PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Bár már egy évtizede nem látjuk a képernyőn, sokunknak mégis ő maradt az igazi tévés. Ám a rá jellemző sokszínűség, higgadtság és humor most a könyveiben köszön vissza. És ebben a beszélgetésben, amelynek apropója legújabb esszékötete, A boldog hülye és az okos depressziós (a könyvről itt olvashat bővebben).
– „A sajtóban mindig vannak, akik a hatalomnak köteleződnek el, és vannak, akik a szakmának”. Nincs valami bosszantó abban, hogy ez a Kádár-korra érvényes mondat – hiszen az ön pályakezdése idején hangzott el – ma is pontos látleletként szolgál?
– Úgy tűnik, ez a megállapítás nem csak a sajtóra, hanem a társadalomtudományra és a művészetre is érvényes. Elég az MTA és az SZFE körüli csatározásokra gondolni. Fiatalon az emberben mindenféle illúziók élnek, aztán van, kinél – például nálam – az illúziók a mai napig kitartanak. De a korral az ember lassanként kénytelen elfogadni, hogy az egzisztenciális félelmek, a megfelelési kényszer némelyekben erősebben munkál, mint a szakma iránti elkötelezettség.
– Hemingway kapcsán jutott eszembe, akit a kedvencei között említett, hogy egyszer azt mondta: „Jó dolog az újságírás, csak idejében abba kell hagyni”. Mármint az író szempontjából. A könyveket író Kepes András idejében hagyta abba?
– Ha egy-két évtizeddel korábban abbahagytam volna az újságírást, íróként bizonyára előbbre tartanék, nagyobb gyakorlatom lenne a regény- és esszéírásban. Talán az irodalmi élet is könnyebben elfogadna, nem lennék gyanús jöttment. De korán sikeres lettem a rádiózásban és a televíziózásban, a siker magához ölelt, ráadásul élveztem a szakmát, sokat tanultam abból is. Ehhez járult ráadásként az egyetemi karrier. Most amolyan öszvér vagyok. Azzal hitegetem magam, hogy inkább kentaur, az mégiscsak jobban hangzik. Fogjuk fel úgy, hogy ebben áll az egyediségem. Minthogy több mint egy évtizede nem vagyok képernyőn, azóta csak könyveket írok és tanítok, az olvasók már inkább írónak tartanak, és ennek örülök.
(FOTÓ: Falus Kriszta)
– Az örömalapú társadalom híve, amely a jó közérzetet állítja a középpontba, és nem a meghirdetett munkaalapút preferálná. De akkor mi lesz az olyan hungarikumokkal, mint a rosszkedv, a depresszió és az öngyilkosság?
– Nem hiszek a „néplélekben”. Történelmi tapasztalatokban és kultúrában hiszek. Az előbbi nagymértékben befolyásolja az utóbbit. Ha a történelmi tapasztalatainkra gondolunk, idegen elnyomásokra, egymást váltó önkényuralmakra, vesztes háborúkra és forradalmakra, a minden társadalmi réteget egyaránt érintő történelmi traumákra, akkor éppenséggel nincs mit csodálkozni azon, hogy nem vagyunk kicsattanóan vidámak. Az ember érzelmi skáláján amúgy is több a negatív érzelem: félelem, harag, szégyen, undor stb. Ezekből becsületesen kijutott nekünk is. De az egyik pszichológiai kutatásban, amiről a könyvben is beszélek, azt olvastam, hogy a rosszkedvnek is számos előnye van. Amikor szomorúak vagyunk érzékenyebbek leszünk, jobb a memóriánk, jobban koncentrálunk, csökken a hiszékenységünk, nagyobb a szociális érzékenységünk. A szomorú lelkiállapot nagyobb erőfeszítésre sarkall. Ha a felsorolást vesszük, különösen, ha a hiszékenységre és a szociális érzékenységre gondolunk, némelyeknek elkelne még egy kis szomorúság…
– Ez olyan meggyőző, hogy én is kedvet kaptam hozzá.
