Nem akarjuk látni az igazságot – Beszélgetés Gáspár András Gáspárral

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Második kalandregényében egy szigeten élő különös törzs kerül a középpontba, amely azt vallja, hogy csak a vakság vezet el a boldog és kiegyensúlyozott élethez. Ezért a sámán egy bőrhéjat varr fel az újszülöttek arcára, ám egy napon a törzs lánya véletlenül felfedezi a látás adományát. A regény lehetséges áthallásairól, a mindent eluraló félrenézésről és arról beszélgettünk, hogy a többéves színészi rutin mennyiben segít a karakterek megformálásában.

– Úgy lenne az igazi, ha a színpadon, egy nem túl jó darab előadása közben jutott volna az eszedbe, hogy ilyet én is tudok írni. Aztán meg sem álltál két regényig. Így történt?
– Nagyon nem… (Nevet) Első megjelent könyvem, A Föld 2 záróvizsga című sci-fit a gyerekeimnek írtam, akikkel nyaranta rengeteget kalandoztunk. A balatoni nyaralásokon kalózkalandokat szerveztünk nekik. A helyi gyerekek, a szárszói zöldséges, az újságárus és a cukrász is a szövetségesünk volt, így aztán a kislányom és a nagyobbacska fiaim évekig azt hitték, hogy a magyar tenger partján tényleg kalózok üzengetnek nekik, és hívják ki őket éjszakai vízipisztolycsatákra. Az ütközetek végén a felbérelt szárszói kalózok rendszerint fejvesztve menekültek, és a csemetéim megszerezték az értékes kalózkincseket.

– Ebből nőtte ki magát a regény?
– Ezt a kalandos valóságot szerettem volna átadni nekik, amikor már nagyobbak voltak. Elkezdtem megírni a Highbury Hills iskola univerzum peremére sodródott diákjainak történetét, akik az emberi civilizáció megmaradásáért vívnak élet-halál harcot. Az első könyvemet már felnőttként, 16 évvel később vehették a kezükbe, 2019-ben. Gyerekkoromban egyébként a Csillagok háborújának parafrázisát is megírtam, akkora hatással volt rám az első trilógia.

– Mi lett vele?
– Akkor még távoli terv sem volt, hogy valaha írni fogok. Kétszázötven oldalt vetettem papírra. Ez az első kéziratom ma is megvan. Szó szerint „kézirat” formában, ugyanis egyetlen gépelt oldal sincsen benne, több golyóstollat is elfogyasztottam, míg elkészült. Önző kiskamasz voltam. Magamra csaptam a szobám ajtaját, és könyvet meg verseket írtam. Jó volt akkor céltalanul a képzeletem világában kalandozni.

– A Héjnélküli egyszerre kalandregény, disztópia és sci-fi (itt olvashat róla bővebben). Mi volt az első kép, ami felvillant benned?
– 2015-ben, az Ász nevű színjátszó táborom hetedik évében egy nagyon érdekes struktúrában kezdtünk el dolgozni a tanártársaimmal. Ez egy úgynevezett „challenge” tábor volt, ahol a csoportok három inspiráló feladatot kaptak, és egy, kettő, illetve három nap alatt kellett létrehozniuk a feladatok alapján egy-egy előadást. A regény alapja egy háromnapos challenge végeredménye volt, amelyet egy fotó inspirált. Azaz tényleg volt egy konkrét kép, amiből kibomlott a történet.

– Mi volt a fényképen?
– Egy ember sziluettje, aki egy fényözön közepén lebeg. Olyan volt, mintha a fény a magasban tartaná az alakot, akinek nem látjuk az arcát. Először beszélgetni kezdtünk a képről, mert én így szoktam dolgozni a csoportjaimmal. Kinek mit jelent? Aztán rátaláltunk a fény és sötétség kérdéskörére. Kinek mit jelent a fény és mit jelent a sötétség? Aki lát, az vajon mindent lát? Aki sötétségben él, az semmit sem lát? Csak a látás hiánya okoz sötétséget, vagy lehet sötétség a szellemünkben, lelkünkben vagy akár a tudatunkban is?

