Mítoszok és héroszok a falóban

Stephen Fy: Trója | Miklós Gábor ajánlója

Miért kellene ismernünk egy 2800 éves históriát? Vagy ahogyan a neves angol humorista és tévés személyiség nevezi: a nagy történetet? Talán mert ez minden mai regény ősapja, az antik irodalom fő forrása. Stephen Fry tolmácsolásában ráadásul duzzad az iróniától, és olyan könnyedén fogyasztható, mintha csak szuperhősökről olvasnánk hiú és bosszúálló istenek helyett.

Azt hiszem, a trójai háborúról, vagy legalábbis a konfliktus végkifejletében fontos szerepet játszó falóról még mindig tudnak valamit az emberek. Nem merném ezt határozottan állítani, mert szkeptikus vagyok a felnövekvő nemzedék ilyen jellegű tájékozottságát tekintve. De szívesebben hiszem, hogy tudják. A valamennyire iskolázott olvasók java részének bizonyára rémlik, hogy valamikor nagyon régen volt egy ilyen háború, és arról is hallottak, hogy az ostromlók óriás lovat ácsoltak fából, és annak gyomrába elrejtőzve, vagyis furfanggal jutottak be az egyébként bevehetetlennek hitt városba. Nem is olyan régen, 2004-ben hollywoodi filmet is készítettek a történetből Brad Pitt főszereplésével, tehát a történet része az évezred tömegkultúrájának.

Jogos a kérdés: miért is kellene ismernünk ezt a szakértők szerint 2800 éves művet, mi közünk van hozzá? Nos, Stephen Fry nem véletlenül állítja a könyv alcímében, hogy ez A nagy történet. Valóban az. Az Iliászt – mondják a hozzáértők – i.e. 800-ban alkotta meg Homérosz. Azt, hogy írta, nem állíthatjuk biztosan, mert a szaktekintélyek szerint nem tudott írni, az antik hagyomány szerint pedig vak volt. De állítólag az eposzt nem sokkal a megalkotása után leírták. Mások az antikvitásban azt feltételezték, hogy a költő diktálta a művet. És a folytatását, az Odüsszeiát is. Sokak szerint viszont ez utóbbi talán nem is Homérosz alkotása.

Azt feltételezik, hogy a hősi ének előzményeként akkor már évszázadok óta regélték a négyszáz évvel korábbi, tehát i.e. 1200 körüli, késő bronzkori eseményekről szóló sztorit.

A háború utáni időszakot az antik világ sötét évszázadainak nevezik, a trójai hadjárat után – részben talán miatta is – természeti csapások és külső agressziók sora rázta meg az Égei-tenger és a Mediterráneum keleti részét. Ennek hatására összeomlott a krétai és a mükénei civilizáció, és az emberek elfelejtettek írni-olvasni. Korábban már volt a térségnek két írásrendszere, a másodikkal, a lineáris B írással pedig görög nyelvű szövegek készültek. Tehát a trójai háború héroszai akár levelezhettek is, de erről nincs szó Homérosznál.

A történeteket tehát ezekben a sötét és szegény időszakban mondogatták, feltételezem énekelték a rapszódoszok. Ám amikor a balsors jobbra fordult, javult a klíma, beköszöntött a vaskor, fellendült a gazdaság, újraépültek a városok és megkezdődött az archaikus korszak. Akkor a hellének már írtak is, mert átvették a föníciaiak másik nagy találmányát a betűvetést. Homérosz műve a nyugati kultúra egyik oszlopa, a másik a zsidó Biblia. Más műfaj, más stílus, de az elbeszélés íve, a benne rejlő elképesztő sztorik, az emberi jellemek, a szöveg értékei egymás mellé helyezik a két alapművet.

Stephen Frynak ez már a harmadik kötete az antikvitásról. A Trója fejezi be az olimposzi istenekről szóló Mítoszt és az ezt folytató Héroszokat (erről itt olvashat bővebben). Az Iliászt újramesélő kötetet azonban úgy írta meg, hogy a bőséges függelékkel és a lábjegyzetekkel megismertet a két előző könyv hőseivel is. Még azt hozzá kell tenni a fentiekhez, hogy az Iliászt az ókorban és a középkorban is, mint valós eseményekről szóló beszámolót kezelték. Az ostrom feltételezett színhelye zarándokhely és „turistaattrakció” volt. Úgy jártak oda az ismert és névtelen „turisták”, mint ahogy a mai kor filmrajongói keresik fel kedvenc történeteik színhelyeit.

Maga a két eposz az antik irodalom fő forrása, mellékszálait tovább szőtték, a mai is elevenen ható klasszikus drámák alapanyagául szolgált, új epikus történeteket kanyarítottak egy-egy szereplő köré, mint ahogy Vergilius tette az Aeneis című eposzában. Azt, hogy mennyire része volt az ókor kultúrájának a történet, jól jelzi, hogy paródiája is született alig pár évszázaddal később: a Békaegérharc című komikus eposz.

