KÖNYVTERASZ
Az Egyetlenegy asszonnyal (a könyvről itt olvashat bővebben) indult el az Athenaeum kiadatlan, kevésbé ismert vagy kuriózumokból álló Molnár Ferenc-sorozata, amelynek idén tavasszal már a második kötete jelenik meg. A sorozatszerkesztővel a szerző haditudósításairól, hagyatékokból előkerülő kincsekről, és arról beszélgettünk, hogy miben pipálta le Herczeg Ferencet.
– Mi adta az apropóját a sorozat elindításának?
– Egyszerűsítve mondhatnám azt is, hogy semmi különösebb vagy évfordulós indoka nem volt. Régóta számtalan Molnár-anyag áll a rendelkezésünkre, ahogy sok minden más is, amiket az utóbbi években főleg a Szépmíves Könyvek révén megjelentettem, vagy éppenséggel én magam adtam ki az Erdélyi Szalonban. Ha mégis meg kéne nevezni valamit, akkor az Athenaeum tavalyi Molnár-kötete, A Pál utcai küldetés című interaktív munka volt az, aminek kapcsán a jogszerződést összekötöttük a kiadatlan Molnár-művek csomagjával. Ekkor állítottam össze egy tervezetet, hogy mit lehet és mit érdemes kiadni a mintegy kétezer oldalnyi, kötetben meg nem jelent lapközlések anyagaiból.
– Hány kötetre lehet majd számítani?
– Hét vagy nyolc kötetre rúg a teljes projekt, aszerint, hogy a Vegyes műfajú írások, a tervben az utolsó, egy vagy két kötet lesz-e. Amolyan nyílt végű lízingre hasonlít tehát a történet, a „maradványérték” változhat. Hiszen itt nemcsak a honi kézirattári anyagok átfésülése zajlott-zajlik, hanem a külföldi gyűjtőhelyeké is. Persze sokszor a rengeteg egyezés a munka vége, vagy a hiátusok feltérképezése. Molnár utolsó művének kézirata például nem került elő sem New Yorkban, sem másutt. Az Útitárs a száműzetésben valójában az amerikai kiadás fordítása (Companion in exile). De persze mindig bukkanhatnak elő meglepetések egy-egy hagyatékból. Most például Arany János 1859-es irodalomtörténete került elő egy magánhagyatékból, meg is jelentetem idén. Vagyis nem lehet vagy inkább nem célszerű szigorú kereteket szabni olyan esetben, amikor a tartalom változhat az évek során.
– És milyen szövegekre lehet számítani?
– Tematikailag kisregények, haditudósítások, színházi írások, és „vegyes” a felosztás. A kisregények nyitókötete tavaly év végén jelent meg, a haditudósítások első része már nyomdában, aztán így tovább, fél évente érkezik egy-egy kötet. A haditudósításokat két kötetre osztottam, mert összesen mintegy kétszázötven jelentésről van szó, így most színházzal jövünk legközelebb, ami szintén kétkötetes, majd újra haditudósításokkal, amelyek 1915 második felének és 1916-nak a napi krónikái. Közben Vészi Margit – Molnár felesége 1906 és 1910 között – háborús feljegyzései is megvannak ugyanebből az időszakból. Nincs kizárva, hogy a kötet mellékletében helyet kapnak ezek az írások is, de az is lehet, hogy külön kötet készül majd ebből az anyagból.
– Molnár Ferenc színpadi szerzőként ma is rettentő népszerű. Mit gondolsz az újságíró, prózaíró Molnár is, a kötelező Pál utcai fiúkat nem számítva, lehet ilyen érdekes?
– Valóban talán ő a legsikeresebb színpadi szerző ma. Itthon is, külföldön is folyamatosak a bemutatók, és ez talán ráirányíthatja a figyelmet ezekre a kötetekre. Molnár nagy zsivány volt a szó nemes értelmében. Akkor is írt rövid tárcákat, skicceket, jeleneteket, amikor nem elsősorban önálló műben gondolkodott. Az újságírói reflexek napi kényszerében leledzett, jól mutatják ezeket az újságközlések is: számtalan esetben övé a vezércikk, vagy hosszú irodalmi kolumnákat ír a második-harmadik oldalra. De ugyanabban a lapszámban a rövid hírek, közéleti tudósításokban is fellelhetjük a nevét. Ezek hol humorosak, hol groteszkek, hol csak pusztán tárgyilagosak.
