PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Nem túl boldogító szerelem, az idegenség hűvös érzete a tengerentúli új életben, meg az ifjúság tobzódó évei Budapesten. Ezek köré szerveződik Nagy Gerzson második regénye. A szerzővel Kanadáról, a könyvvizsgálói civil létről és a külső-belső idegenségről beszélgettünk.
Kalligram, 268 oldal, 3990 Ft
– „Huszonkét éve dolgozom könyvvizsgálóként, szeretem, nem adnám fel az írás miatt”, írtad magadról. Ezek szerint sosem vonzott a profi írói pálya?
– Persze, hogy vonzott! A mai napig ez a legvonzóbb pálya, amit el tudok képzelni, még úgy is, hogy valamennyire már ismerem, és nem csak a képzeletemre van bízva. Ezzel együtt nagyon szeretem a munkámat, a könyvvizsgálatot is, ami a híre ellenére egyáltalán nem unalmas, sőt.
– Akkor csak úgy érzed, hogy keveseknek adatik meg a profi írói pálya?
– Annak idején az írót úgy képzeltem el, hogy tágas ablak előtt ül, kilátással a Central Parkra, és napi nyolc-tíz órában ír, esténként bemutatókra, társaságba jár, hajnalban ér haza. Nos, én nem tudok napi nyolc-tíz órát ülni az időbeosztásom, a családom, a hátfájásom miatt. Nekem más élet jutott. Írok, amikor eszembe jut valami és az alkalom is adott. Legtöbbször séta közben a telefonomba diktálok. De nem is az írói lét izgat, hanem maga az írás. Történetet, karaktert kreálni olyan, mint új világot teremteni, amiben büntetlenül és szabadon elmerülhetsz.
Abban viszont igazat adok, hogy csak kevesen tudnak az írásból megélni, főleg Magyarországon. Keveseknek van tágas ablakból kilátásuk a Central Parkra.
– Két éve jelent meg az első regényed (Délután apámmal), vagyis nem kapkodtad el a debütálást. Annyit tudunk, hogy 1997-ben Domokos Mátyás utasított el a Holmi szerkesztőjeként. Mi késleltette még a megjelenést?
– Elsősorban az, hogy a könyvet, amit ki lehetett volna adni, nem írtam meg. A Holmi elutasító válasza ebben nem játszott szerepet, sőt inkább motivált. Sokáig nem találtam a megfelelő nyelvet, és nem is volt időm kísérletezni, gyakorolni az írást: elsodort a munka, a magánélet, jöttek a gyerekek, ez az egzisztenciaépítés időszaka volt. Nagyjából három-négy évvel ezelőtt jutottam oda, hogy felszabadult annyi időm és energiám, hogy újra elkezdjek az írással foglalkozni. És nekem az írás akkor megy, ha írok. Minél többet, annál jobban. Mindig is az on-the-job training híve voltam.
„Nem az írói lét izgat” – Nagy Gerzson (FOTÓ: Ladjánszki Máté)
– Az olyan elismerések, minthogy az első regényedért jelöltek a Margó-díjra, mekkora felhajtóerőt jelentenek?
– Valószínűleg öncsalás volna azt állítani, hogy hidegen hagynak a díjak, de úgy érzem, felhajtóerőt nem jelentenek. A közvetlen visszacsatolások számítanak igazán, ha számomra fontos emberek jeleznek vissza a szövegeimről. Itt felmerülhet a kérdés, hogy kik a fontos emberek, fontos emberré tesz-e valakit, aki pozitívan jelez vissza, és fordítva, elveszítheti-e valaki a fontos ember státuszt, ha negatívan. De nem ez volt a kérdés. A saját elvárásaim jelentik a valódi felhajtóerőt. Hogy addig dolgozzak egy szövegen, amíg bírok, amíg végérvényesen meg nem gyűlölöm. Akkor van kész. Vagy akkor sincs. Tulajdonképpen sosincs kész egy szöveg. Szabó Marcell mondta a Hazai Attila Irodalmi Díj idei átadóján, hogy „A szöveg akkor van kész, amikor teljesen tehetetlen vagyok azzal, ami létrejött”. Ezzel nagyjából egyetértek.
– Mi volt az Ablak az Ontario-tóra első képe, villanása, ötlete, ami elindított a megírása felé?
– Az első kép az volt, hogy a tizenéves lány és az anyja a fürdőkádba bújnak, amikor belőnek az ablakon. Ezt valamikor régen mesélte egy barátom, és történhetne bárhol, bármikor, de Temesváron történik 1989-ben. A másik fontos villanás, amikor egy torontói lakás ablakának szellőzője rácsapódik az ujjamra.
