KÖNYVTERASZ
Ötödik regényével jelentkezett az íróként, újságíróként is ismert Kácsor Zsolt. A Cigány Mózes kapcsán írta kritikusunk, hogy kaotikus, tarkabarka mozgás uralja a szöveget. Az indázó mondatokról, a szavazókkal nem rendelkező írókról és arról beszélgettünk, hogy mit tenne, ha döntéshozóként szabad kezet kapna egy napra.
– Hrabal és Krasznahorkai receptje szerint indáznak hosszú-hosszú oldalakon a regény fejezeteket kitevő mondatai, és a monológot csak egy-egy fekete keretbe foglalt kiemelés szakítja meg. Az ötlettel egyből jött a forma is?
– A válaszom kettős nem. Azaz nem Hrabal és nem Krasznahorkai írásművészete volt a recept, továbbá az ötlettel nem jött azonnal a forma sem. A könyvem öt részből áll, és mivel minden rész egy mondat, így a regény – ha regény – összesen öt mondatból áll. Öt hosszú, tekergőző, kacskaringós mondatból. Szóval, bátorításképpen azt szoktam mondani, hogy nem kell izgulni, csak öt mondat az egész. Azért választottam ezt a szerpentinmondat-formát, mert kifejezi azt a hosszan és határtalanul kígyózó, önmagába forduló végtelenséget, amit a történet elmesél. Jut eszembe, a szerpentin a kígyó latin nevéből ered, és a kígyó a regényben központi motívum. Ha már Krasznahorkait említetted, az ő hatása valóban fellelhető, de nem formailag, hanem paródiaképpen: a harmadik, Leviticus címet viselő részben van egy monológ, amit teleírtam olyan filozófiai, történelmi és politikai közhelyekkel, amilyeneket Krasznahorkai egyes kései műveiben olvastam. S ha már azt kérdezted, hogy az ötlettel jött-e forma, olyannyira nem jött, hogy évekig tartott, mire rájöttem, hogy egy Tóra-parafrázis szerkezetére kellene felhúznom az anyagot. Onnantól kezdve pár év alatt meg is írtam.
– Ritkán lesz hőse a kortárs magyar regénynek egy drogfüggő cigány bűnöző, aki ráadásul Mózes szerepében tündököl. Hogyan találtál rá magadban a figurára?
– A főhőshöz voltaképpen semmi közöm. Amikor a könyv ötlete megfogant bennem, csak annyit tudtam, hogy a 2009-ben a debreceni sorozatgyilkosok által meggyilkolt cigány áldozatok emlékére szeretnék egy irodalmi emlékművet állítani.
De nem akartam főszereplőnek megtenni sem a gyilkosokat, sem az áldozatokat.
Azt szerettem volna, ha ők a háttérből határozzák meg azt a miliőt, amelyben a főhős mozog. Sokáig nem tudtam, hogy ki lesz a főhős. Beszélgettem erről Darvasi Lászlóval, pedig nem szokásom témát megvitatni írókkal, és a vele folytatott beszélgetés során megformálódott egy dobos alakja, mivel a sorozatgyilkosok egyike is dobos volt egy zenekarban. Ezt a dobost aztán az írás során elvetettem, de használtam Darvasinak azt az ötletét, hogy a dobolás mint motívum legyen lényeges a szöveg ritmusában. Ezért mondok neki köszönetet a kolofonban.
– A regény egyszerre fergeteges paródia, amit a nyelv is érzékeltet szinte minden oldalon, másfelől pedig szenvedélyes védőbeszéd a kisebbségekkel kapcsolatban.
– Azért e kevercs, mert önmagában a paródia súlytalan lett volna, a cigány áldozatok emléke előtt való irodalmi tisztelgés pedig patetikus. Mind a kettőt el akartam kerülni, azt viszont nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az olvasót, nagyon leegyszerűsítve, szórakoztatni kell. Úgy értem, unalmas szöveggel nem akartam előállni. Egyébként is szenvedek attól, hogy a saját dolgaimat sajnos olykor közepesnek, középszerűnek, laposnak és érdektelennek tartom. Azt gondolom, hogy a Cigány Mózesre mondhatja az olvasó, hogy olvashatatlan kudarc, de az biztosan nem mondható, hogy lapos. Éppen jó időben olvastam Kertész Imrének azt a mondását, miszerint „ami nem radikális, az nincs”.
– A te életed sem mentes a kalandos fordulatoktól. Kiköltöztél Marseille-be, majd visszajöttél, megszűnt alattad a Népszabadság. Mások ennek töredékéből is önéletrajzi regényt írtak volna. Gondolkodsz rajta?
– Ami a Népszabadságot illeti, az csak egy hosszabb történet egyik eleme lehet, és nem érzem még, hogy eljött volna az idő a megírására. Pár évnek még el kell telnie, hogy arról írni tudjak, most ugyanis még nem tudok ettől érzelmileg távolságot tartani. A Cigány Mózest sem tudtam volna megírni 2010-ben, hiszen akkor még friss volt a gyilkosságok emléke. Egyébként pedig soha nem gondoltam még önéletrajzi regényre, nem tartom magam eléggé fontos vagy jelentős figurának ahhoz, hogy az én életem tényei bárkit is érdekelnének. De – mint minden író – természetesen sok saját életrajzi elemet fölhasználtam már. A harminckét bolond című regényem franciaországi fejezete is a személyesen megélt valóságra épül, de önéletrajznak nem mondanám, hiszen számos fiktív sztorit is beleépítettem.
