Jamie Susskind: Politika a jövőben | Miklós Gábor kritikája
Gondolnák, hogy életünk szinte minden napján megfigyelnek minket? A digitális profilírozás jó üzlet, a számítógépes algoritmusok miriádnyi adatot elemezve alkotnak új fogyasztói csoportokat. Ehhez pedig szorosan kötődik a politika. Ahogy a háztartásigép-preferenciáimat rögzítik, ugyanúgy tesznek a politikai meggyőződésemmel is, így könnyen megközelíthetők lesznek azok, akik bizonyos ügyekre érzékenyebbek, esetleg félnek, vagy stabilan előítéletesek.
Nekikezdtem pár hónapja egy vaskos könyv olvasásának, amely címében viseli tárgyát: Politika a jövőben. Szerzője a brit Jamie Susskind. És tessék, nem sokra rá kitört a háború. Elborítottak a hírek és álhírek, a jövőről való spekulációk, s persze az is, miként csapódik le ez a koncentrált világpolitika a mi kis világunkban, amely régen volt ennyire kisszerű és mohó.
Ha önöknek is voltak hasonló érzései az elmúlt hónapokban, megértenek engem. Újságírói pályám évtizedei alatt megjártam pár háború peremét, de furcsa mód egyik esetben sem éreztem azt, amit mostanában. Hogy ettől összedől a világ, és nem lesz belőle semmi jobb… Most minden magára valamit is adó közíró előveszi a múlt századi porosz katonai teoretikus, Carl von Clausewitz rongyosra idézett mondatát, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. E szempontból nézve ez a jelenlegi véres rombolás is merő politika, meglehetősen jelenvaló, egyáltalában nem a jövőé.
Jamie Susskind, a kötet szerzője olyannyira témájába feledkezett kutató, hogy a 2018-ban megjelent könyvben nem is latolgatja a lehetőséget, hogy a jövőben, amelyet ő digitális életvilágnak nevez, lesznek-e olyan valódi háborúk, mint amilyen most Kelet-Európában dúl. Susskind a kor gyermeke, a fejlett és gazdag nyugati típusú világé. Ezek az országok gyakorló demokráciák, egymás közötti konfliktusaik megoldására nem használják a tradicionális háborút. Ami persze nem jelenti azt, hogy csapataik itt-ott ne állnának harcban valamilyen érdek védelmében.
De hogy visszatérjünk a kötethez, ebben a politológus-jogász a fejlett kapitalista demokráciák több szeletét is megvizsgálja abból a szempontból, hogy miként alakul majd át a társadalom, amikor a mindennapokban általánosan uralkodóvá válik az informatika, a robotok és mindaz, amit digitális életvilágnak nevez. Végeredményben sok szférában már ma is jelen van, sőt gyakran döntési helyzetbe is kerül a mesterséges intelligencia (MI).
Az emberek a demokratikus jogaikat csak a megfelelő tájékozottság birtokában képesek gyakorolni, ezért Susskind nagy terjedelemben taglalja az információ feletti uralom kérdését.
Az olvasó sokszor megáll és elgondolkozik: vajon a jövőről, vagy a jelenünkről szól-e az írás. Mert az emberiség nagy része máris okoseszközöket használ, rákapcsolódott az internet valamilyen formájára, ezen keresztül tájékozódik, vásárol, létesít kapcsolatokat.
Jelenleg a nagy nemzetközi korporációk gazdálkodnak velünk, szolgáltatásaik fogyasztóival. Feltérképezik szokásainkat, érdeklődésünket, és ezeket az információkat piacra dobják. Nem csak arról van szó, hogy háztartási gép ajánlatokkal áraszt el a rendszer, ha korábban a turmixgép árak felől kutakodtam rajta. Ugyanúgy kezeli szellemi és politikai érdeklődésemet, szexuális orientációmat, szokásaimat és szenvedélyeimet. Ezeket kereskedelemi forgalomba bocsátják, és jól keresnek vele. Ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet, mi fogyasztók mindebbe boldogan egyezünk bele, amikor a digitális óriáscégekkel szerződést kötünk. Hiszen ki olvassa el az apróbetűs vállalásokat?
Miközben a digitális világ elképzelhetetlen információtömeget tesz hozzáférhetővé, a politikai technológia a lehető legprimitívebb kínálattal árasztja el a világot, ehhez pedig a legfejlettebb informatikai eszközöket használja.
Itt látható leginkább, hogy napjainkra mennyire elmosódott a határ a magán- és az állami szféra között. A digitális cégek elkerülhetetlenül viszonyba kerülnek a politikai pártokkal, majd a hatalommal. Ez utóbbi használja őket, de függ is a hatalmuktól. Legalábbis a mai pluralista modellben. A totalitásra törekvő berendezkedésekben az állami és a magánhatalom többnyire megkülönböztethetetlen. Jó példa erre Oroszország, ahol a hazai és a nemzetközi közvélemény befolyásolására troll farmokat hoztak létre. (Erről részletesen itt tájékozódhat.)
Ezeket a központokat, ahol tömegével dolgoznak az orosz állami narratívát közvetítő, valamint az orosz érdeket közvetve szolgáló kommentelők, formálisan magáncégek tartják fenn. A magáncéget egy oligarcha tulajdonolja, akinek számos lukratív biznisze van a magánhadseregtől a közélelmezésig. A vagyon kötelez! Vlagyimir Putyin orosz elnök házi dollármilliárdosai nagy jövedelmükért cserébe beszállnak a hazai és a nemzetközi politikába is.
