a versek nyomába eredtünk, de akadtak prózaibb témáink is.
– A pályád alatt változott a versíráshoz való viszonyod?
– Jaj, a pályám… Még nem dolgoztam fel – de lehet, hogy nem is fogom soha –, hogy annyi idős lettem, amikor az embernek már pályája van. Amire vissza lehet tekinteni. Teljesen jogos a szóhasználatod, de én még mindig úgy nézek magamra, mint akinek élete van, és nem pályája.
– Akkor máshonnan közelítek: volt olyan pillanat, amikor azt érezted, abbahagyod?
– Nekem az írás teljesen összeszövődött az élettel úgy tizenhét éves koromtól fogva. Azóta tér vissza rendszeresen az érzés, hogy kiégtem, és nem tudok már többet írni, és hogy ezért élni se érdemes. De azt még álmomban se gondoltam soha, hogy magamtól abbahagyjam.
– Képzeld, hogy elhívna kávézni a pályakezdő éned, és várna valamiféle biztatásra, hogy miként is fogjon neki az előtte álló útnak. Tudnál neki tanácsot adni?
– Pont tegnap hívott el kávézni egy pályakezdő – ha nem is az énem –, és ugyanezt kérdezte. De az én saját énem a múlt század nyolcvanas éveiben volt pályakezdő, az övé pedig most. És sok különbség van a két korszak között. Nekem ott volt a Sárvári Kör, ahol hétről hétre olvastuk egymás írásait, meg ott volt Mezey Katalin és Papp Márió. Őket nem neveztünk mestereknek, de azok voltak. Szóval vajon tudja-e ez a pályakezdő használni az én tapasztalataimat?
A fő kérdése az volt, hogy nekem is voltak-e olyan problémáim ezzel az egész írás-dologgal, írósággal, mint neki: miért ír, érdemes-e pont neki, mi jogosítja fel, hogy kiteregesse az egóját, satöbbi.
Hát, mondtam neki, voltak, sőt vannak. A végén azt mondta, hasznos volt neki, amit hallott. Megkérdeztem, hogy mit szeretne csinálni az íráson kívül. Azt mondta, hogy igazából semmi mást. És ettől megnyugodtam, mert ezek szerint nem is tudtam volna káros tanácsot adni neki: menthetetlenül író.
– Melyik kötetedet szoktad leginkább kézbe venni? Melyikkel vagy igazán elégedett?
– Általában a legújabbat szeretem a legjobban. Most az Állástalan táncos című kötetem a legkedvesebb (itt olvashat róla kritikát), aminek igazából csak a társszerzője vagyok, mert ebben a könyvben Hegyi Katalin irodalomtörténésszel beszélgetünk: ő válogatta a verseimet és ő kérdez róluk. Én meg mesélek. Ez egy olyan könyv, amely egyszerre válogatott versek, interjú, beszélgetőkönyv, és hm… mondjuk úgy, hogy „önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt esszé”. De nagyon jó lenne neki egy „rendes” műfaj, mert akkor nem kéne mindig elmagyarázni, hogy ez miféle könyv.
– És melyikkel zűrösebb a kapcsolatod?
– Az első regényemmel, Az ellenség művészetével vagyok a legkevésbé elégedett, mert sokkal jobb is lehetne. Elméletileg. De gyakorlatilag nem, mert egy ilyen anarchisztikus, szentimentális regényt akkor kell megírni, amikor megírtam, huszonévesen. Csakhogy én huszonévesen még gyerek voltam a prózához.
– Ha már próza, a Kedves ismeretlen óta nem írtál regényt, vagyis több mint tizenkét éve. Már nem olyan fontos a műfaj?
– Nem vagyok született prózaíró, aki egyik könyvet írja a másik után. Összesen két regényem van és egy novellás könyvem, az esszéken és a beszélgetőkönyveken kívül. Sok éve írok egy regényt, aminek az alapja a családom története, és ebbe a történetbe beleszövődhet bármi. Ez a regény nemhogy nem fontos, hanem annyira fontos, hogy féltve őrizgetem és halogatom: mindenféle más feladatot eléengedek.
– Mit tartasz rossz versnek?