– Ezek már mind a regény kérdései is.
– Hatalmas, inspiráló beszélgetéseket folytattunk, de mivel a színház eleme a cselekvés, így az eszmefuttatásokat le kellett fordítani a színház nyelvére. Így építettünk fel a diákjaimmal egy társadalmat, amelynek tagjai a gyerekkorban a sámán által szemre vart héj miatt sötétségben élnek, és így építettük fel a hitet, amely szerint a héjnélküli létezés, vagyis a látás bűn. A tábori előadás mintegy félórás volt, több elemét beépítettem a regénybe. De a disztópikus könyv háttértörténetét, a héjhit kialakulásának és megszilárdulásának titkait, a főhősöm ébredéstörténetét és küzdelmét a népe felszabadításáért, vagyis számos karaktert, fordulatot, titkot, és a kalandfilmbe illő összecsapásokat hozzá kellett álmodnom a tábori színdarabhoz, hogy fel tudjon épülni a regény dramaturgiája.

– Miért egy lányt választottál főhősnek?
– Nem volt kérdés, hogy női főszereplőm lesz, ugyanis fontos dramaturgiai elem, hogy a főhősöm egyszerre gyenge és félelmetesen erős, gyámoltalan és végletesen magabiztos, édesapja kislánya és határozott asszony. Ám nagyon is képes kemény döntéseket hozni. Dyami gyönyörű, mint a gyémánt és olyan kemény is, mint a drágakő. Nem véletlen a névválasztás.

Egyébként csaknem minden név a regényben beszélő név. Indián nyelveket is kutattam, hogy megtaláljam a legmegfelőbb neveket.

– Kihez fordultál, ha a karakter felépítésében, a hiteles érzelmek ábrázolásában megakadtál valahol?
– Nekem nem különösebben nehéz regényalakokat formálni, ugyanis drámatanárként színes egyéniségű fiatalok sokaságával dolgoztam és dolgozom együtt. Színészként és rendezőként pedig zseniális drámaírók tökéletesre írt figuráival dolgozom, dolgoztam eddig. Egy-egy könyvbéli karakterben természetesen fellelhetők egyes diákjaim személyiségjegyei. Ugyanakkor Dyami személyiségének ambivalenciája, ereje, határozottsága, szépsége, megszállottsága és eltökéltsége írónő feleségem, Balázs Ágnes fiatalkori karakterét idézi.

– Saramago Vakságában a látás elvesztése okoz civilizációs összeomlást, a regénybeli törzsben pedig fordítva, a látás visszaszerzése dúlja fel a rendet, és a vakság jelenti a harmóniát. Szerinted melyik helyzet jellemzi jobban a mai kort?
– Engem a jelen foglalkoztat. Én sok-sok emberi viszonyulásban látom a vakság jelenségét. Hányszor nézünk félre és tettetjük vaknak magunkat emberi kapcsolatainkban? Szerintem sokszor. Nem akarjuk látni az igazságot, nem merünk szembenézni vele. Szülő-gyermek, tanár-diák, férj-feleség, főnök-beosztott kapcsolat, és még hány olyan viszonyrendszer van, amelyben félrefordulunk, elhallgatunk, úgy teszünk, mintha nem látnánk, hogy miben élünk. És a politikai környezet? Vakon követett pártok, vakon követett egyházi prédikációk jellemzik a társadalmunkat. Bármerre nézünk, ott vannak a csukott szemek és fülek. Egyre több van, nem?

– Másban is megjelenik ez a vakság?
– Évekkel ezelőtt a drámacsoportjaimban a kreativitásukat bátran használó fiatalok „bármit” ki mertek próbálni. Most egyre többször kérdezik meg tőlem: „András, szabad?” Ijesztő, hogy a diákok, a jövő generációja egyre jobban fél hallatni a hangját. Fél látni, fél megmutatni, amit lát, és fél a saját erejétől, gondolataitól, és retteg, amikor ráébred a kreativitás erejére és csodájára.

Egyre többször látom, hogy a vakságba menekül a világ, és egyre több embernek esik jól a hazugságok óvó burka alatt létezni.