Az információ feletti uralom régi attribútuma a politikai hatalomnak. Ez napjainkban is így működik, elég csak belenézni a hazai állami média műsoraiba. Senki nem vádolhatja meg a szerkesztőket, hogy többféle forrással, vitázó véleményekkel zavarnák meg a fogyasztóik elméjét. Az egyoldalúságon kívül történelmileg is tartós elem a hírhamisítás, az álhír, amelyet csak mostanában neveznek angol szóval fake news-nak. (Az alternatív tények veszélyiről írt remek könyvet Åsa Wikforss, a Stockholm Egyetem elméleti filozófia professzora, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagja. Vele készült interjúnkat pedig itt találja.
A hírhamisítás szintén egyidős a politikával. A digitális világban a fogyasztó – amennyiben ezt akarja – elképzelhetetlen hírválasztékból váltogathat. Sokszor hallom, ahogy egyesek felróják félrevezetett polgártársaiknak, hogy nem jártak utána az igazságnak, hiszen elérhető volt számukra a hiteles információ. A hiteles, és több megbízható forrásból származó értesülések gyakran alulmaradnak az attraktív álhírekkel folytatott harcban. Vagy egyszerűen eltűnnek az álhírek tengerében.
A totális állam valósággal lubickol a digitális lehetőségek óceánjában. Susskind a könyvében még csak lehetőségként ír a polgárok ellenőrzésének, besorolásának, értékelésének és büntetésének digitális lehetőségeiről.
Ma már azonban tudható, hogy ilyen létezik a Kínai Népköztársaságban. Az országot lefedő kamerarendszerek, az arcfelismerő programok rögzítik a polgárok közlekedési szabálysértéseit vagy esetleges utcai illetlenségét, és rosszpontokat osztogatnak érte. Aki így negatív tartományba jut, annak romlik a hitelképessége, nem juthat vonatjegyhez, esetleg más kellemetlenség éri. A hatóság elemzi a szereplését a közösségi hálón, s kiértékeli, hogy milyen politikai nézetei vannak.
Aki nagyon rossz kategóriába süllyed, arra átnevelő tábor is várhat – ha a gép ezt tartja célszerűnek. Lidérces. De nem kevésbé az, amiről Susskind könyvéből értesültem. Eszerint az Egyesült Államokban létezik olyan gyakorlat, amely szerint az elítélt által kitöltött kérdőívet egy algoritmus értékeli, majd a bíró ez alapján dönt arról, hogy az illetőt feltételesen szabadlábra engedik-e. De súlyosabb is lehet a büntetés, ha az MI azt feltételezi, hogy az elitélt a börtön után ismét bűncselekményt követ el.
Érdekes eleme még a könyvnek, amikor Jamie Susskind arról gondolkozik, milyen következményekkel jár a jövő társadalmára nézve a robotok elterjedése, ennek eredményeképp pedig a munkalehetőségek szűkössége, hiszen többek így csak látszatfoglalkoztatáshoz jutnak. Ezt a jelenséget technológiai munkanélküliségnek nevezi. Susskind foglalkozik a garantált jövedelem politikai hatásával is a digitális társadalomban. A jövő társadalma elviselhetőségének egyik, de talán a legfőbb kérdése a tulajdoné. Szerzőnk a kapitalista paradigma keretei között mozog, a magántulajdont a társadalom alapjaként látja.
A digitális életvilág Susskindnél azonban a mainál is elképzelhetetlenül nagyobb jövedelmi- és vagyoni különbséget hoz létre.
A szerző ennek az állapotnak a visszaszorítására, megfékezésre, esetleg felszámolására vonatkozó elképzeléseit is bemutatja (Torma Péter fordítása). Mint írja, „olyan rendszert kellene kidolgoznunk, amely képes megőrizni a technológiának köszönhető gazdasági csodákat, ugyanakkor több mindenki számára teszi lehetővé, hogy részesedhessen belőlük.” Majd felsorolja azokat a módszereket, amelyeket szerinte az államok alkalmazhatnak a technológiai folyamatokkal keletkezett óriásvagyonok szabályozására a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében.
Jamie Susskind könyvében nem válaszol minden kérdésre. Például hogy lehetséges lesz-e a demokratikus politizálás a jövőben, avagy a technológiai fordulatok olyan túlhatalmakat hoznak létre, amelyek eleve kizárják a hatalmon lévők időnkénti leváltását. (Miközben működnek világunkban stramm diktatúrák, amelyek képesek élni a legmodernebb technológia furfangjaival a hatalmi manipulációk, megfigyelések, információszabályozás és a választások meghamisítása terén is.) Hogyan valósul meg a hatalmi ágak szétválasztása, ha a digitális életvilág elkényelmesedett társadalma MI-re bízza a döntéselőkészítést, de talán azt is, hogy emberi, etikai kérdésekről, hatalmi és jogegyenlőségi ügyekről döntsön.
Egyébként egyre kevésbé félek a mesterséges intelligenciától. Miért félnék, hiszen a mai világban a felnőttnek tekintett, polgári jogokkal felruházott társadalmak elképesztően önzők, félrevezethetők, könnyen lemondanak jogaikról némi juttatás reményében a vélt biztonságért, és szívesen hisznek a sztereotípiákban. Ráadásul demokratikus választásokkal tartják hatalomban azokat, akik belőlük élnek.