– A jelenlegi hatalom bár mindent megtesz, hogy toleránsnak tűnjön, valójában nem jeleskedik abban, hogy a hazai kisebbségek a társadalom teljes jogú tagjainak érezzék magukat. Íróként mit lehet tenni a kirekesztés ellen?
– Íróként nem sokat. Mert az író magányos alak, akinek jó esetben csak olvasói vannak, nem pedig szavazói, akiket meg tudna győzni arról, hogy a társadalmi igazságosság jegyében a legközelebbi választáson inkább ne szavazzanak etnocentrikus, felsőbbséges nemzeti gőztől elkábult, középkorias eszményeket hirdető pártokra. A kirekesztés ellen csak a politikai elit léphet föl hatékonyan, az író ebben az értelemben csak egy senki. Ami nem baj, mert nem az a dolga, hogy politikai valaki legyen. A politikai elit azonban nem azzal van elfoglalva, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket mérsékelje, a kirekesztést és megkülönböztetést enyhítse, majd a leszakadt rétegeknek segítő jobbot nyújtson. Az elit segítő jobbja inkább évek óta a mi zsebünkben kotorászik, míg a másik keze a hatalomba kapaszkodik. Tehát nagyon is érthető, hogy nem áll módjában az elszegényedett magyarokat támogatni.
Magyarországon a kiegyezés óta elitválság van, és az elmúlt harminc év sem azzal telt sajnos, hogy egy olyan nemzedék kiművelődjön, amilyen a reformkori volt.
– Mikor érezted azt, hogy az újságírás nem elég a valóság leírására, és hogy az irodalom hozhat számodra új kihívásokat? Hogyan tudtad összeegyeztetni a kettőt?
– Nálam fordítva volt: előbb voltam író és csak utána újságíró. Igaz, hogy amikor íróként identifikáltam magamat, akkor még csak kilencéves lehettem, de akkor is tartom azt, hogy az újságíráshoz a szépírás felől közelítettem. Talán ez az oka annak, hogy visszatekintve az elmúlt harminc évre – 1990 óta írok újságokba –, nem vagyok elégedett a hírlapírói tevékenységemmel. Arra a kérdésre nem tudok válaszolni, hogy ezt a kettőt miképpen egyeztettem össze, hiszen lehetséges, hogy össze sem egyeztettem. Ráadásul az én fejemben a kettő nem különül el élesen. A huszadik századi magyar irodalom egyik alaphagyománya éppen az, hogy a prózaírók egyben remek újságírók is voltak.
– Tárcaíróként arattad az első szépirodalmi sikereidet. Úgy tudom, hogy mindmáig őrzöl egy meleg hangú emailt Esterházytól. Átsegít az írás nehéz pillanataiban a megfelelő helyről érkező elismerés?
– Ó, igen, Esterházy levelét elraktam, mert egészen döbbenetes volt. Minden előzmény és korábbi levélváltás nélkül a nagy semmiből egyszerre csak bezuhant a fiókomba egy üzenete, amelyben azt írta, hogy az egyetlen újságíró vagyok, akitől minden írást elolvas, a tárcáimat pedig – amelyeket a levélben novelletteknek nevezett – nagyon szereti. Azért örültem ennek, mert nem én provokáltam ki az elismerését valamiféle megkereséssel vagy kérdéssel. Ám azt kell mondanom, hogy a bajban még egy Esterházy-mondat sem segít. Ez az igazság. Márpedig mindig baj van. Könnyű pillanatnak azt nevezném, amikor az ember számlát ír. Minden ettől eltérő műfaj nehéz.
– Ha egy napra döntéshozóként szabad kezet kapnál a magyar irodalmi élet vonatkozásában, mit változtatnál meg?
– Az első percben megkérném Demeter Szilárdot, hogy a jövőben ne közintézményt vezessen, hanem terápiás naplót, az segíteni fog rajta. Miután ő kifáradt a munkahelyéről, akkor azonnal eltörölném a magyar kortárs verseskötetek állami forgalmi adóját. Indítanék egy privát mecenatúra-programot azzal a felhívással, hogy a vállalkozások az adójukból leírhatják a könyvkiadásra és könyvtártámogatásokra fordított adományokat. Ezután a magyar, szlovák, román, szerb és ukrán állammal konzorciumi formában kezdeményezném egy közös nemzetközi ösztöndíjprogram létrehozását kortárs irodalmi művek lefordítására, terjesztésére, reklámozására. Alapítanék egy önkéntes magánnyugdíj-pénztárat írók, költők és irodalomtudósok számára, amelyben minden befizetett öt forinthoz egy forintot hozzátenne a magyar állam.
– És még nincs vége.
– Még nincs. Létrehoznék egy társadalmi segélyalapot igazoltan rászorult költők számára, és az alap javára fel lehetne ajánlani az adónk fél százalékát. Országos internetes mém-pályázatot írnék ki középiskolások számára kortárs magyar regények megrajzolására iszonyú nagy pénzdíjakért. Végül ha beleférne még az időmbe, akkor Wass Albert összes szobrának orrát pusztán viccből lefestetném hupikékre, és a hupikék festék beszerzésére iszonyatosan túlárazott állami közbeszerzést írnék ki, amit merő rosszindulatból megnyeretnék Mészáros Lölö valamelyik cégével. Mindezt azért kellene egy óra alatt elvégezni, hogy minél hamarabb le tudjak mondani. Elvégre isten őrizzen attól, hogy ebben az országban bárki is szabad kezet kapjon egy egész napra. Az elég sok idő.
KÁCSOR ZSOLT legutóbbi művei: A harminckét bolond; Rettenetes Vlagyimir; Barbarus