Az tehát, hogy Fry most a maga ironikus, néha epés stílusában ismételten elbeszéli a történetet, értelmezi a szereplők viselkedését, egyáltalában nem új ötlet, mondhatni több ezer éves. A különbség talán nem is az iróniában van, hanem abban, hogy a történetet fogyaszthatóvá teszi a mai olvasónak, aki estéit már nem antik auktorok társaságában tölti, de érdekli ez a régi fantasy, kaland és bűnregény. Iskolás koromban kedves könyvem volt egy hasonló változat, persze más stílusban: A trójai háború. Azt Szabó Árpád írta. A görög istenekről és héroszokról Trencsényi-Waldapfel Imre Mitológia című könyvéből szereztem az ismereteimet. Ezek ma is érvényes művek.

Az egyetemen hallottam először, hogy a középkori magyarok is imádták a nagy sztorit. Létezett egy ősi magyar nyelvű regény Trójáról, ami sajnos elveszett. Hadrovics László szlavista professzor fedezte fel, amikor egy középkori horvát nyelvű trójai történetet olvasott, hogy abban olyan különös félrefordítások vannak, amelyek egyetlen megfejtése a magyar nyelvű eredeti szöveg ismerete lehet. Például azt írta az óhorvát szerző, hogy Odüsszeusz készíttetett egy „üveges lovat”. Hadrovics szerint félreolvasta az eredeti „üreges” szót.

A görög mitológia modern újramesélésére példa a Percy Jacksonról szóló sorozat – a gyermekeim izgalommal olvasták a kalandokat. Jó karakterek, izgalmas fordulatok – és közben megtanulták az antik istenekre és szörnyekre vonatkozó ismereteket. De van a mai magyar könyvpiacon is viszonylag friss, magyarul írt regény Trójáról, Fehér Bence a szerzője.

Arra nem találtam utalást, hogy Stephen Fry miért határozott úgy, hogy beleveti magát ebbe a sűrű és kalandos, szerteágazó történetbe. A 64 éves szerző olyan sok területen szerzett ismertséget, sőt hírnevet, hogy nehéz beletenni valamilyen skatulyába. Kalandos középiskolai kalandok után jutott be a Cambridge Egyetem Queen’s College-be, ahol le is diplomázott. Közben tagja lett egy egyetemista színtársulatnak. Itt ismerkedett össze Hugh Laurie-val, akivel aztán közös szatirikus műsoruk volt a BBC-n. Szerepelt egy sor tévésorozatban, így a Fekete viperában. Ezen kívül tucatnyi filmben, tévéműsorban – leginkább humoros szerepekben, nyugodtan lehet őt egyszemélyes Monty Pythonnak nevezni. Harminc éve ad ki könyveket – a Trója a legutóbbi. Fry igazi celeb, de ő nem csupán arról híres, hogy híres.

Ez a könyv, ahogy már jeleztem, igencsak jó olvasmány. Mitől jó? Először is érthető, mai nyelven meséli el a mitikus, mégis realista történetet. A jegyzetanyag segítségével átláthatóvá teszi a majd háromezer éves opus belső világát. Benne vagyunk a sztoriban, istenek, héroszok, szörnyek között, akik éppoly valóságosak, mint gyarló hősei. Tudjuk, hogy a görög istenek épp oly esendőek, mint az emberek, csak egy kicsit jobban. Az embereknek is rengeteg rossz tulajdonságuk, bűnük van, különösen ezeknek a nagy görög hősöknek és hősnőknek, de az ő sorsukat, cselekedeteiket az istenek akarata, hiúsága és bosszúszomja irányítja. Hogy leegyszerűsítsem: nem a falovas trükk a lényeg, hanem az emberek története, addigi és későbbi sorsa.

Ahogy írtam a homéroszi eposzok – a zsidó Bibliával – a legrégebbi ránk maradt, mai is élő irodalmi alkotások. Bennük a későbbi olvasók találkozhattak saját világuk ismerős konfliktusaival, döntési kényszerhelyzeteivel. Ezért is lettek Homérosz történetei alapvető forrásává az antik drámáknak. És persze a modern lélektan is felhasználta, amikor az emberi lélek rejtélyeit kívánta megfejteni. De a szerző igencsak értett a cselekményszövéshez is, tehát sokan olvasták az elmúlt évezredekben pusztán a szövevényes kalandok miatt. Csaták, horror, héroszok, csábító nők – mi kell ennél több? A vak dalnok tehát stílust és műfajt teremtett – megalkotta az elbeszélő prózát, így a Trójáról szóló történet nem csak az eposzok, de minden később megírt regény ősapja is lett.

STEPHEN FRY legutóbbi művei: Mítosz; Héroszok.