Megnyílt a korcsolyapálya a Városligetben, elegáns hölgy pofozott fel egy úriembert a körúti szálloda előtt és így tovább.
De aztán ezek rendre feltűnnek a kisregényekben, novellákban és színdarabokban is. Az újságíró, vagyis az újságot író Molnár ugyanaz a prózaíró Molnár, akit – jobb esetben – jól ismerünk, és az is nyilvánvaló, hogy a zsenije honnan jött. Képes volt egyszerű anekdotából akár többfelvonásos darabot írni. Ez még a kor- és vetélytárs Herczeg Ferencnek sem ment ilyen gördülékenyen.
Kovács Attila Zoltán
– Miért a viszonylag ismeretlen kisregényeket tartalmazó Egyetlenegy asszonnyal indult a sorozat?
– Ismeretlenek ezek a javából! Gondolom, a „viszonylag” arra vonatkozik, hogy az egyik mű más címen, a keletkezésétől számítva jó pár év múlva megjelent már kötetben. Ez persze semmit sem von le abból a hír- és irodalmi értékből, hogy az őseredetit adtuk ki az eredeti lapközlés számai alapján. Egyébként számos hasonló tematikájú Molnár-kisregényt olvastam át, és a hasonlóságok kuszaságában néhol még az önepigonizmus is felmerült. Mindenesetre az volt a cél, hogy a legkorábbi közös tematikájú írások közül válogassunk elsőként. Így a századforduló a közös pont bennük, a téma pedig adott: a szerelem, a társadalmi konvenciók léte és nemléte, rangok és státuszok, célok és vágyak ütköztetése a nő-férfi tengelyen… Bár kétségtelen, hogy ennek erős bulvárszaga van így, a jelentéstartalom azonban az örök kérdés irodalmi reflexiója.
– A második kötet igazi szenzációnak tűnik, hiszen mindmáig kiadatlan első világháborús haditudósításokat vehetünk kézbe tőle. Honnan került elő a kézirat?
– Nem kéziratos közlés a kötet, mivel az amerikai hagyatékban sincs meg az eredeti, hanem az újságközlések feldolgozása. Molnár Az Est kérésére írta a jelentéseket 1914 novemberétől 1916 októberéig, vagyis két év látleletét adja a negyedmillió jelentés. Két-három naponta küldte ezeket a szerkesztőségbe, de vannak olyan napok is, amikor 4-5 jelentés készült. Nyilván attól függően, hogy melyik lövészárok vagy bunker mélyén, esetleg egy jobb szálláson tudta megírni az adott cikket. Időnként kitekint a napi beszámolókból, csodás tájleírások, kultúrutalások, katonákkal készített interjúk tarkítják a háborús rögvalóság borzalomképeit és ezernyi mikrótörténeteit. És ez nem a reklám helye, de tényleg nincs az a film, amelyik ennyire közel tudná hozni a napi eseményeket a front kapcsán. Mint ahogy az emlékiratok vagy naplók sem mindig adják vissza ennyire pontosan a vérszagú hétköznapokat, a katonai tervezés titkait, a mindennapi túlélés kínjait.
– Ez elég merész kijelentés.
– Az utóbbi néhány évben mintegy negyven-ötven első világháborús memoárt ad(at)tam ki, dolgoztam fel kiadatlan hagyatékokból, vagyis bőven van összehasonlítási alapom. Ráadásul, azt hiszem, az összes háborús filmet begyűjtöttem húsz év alatt. Oda-vissza ismerem az összeset. Gondolom, csöppet sem látszik, hogy a korszak megszállottja lennék irodalmilag-történelmileg. Egy szóval, elhihetik nekem, hogy Molnár írásai magasan kiemelkednek a téma ismert anyagai közül. Meg merném kockáztatni, hogy a legjobb napló!
– Miért nem szerepeltek ezek a szövegek az 1916-os kiadású könyvben, az Egy haditudósító emlékeiben?