– Ami nem felel meg a saját szabályainak. De ezt jó tágan értem: úgy is meg lehet felelni a szabályoknak, ha felrúgjuk őket. Vagy kinevetjük. Vagy ha újraírjuk a szabályzatot. Ha viszont egy versnek érezhetően fogalma sincs a saját szabályairól, akkor rossz. De csak többnyire. Mert néha még egy rossz versen is érződik az elementáris tehetség. És olyan is van, hogy zseniális tehetségtelenség érződik rajta. Ilyenkor mondjuk – röhögve, vagy sajnálkozva –, hogy ez olyan rossz, hogy már jó. Meg olyan rossz vers is van, ami igazából jó vers, merthogy trash… vagyis direkt vacak. És lehet olyan rossz vers is, amiről csak pont mi nem vesszük észre, hogy jó… De nem akarok tovább pontosítani, mert eljutnék addig, hogy annyiféle rossz vers van, mint vers. Lehet, hogy egyszerűen az a rossz vers, ami nem akar semmit senkitől.
– Véget ért a Barátok közt, amelynek egyik dialógírója voltál. Véget ért egy korszak is?
– Ez a korszak már régebben lecsengett, az utóbbi években már alig foglalkoztam dialógusokkal. Felnőttek a gyerekeink, és a megélhetésünk más lábakra került. A sorozatokkal való munkát az évek során megszoktam, sőt, kicsit meg is szerettem, de nem hiányzik.
– „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni”, írtad a haza kapcsán híres, a Holmiban megjelent versedben 2011-ben. Változott benned a hazáról alkotott kép azóta? Még mindig a múlt idő érvényes: „szerettelek”?
– Az ember ok nélkül nem mond olyat valakinek, hogy szerettelek. Olyankor szomorú, vagy csalódott. Vagy haragszik a másikra, hibáztatja, okkal és ok nélkül is. Bántani akarja, hogy legalább fájjon a másiknak is. Anyjával, apjával is sokszor van így az ember. A Búcsúlevél című versemben így voltam én a hazával. Ezer bajom volt vele, és most is van. Akkor is szerettem, és most is.
– Ritkán szólalsz meg közéleti kérdésekben, messze nem vagy az a harcos típus. Milyennek látod a NER által uralt kulturális életet?
– Nem érzem, hogy a kulturális életet a NER uralná. Nagyon szeretné uralni, de egy kulturális életet nem lehet úgy uralni, mint egy céget, hogy bevásárolom, lobbizom, beerőszakolom magam többségi tulajdonossá, és akkor az az enyém.
A kultúra hálistennek ennél megfoghatatlanabb valami, inkább egy élőlény, amelyet csak az egész társadalommal, az összes emberi lélek teljes gyarmatosításával együtt lehetne leuralni.
Az lehet, sajnos, hogy pont efelé tartunk, de az a világ még kicsit odébb van, és nem is a magyar NER fogja elhozni az emberiségnek.
– Milyennek látod magad ebben a rendszerben?
– Nem akarom azt hazudni, hogy én független vagyok a kulturális élet, a közélet „kultúrkampfjától”, mert halálra idegesít, frusztrál, nyomaszt, folyamatos szégyennel tölt el, hogy állandóan azt érzem, állást kéne foglalnom valami ellen vagy mellette – bármilyen ügyben. Miközben az soha nem számít, hogy valójában mit gondolok róla. A régi SZFE erőszakos tönkretételét elítélem, a Magyar Zene Házának az épületét meg csodálom, és ott is, ahol van, a Liget közepén. Igen, tényleg nem vagyok harcos típus, és nem érzem magam otthon egy olyan közéletben, ahol csak a harc állandó, és a felek évtizedenként lecserélik az alapfogalmaikat meg az elveiket. Rasszistákra kéne szavaznom azért, hogy győzzenek a tiszták, vagy meg kéne utálnom a pápát, mert minden embert szeret, és nem csak a túlnyomó többséget. Mert ha nem foglalok állást, akkor áruló vagyok, meg langyos, meg megalkuvó. Hogy milyennek látom magamat ebben a rendszerben? Igyekszem nem magamat figyelni, hanem a rendszert. Vagyis az emberek működését magam körül. Mert az sokkal érdekesebb, mint én, és úgyis az a dolgom, hogy erről írjak valamit, ha tudok. Lehetőleg igazat.
KEMÉNY ISTVÁN legutóbbi művei: Nílus; Lúdbőr; A királynál.
