Presser Gábor: Presser könyve 2. | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Aki attól tartott, hogy esetleg nem maradt volna Presser Gáborban elég sztori a második felvonásra, szólok, hogy megnyugodhat. Az érettségije kacifántos históriájától az indulás buktatóin át a turnék, koncertek, a megasztáros zsűrizés következményéig sok minden szóba kerül. Egy kelet-európai zeneszerző élete bontakozik ki a gulyáskommunizmustól a vadkapitalista szabadság viharán át a jelenünkig. Zongorázni lehet az egészet!
Persze, hogy nekem is eszembe jutott a saját érettségim! Könnyen lehet, hogy ez a fiúknál olyan történeteket csalogat elő, mint a katonaság. Presser Gábor sztorija viszont egy erős mezőnyben is az élbolyban végződne. Mondjuk, már a dátum is előre jelezhetett valamit a rémálomból: 1966. május 13-án 13 órakor állt a bizottság elé. Az őrület onnan kezdődik, hogy tehetséges, sőt kiemelkedő zenegimisként matematikából és oroszból is jól kellene teljesítenie elvileg, csak hát ő nem egy reneszánsz ember. De hát nem is azért szeretjük, mert oroszul tud gyököt vonni! A nagy eseményre tehát a szinusztétellel és Nyekraszovtól A Volgán című versével készül.
Ugyanis elvileg minden precízen elő volt készítve. Az orosz tanár már két évvel az érettségi előtt kiosztotta mindenkinek, hogy ki mit húz majd azon a bizonyos napon, matekból pedig szintén kedveztek azoknak, akiknek jól festett a kondis indexe. Tehát a nem túl erős matekosoknak személyre szabott tétele volt, Picinek is megjelölték a kihúzandó cetlit: három alig látható, L alakú pötty jelzi a cetli sarkán, hogy melyik az övé. Csakhogy porszem kerül a gépezetbe: az előtte lévő véletlenül (?), szórakozottságból (?) kihúzza a szinusztételt, az egyetlent, amit Pici tud. Ráadásul a bebiflázandó, sok versszakos orosz költeményből csak az első szakaszt magolta be, mégis inkább csak az első sorokra emlékszik. Hogy lesz ebből érettségi?
Nos, Presser könyvének folytatásából mindez kiderül. Aki tehát úgy vélte, hogy az emlékiratok második felvonására már nem maradt a tarsolyban elég sztori vagy anekdota a régmúltból, akkor azt megnyugtatom: maradt, nem is egy. Hiszen olvashatunk arról az időszakról (1968), amikor még nem tartozott rendes tagként az Omegához, ezért enged Komár László hívásának és a Scampolóban kezd el játszani (lesz is ebből egy igen ellentmondásos, végül fenyegetésbe torkoló kapcsolat a magyar Elvisszel).
És arról is, hogyan születetett a Loksi, egy szintén legendás dupla album egy igen kényes időszakban, amelyet végül „büszkén” jelentetett meg az ország egyedüli lemezkiadója (Hungaroton). Bár a cenzorokon átment, végül az első oldalát mégis betiltották, nem játszhatta a rádió. Miközben az egész országban forgalmazták a lemezt… Hát erre varrjál gombot!
Persze leginkább azok a sztorik fogtak meg, amely sok mindent elárulnak az akkori és mostani Magyarországról. Presser ORI-vizsgája (ez kellett ahhoz, hogy hivatalosan is zenélhessen az Omegában hatodiknak, meg úgy egyáltalán), ahol Chopint játszik, „szomorúzenét”, ahogy ott nevezték a komolyzenét.
Vagy az eseménylavina, amit már jóval a rendszerváltás után az indít el, hogy Pici, egy kissé felületesebb újságíró jóvoltából, belekerül – mint Pilátus a krédóba – a száz leggazdagabb magyart összesítő kiadványba.
Az édesanyját gondozó nővérek, többszörösen kihasználva a helyzetet, máris jelentős fizetésemelést kérnek, és olyan telefonszámlát hoznak össze – a fél világot körbetelefonálják –, hogy nem győzik a nullákat számolni az összeg végén. Majd amikor Pici a híváslistával reklamál, akkor megint jön a zsarolás: ha velük ezt kifizettetik, felmondanak. Csak egy bocsánatkérő cetlire futja tőlük, de abban, akár egy sokatmondó novellában vagy regényben, benne van az egész stiklis, lehúzós, visszaélős magyar „találékonyság”: „Gábor, ne haragudjon. Nem tudtuk, hogy nem szabad.”
A másik ilyen „dokumentum”, ami sokat elárul arról, hogy hol is élünk, egy Ausztriában jogászkodó honfitársunk műve. Az összes regényírói fifikámmal is képtelen lennék egy olyan sokatmondó, minden ízében árulkodó, a magyar felsőbbrendű mentalitást tűélesen visszaadó levelet írni, amilyet Pici kapott. Akkoriban a Megasztár miatt nagyon sokan gondolták úgy, hogy ő főállású „zsűror”, és elárasztották ezernyi kétes tehetség véleményezésre küldött hanganyagával. Igazából nem is véleményt vártak, hanem igazolást, megerősítést. „Hogy az se baj, ha az illető hamis, ha tehetségtelen, csak a bírálat elismerő, biztató vagy hízelgő legyen. De arra miért kellek én? Arra ott vannak a nagynénik, nagybácsik.”
Egy ilyen véleményezéskérő levelét közli aztán betűhíven mindannyiunk megrökönyödésére és nem kevés tanulsággal, de arról is beszél, hogy bizony egy-két kolléga is nehezen tűri a bírálatot, a jó szándékú véleményt, és ezen semmilyen diplomácia, körültekintés nem segít.
Majd hosszan fejtegeti, hogy ő miként viszonyul a kritikákhoz, és arról, hogy a mostanában oly divatosnak számító lehúzós, földbe döngölős, sommás ítéletek hangneme – ha moderáltabban is – már a nyolcvanas években, a KISZ lapjaiban megjelent.
Ezzel akarták ugyanis megnyerni az új generációt maguknak, amelyet már nem erőszakkal tereltek az ifjú kommunisták karjai közé.
Az új kötetben sokat mesél a kollégákhoz fűződő viszonyáról, koncertekről, turnékról – mindarról, ami már az első könyvet is olyan izgalmassá tette (erről bővebben itt olvashat). A lapokon pedig kirajzolódik egy kelet-európai zeneszerző képe, aki a nyugati világban már valóban a leggazdagabbak között lehetne, és könnyedén ki tudná pengetni bármelyik nővér bérét (telefonszámlával együtt). Akinek egyszerre kellett lavíroznia a gulyáskommunizmus, aztán a vadkapitalista szabadság viszonyai között, és nem nagyon támaszkodhatott egyébre, mint a vitathatatlan tehetségére. A hőskor volt ez, mondhatnánk, mert egy kicsit így érezzük vele együtt mi is. Bár naponta jönnek újabb hősök, és születnek embertelen dalok…
PRESSER GÁBOR legutóbbi műve: Presser könyve.