– Mi jelentette a legnagyobb akadályt, amit az írás közben le kellett győznöd?
– Küszködtem a nyelvvel. Az egyes szám első személy jól ment, de nem voltam elégedett, kevésnek tartottam az egész könyvhöz, és nagyon örültem, amikor rátaláltam erre a közeli egyes szám harmadik személyre, amit a Kanadában játszódó fejezetekben használok, mert segített az eltávolításban, a főhős valódi karakterének megmutatásában. Volt még egy fontos pillanat. Amikor már szinte teljesen kész volt a szöveg, Kukorelly Endre – akinek megmutattam a kéziratot – rákérdezett, a főhős miért meséli el ilyen részletességgel a saját élményeit? Kinek meséli? Az olvasónak? Hihető ez így? Hiteles?
Szüts Miklós festményei
– Tudtál ezekre válaszolni?
– Komoly kétségeket váltott ki bennem, és ezután találtam ki, hogy a főhős a tíz évvel fiatalabb öccsének meséljen, vagy legalábbis neki szánja ezeket a sztorikat, mert az öccse épp hasonló szituációban, környezetben van, mint amiben ő volt évekkel korábban. És úgy érzem, ez a trükk működött. A mondatok szintjén keveset kellett változtatni, de a struktúrában sokat, és ezek a változtatások további jó dolgokat hoztak, kapott a szöveg egy új értelmezési réteget. Ezzel az eredménnyel már elégedett voltam.
– A regényben egy magyar munkavállaló életébe pillantunk bele Kanadában, aki a nem múló szerelmek mellett a nyelvvel is küszködik. Milyen tapasztalatokra támaszkodtál a regény megírás közben?
– Ahogy az előbb már utaltam rá, az a szellőzőrács valamikor 2004 őszén tényleg rácsapódott a hüvelykujjamra, tényleg felüvöltöttem, és a heg tényleg a következő év tavaszán tűnt el a körmömről. Torontóban éltem 2004 és 2006 között. Nem a Canadian Tire-nél dolgoztam, legalábbis nem úgy, mint a könyvben, de mint a Deloitte könyvvizsgálója sok időt töltöttem a Canadian Tire irodáiban. És a nyelvvel valóban küszködtem. A szerelmekkel viszont szerencsére nem, mert nem egyedül éltem ott, hanem a feleségemmel. Az írás során erősen támaszkodtam ezekre az élményekre, de a regény története fikció.
– Milyen volt íróként vagy civilként külföldön?
– Másfél évet éltem Kanadában, tíz hónapot Spanyolországban. Nehezen megy. Meg lehet szokni, akár meg is lehet szeretni, de az idegenség megmarad. Nem könnyű erről beszélni, mert alapvetően szeretek Magyarországon, pontosabban Budapesten élni, élvezem a kulturális sokszínűséget, amit a város kínál.
De közben a gyerekeimre gondolok, akiknek majd a szétrombolt egészségüggyel, oktatással, nyugdíjrendszerrel terhelt országban kell élniük, kivéve, ha úgy döntenek, hogy elköltöznek innen.
Viszont itt van a család, itt vannak a barátok. Könyvvizsgálóként dolgozhatnék szinte bárhol, de úgy érzem, a nyelv miatt íróként csak itt lehetek érvényes.
– „A mondatok sodrása szépen belevisz ebbe az eldöntetlenségbe, ebbe a szelíd és szolid pokolba”, írta a regényről kritikusunk, Demény Péter. Szoktál vitatkozni magadban a kritikusokkal?
– Demény Péter kritikájának nagyon örültem. Olyan finom meglátásai, találatai voltak a szöveggel kapcsolatban, amelyekről nekem, aki nem vagyok bölcsész, csak homályos benyomásaim lehettek. Illetve nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni. Természetesen vitatkozom néha, nem csak a kritikusokkal, hanem a feleségemmel, a barátaimmal, magammal is. Nem gondolhatja mindenki mindenről ugyanazt. Ettől függetlenül eshet rosszul egy-egy kritika, és rosszul is viselem a kudarcot, a negatív visszacsatolást. De csak rövid távon, mert úgy érzem, minden értelmes visszajelzés fejleszt, beépül, több leszek általa.
– Az írói öntörvényűségben hiszel vagy a megfogadható tanácsokban?
– Az írónak szükségszerűen öntörvényűnek kell lennie, de nem a végletekig. Én nem vagyok igazán öntörvényű személyiség, de az írásban, azt gondolom, kíméletlen vagyok. A szöveggel és saját magammal szemben is.
NAGY GERZSON korábbi műve: Délután apámmal.