– Az Egy haditudósító emlékei című kötet a haditudósítások egy részén alapul. Vannak történetek, amelyek néhol tökéletesen egyeznek az eredeti újságcikk szövegével, de úgy tűnik, Molnár mást akart az emlékirattal. Egyrészt, ha csak a kronológiát veszem, nem teljes, hiszen, miután 1916-ban jelent meg, az eseményeket csak 1915 novemberéig kísérhetjük végig. Míg a haditudósítások 1916 októberéig folytatódtak, köztük ráadásul nemcsak a keleti front eseményei jelennek meg, hanem az erdélyi hadszíntér tudósításai is. Molnár járt a Mezőségen is. Némi képzavarral fogalmazva olyan panorámafotót ad a Maros völgyéről vagy Ratosnyáról, Maroskövesdről és Marosvécsről, mintha Wass, Molter vagy Kemény korai műveit olvasnánk. A másik oldalról pedig az emlékezés csonkolt és írt át dolgokat.
– Ez nem hangzik túl jól.
– Mindezt nem negatívumként jegyzem meg, egyszerűen más céllal készült a könyv. Bizonyos események nem szerepelnek benne, más történetek pedig felnagyítva vagy továbbírva olvashatók. Limanova vagy Premysl ostroma, eleste regényszerűbb itt, mint a haditudósításokban, noha az ostromolt városkép hétköznapjainak plasztikus leírásait megtalálhatjuk a hosszúra nyúlt jelentések között is. A könyv tehát a haditudósítások rövidített, sok helyütt irodalmilag átkomponált változata, lenyűgöző olvasmány.
Ezzel szemben a haditudósítás a nyers valóság és az első sokk leirata. Ezért rettentő izgalmas és letehetetlen.
Vagyis szintén lenyűgöző olvasmány. Mivel ez a teljesség, az Egy haditudósító emlékei újrakiadásával nem is tervezünk jelen pillanatban, hacsak nem jutok hozzá olyan korabeli fényképekhez, amelyek kiegészítenék a mondanivalót – vannak eredeti fotók Molnárról is –, és amelyek összegyűjtése nemrég kezdődött el.
– Márai kapcsán is a te nevedhez fűződik az Egy polgár vallomásainak megkerült harmadik és negyedik kötete. Hogy látod, a magyar olvasókat mennyire érdeklik az efféle kuriózumok, lappangó kéziratok?
– A bulvárosodó magyar könyvpiacon meglehetősen stabil olvasótábora van ezeknek a kiadványoknak, az évek során külön sorozatokat hívtam életre egyik-másik projektre. Mostanság a Habsburgok levelezéseivel foglalkozunk, mert tele a piac gagyi és hamis, meg hibás kötetekkel, főleg Sisi vonatkozásában. A kritikai Wass-sorozat is némileg újkeletű és rendkívül sikeres, de gondoztam fiatalkori, kiadatlan Szerb Antal-művet is, ahogy számtalan Rejtő-művet is. És igen, Máraitól is több kötetnyi kiadatlanom van, irodalmi napló, pesti bédekker, két regény, erdélyi és amerikai levelezése, szóval rengeteg kuriózum van még, és büszkén mondhatom, hogy van rá igény. Nem egy könyvet újranyomunk egy éven belül, számtalan cikk jelenik meg a kiadványokról, számos sajtóeseményünk van. Vagyis mindez nem lenne, ha apadna vagy megszűnne az érdeklődés. És persze árgus szemmel figyelik mások, hogy mi jelenik meg, és időnként követnek minket. Tehát mások is látnak ebben fantáziát.
– Módosíthatja ez a sorozat a Molnár Ferencről kialakult képünket?
– Inkább színesíti a rendkívül színes Molnár-portrét, illetőleg módosíthatja a sikeres pályakezdés időpontját, már ha ez releváns eseményhez köthető. Molnárnál nagyjából a Nyugat indulása a sikeréra kezdete. 1907-ben fut be A Pál utcai fiúk, mások, mondjuk, a századeleji Az éhes várost jelölik origónak. 1922 az ötfelvonásos Égi és földi szerelem hatalmas sikerű bemutatója a Nemzeti Színházban. Micsoda év ez, Carter felfedezi Tutanhamont, Marcel Proust meghal, Lenin meg kikiáltja a Szovjetuniót… Közben meg van számos korábban ismeretlen „szerelmi” novella és színdarab, amelyekkel korábban nem számoltak, főleg nem az 1900 előtti kisregényekkel. Nos, ebből mindjárt kettő is van a sorozatnyitó kötetben, az Egyetlenegy asszonyban!
(BORÍTOFOTÓ: Béli Balázs/Alfahír.hu)