Ugyanakkor az embernek nem természetes állapota, hogy hazugságban éljen. Forradalmak mindig akkor törnek ki, amikor a vakságban tartott, vakságban élő népek látni kezdik, hogy miben élnek. Aki tényleg lát, az nem tűri a hazugságokat.

– A párbeszédek megírásában, a konfliktus felépítésében segített a színészi háttér, a színpadi rutin?
– Persze. A konfliktus az alapja minden jól működő színpadi szituációnak. És ez így van a filmek világában is, ahol sokszor a végletekig leegyszerűsítik a jó és rossz harcát. Én igyekeztem és ezek után is igyekezni fogok árnyalt karakterekkel dolgozni. Olyan hősökkel, akiknek vannak gyengeségeik, és olyan negatív figurákkal, akiknek a motivációit kénytelen elfogadni az olvasó. A dialógok írása során magam előtt látom a karaktereket, látom a mimikájukat, érzem a lelküket. Színészként, rendezőként ezzel foglalkozom, így írás közben sokszor hallom, hogy mit mondanak a karakterek, és hogyan mondják. Sok esetben ők diktálják, hogy mit vessek papírra.

– Soha nem gondolkodtál színpadi műben?
– Vettem már részt színdarab írásában, mindegyik eljutott a nagyszínpadi bemutatóig. Sok szövegkönyvet, jelenetet írtam a diákjaimnak a foglalkozásokra, de bevallom, jelenleg nem csábít a drámaírás.

Ha független alkotóként színházat csinálsz, mindig játszóhely és pénz után kell kajtatnod, hogy megvalósítsd az álmodat, és ez rengeteg alkotó energiát felemészt.

Amikor könyvet írok, akkor csak rajtam múlik, hogy mi kerül papírra. Ha a Móra kiadó mögöttem áll, akkor a megálmodott világok el tudnak jutni azokhoz, akikhez el kell jutniuk. Persze a magyar könyvpiac eléggé telített és kicsi. Egyre kevesebben vesznek kezükbe könyveket. Én azon vagyok, hogy ez a trend lassuljon, és a Gutenberg-galaxis tartsa magát.

– Megfordult a fejedben, hogy valamelyik regényedet színpadra alkalmazd? Vagy jobban passzolna hozzájuk a film?
– Egy-egy filmfeldolgozás, lásd például a Trónok harcát, nagyot lendít. A következő műnél már sokkal nagyobb a figyelem. Kifejezetten úgy írtam mindkettőt, hogy a jeleneteket mozivásznon pörgettem magam előtt. A regény szinopszisa kapcsán egyébként elkezdődött egy filmproducerrel egy beszélgetés még a könyv megjelenése előtt, de valljuk be, ezek a sztorik csak komolyabb költségvetéssel lennének megvalósíthatók. Egy nemzetközi együttműködés persze növelhetné az esélyeket. Meglátjuk. Minden alkotásnak megvan a maga sorsa. Nekem az a dolgom, hogy a bennem feszülő történeteket megírjam. Aztán ők majd továbbírják a maguk történetét.

– A Héjnélküli egyben a lázadás, a kiállás regénye is. Hogyan állunk manapság ezekkel a tulajdonságokkal?
– Azzal a céllal írom a sztorijaimat, hogy gondolatokat ébresszek, vitákat gerjesszek. Kerülöm az állításokat. Az olvasó feladata, hogy megfogalmazza egy-egy mű kapcsán, hogy milyen párhuzamot talál a saját kapcsolataiban és világában. Rajta múlik, hogy a könyv kapcsán felmerülő következtetéseit hogyan használja fel a saját életében. Ugyanakkor: nem véletlen, hogy Dyami olyan, amilyen. Nem véletlen, hogy az igazságot kutatja egy hazug világban. Olyan karaktert állítottam a középpontba, aki lázad, kiáll az igazságért, gyűlöli a hazugságot, és hányingere van a tudatlanságtól. Ő olyan példa, aki szerintem követhető. Nem ismer kompromisszumot, nem ismer akadályt. Én örülnék egy ilyen generációnak, szívesen bíznám rájuk a jövőmet.

GÁSPÁR ANDRÁS GÁSPÁR korábbi műve: Föld 2 záróvizsga.