– És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy éppen a történelmi tapasztalatainknak köszönhető a magyar irodalom, zene és művészet nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő teljesítménye, a nagyobb erőfeszítésnek pedig a tudományos eredmények. Másfelől az is gazdaságpszichológia tény, hogy – ellentétben a közhiedelemmel – nem a siker a boldogság, hanem aki boldog, az sikeresebb. Megfigyelték, hogy ha egy cég alkalmazottai elégedettek, ha a munkájukat izgalmas kihívásnak tekintik, akkor nagyobb lesz a teljesítmény, pontosabb az elvégzett munka és ugrásszerűen nő a piaci siker. Úgy gondolom, ugyanez érvényes egy társadalomra is. Arról nem szólva, hogy ez sokkal emberségesebbé is tesz. Ezt nevezem én örömalapú társadalomnak, szemben az úgynevezett munkaalapúval, amit főként azok hajtogatnak, akik mások munkájából gazdagodnak.
(FOTÓK: Pixabay.com)
– A könyvben felhozott példák, a magánélete kapcsán elmesélt anekdoták miatt ez a könyve tűnik a legszemélyesebbnek, a legközvetlenebbnek. Nehéz volt kiengednie a kezéből?
– A nemzetbiztonsági kockázat mintájára az író a családban családbiztonsági kockázatot jelent, mert holmi irodalomra hivatkozva képes kiszolgáltatni az intim családi titkokat. Thomas Mann, Móricz Zsigmond, Vargas Llosa, Esterházy, Nádas és mások műveit olvasva kiderül, hogy a nagy íróknál sincs ez másképp. De a titkok előbb-utóbb úgyis kiderülnek, az irodalomtörténészek, mint az általam igen kedvelt Szilágyi Zsófia, Nyáry Krisztián és mások gondoskodnak erről. Én magamra vállaltam ezt a feladatot… A családom megértő és nagyvonalú, érzik a szeretetet és jókat mulatnak a papán.
– A kötetben is jelzi, hogy néha milyen megfoghatatlan a művészetben a siker. Hol gyanakvást vált ki, hol meg teljesen elmarad. Mit tart fontosabbnak, ha a szakma ismeri el vagy ha inkább az olvasók ünneplik? Akkor is folytatná, ha egy könyve teljes kudarcnak, zsákutcának bizonyulna?
– Egyelőre beérem azzal, hogy az olvasók kedvelik a munkáimat. Nem keverem össze a kereskedelmi és a művészi sikert, miközben mindkettőt fontosnak tartom. Elég kritikus vagyok önmagammal, tudom, mi az, ami jobban sikerült és mi az, ami kevésbé.
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy lássam, sok olyan író és művész nevére, akiket a szakma egykor ünnepelt, már nem is emlékszünk.
A szakmai elismerést és a díjakat befolyásolja a beágyazottság, a szakmán belüli érdekkapcsolatok, a pillanatnyi ideológia és a korízlés, ezzel nincs mit kezdeni. Hogy mi lesz időtálló, az meg majd ötven év múlva kiderül. Én már annak is örülök, hogy az egy évtizede megjelent regényemet, a Tövispusztát újra és újra kiadják, mert van rá érdeklődés. A pályám során voltak sikeres és kevésbé sikeres munkáim, mint mindenkinek, de igazi kudarccal szerencsére még nem találkoztam. Őszintén szólva, nem is szeretnék. Ha ez előfordulna, remélem akkor is képes lennék a saját mércémmel mérni magam.
– Számomra öröm volt olvasni a gyermeknevelésről, az oktatásról és a nőpártiságáról szóló nyitott, mondjuk ki, szabadelvű gondolatait. Naiv leszek: mit érhet el egy ilyen könyv abban az országban, ahol ma a liberális szitokszónak számít? Nem tart attól, hogy végleg besorolják a libernyákok közé?
– A libernyák szó a magyar nyelvben a köpönyeg népies változata. Hogy az eredeti jelentés eltorzításával ki kinek a köpönyegébe kapaszkodik, azt meg úgyis látjuk. Amúgy meg van, amiben liberális, másban konzervatív vagyok. Nem ideológiákban, hanem értékekben gondolkodom. A nyitottság, az emberség, a tisztesség, az elesettekkel való szolidaritás, a nők, az idősek és a gyerekek tisztelete, az egészség, a tudás, a stabil jogrend, a valódi piacgazdaság kiemelkedő szerepe egy egészséges modern társadalomban – politikai elkötelezettségtől függetlenül – alapvető. A könyveim sikeréből is azt látom, hogy sokan gondolkodnak hasonlóan. A besorolásokat pedig hagyjuk azokra, akik csak skatulyákban tudnak gondolkodni. Elsősorban önmagukat zárják be ezzel.
KEPES ANDRÁS legutóbbi művei: Istenek és emberek; Világkép; Tövispuszta
