PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
A második világháború vége felé szerveződő magyar ellenállásról keveset tudunk, s az is elég vaskos előítéleteken alapul. Bartha Ákos mítoszromboló könyve (itt olvashat róla kritikát) hatalmas forrásanyagra támaszkodba mutatja be a budapesti fegyveres ellenállás fordulatokban gazdag történéseit. A történésszel a kiugrási kísérletről, a makacsul kitartó mítoszokról és a magyar ellenállás megítéléséről beszélgettünk.
– A legkevésbé a magyar ellenállás jut eszünkbe Budapest 102 napos ostroma kapcsán. Hogyan tudná jellemezni röviden: hősies volt, elkeseredett, minden mindegy alapon történt?
– Mindhárom jellemzésre találunk példákat. Az 1944 novemberében minösszesen két hétig tevékenykedő Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságára pedig mindhárom jellemzés egyaránt illik. A magyar ellenállás lehetőségeit alapvetően behatárolta az a tény, hogy a Nagynémet Birodalom mindösszesen egy évig tartotta megszállása alatt az országot 1944–45-ben, ellentétben azon európai országokkal, melyeket már 1938 és 1940 között a felügyelete alá vont és 1944–45-ig ott is tartott Berlin. Ebből fakadóan az ellenállás kiépülésére nem volt idő Magyarországon.
– Jó ellenálláshoz is idő kell?
– Bizony. Európa-szerte hosszú évekbe telt az ellenállószervezetek létrehozása és ezek egységesülése, és innen még egy további lépcső a fegyveres felkelés kirobbantása, amire a lengyelek is közel ötévnyi megszállás után vállalkoztak.
Az illegalitás nem olyan dolog, hogy körbetelefonálok, beülünk valahová, összeszámoljuk a pisztolyainkat, aztán elkezdünk lövöldözni. 1944-ben még kevésbé volt ilyen a helyzet.
Nem lehetett hibázni, mert azonnal lekapcsolták az illetőt. Az ország határát épp csak átlépő cionista Szenes Hanna, a Felszabadító Bizottság katonai terveit irányító tisztek és a budapesti kommunistákat vezető Kádár János is lebukott. A felsoroltak közül csak Kádár maradt életben.
– Azért is kérdeztem mindezt, mert hosszú évtizedekig olyan kép alakult ki bennünk, hogy csupa beletörődő, nem túl bátor ember szemlélte passzívan a fővárosban folyó harcokat, és nem gátolta komolyabban a megszállók vagy nyilasok tevékenységét. Mi vezethetett ehhez a benyomáshoz?
– 1945 után néhány év elteltével az „utolsó csatlós” és a „fasiszta nemzet” doktrínája lett a meghatározó, ami a kommunista párt ideológiájából fakadt. Eszerint a magyar ellenállás jelentéktelen volt, leszámítva néhány kommunista partizán hősies harcát. A Kádár-korszakban már árnyaltabb lett a kép, és idővel megjelenhettek írások például az ellenálló tisztekről vagy a polgári ellenállás sejtjeiről. De az értelmezési keret egészen 1989-ig a „kommunista élcsapat” teóriája maradt.
– Utána mi változott?
– A rendszerváltozás után felszínre került, és rögvest ki is éleződött a különböző emlékezőközösségek közti rivalizálás. Több ellenállószövetség működött egymás mellett ekkoriban, és a tudományos munkának ezek átpolitizáltsága sem tett jót. A német megszállásra vonatkozó kutatások fókuszába is más kérdések kerültek 1989 után: mindenekelőtt a magyar politikai elit felelőssége és a holokauszt. Szerintem az utóbbi években már elkezdődött az ellenállás újrafelfedezése, és az elkövetkező években valószínűleg folytatódni is fog ez a munka. Például a németellenes fajvédő szervezetek és életpályák, valamint remélhetőleg a zsidómentés vonatkozásában is.
– Hol helyezkednek el a magyar németellenes erők tettei a kissé túlértékelt és látványosnak beállított francia, holland vagy cseh ellenálláshoz viszonyítva? Egyáltalán: összemérhető velük?
– Össze, de ehhez figyelembe kellene venni a különböző geopolitikai és személyi adottságokat, az eltérő társadalmi és politikai berendezkedéseket, valamint tisztáznunk kellene azt is, mit értünk ellenállás alatt. Ha ezeket elmulasztjuk, a süketek párbeszéde fog zajlani ebben a kényes témában is. Mondok egy példát. Én ellenállásnak tartom az embermentést, amit a Világ Igaza kitüntetés segítségével nemzetközi kontextusba helyezhetünk.
A Yad Vashem Intézet 876 magyar, 4150 francia, 5910 holland, 119 cseh, 621 szlovák és 113 osztrák nemzetiségű embermentőt tart számon.
Ahhoz azonban, hogy e nyers számok alapján komolyabb következtetéseket is levonhassunk, az adatgyűjtés esetlegességein túl figyelembe kell venni a holokauszt regionális eltéréseit és a megszállási rendszerek eltérő jellegét is. Mi, sajnos, ez utóbbit nem nagyon tudjuk megtenni, mert Magyarország német megszállásáról Ránki György jelentetett meg utoljára egy kisebb monográfiát még 1978-ban. El lehet képzelni, azóta mennyit bővültek a második világháborúra vonatkozó ismereteink és a nemzetközi kutatás lehetőségei.
– Nem tűnik kevésnek a magyar embermentők száma?
– Annyit meg lehet kockáztatni, hogy a 876 kitüntetett magyar embermentő egyáltalán nem kirívóan alacsony szám. Persze, az érem másik oldala, hogy csak a nyilasok három-négy ezer embert lőttek a Dunába, a németek pedig a magyar közigazgatás hathatós közreműködésével ennek több mint százszorosát deportálták koncentrációs táborokba.
– Játszottak valamilyen szerepet a magyar ellenállók a felszabadításban, vagy ez továbbra is kizárólag a szovjet csapatok érdemének tekinthető?
– Bár az általában Budai Önkéntes Ezredként számontartott, átállt magyar katonák már a budai harcokban is részt vettek a szovjetek oldalán, Budapest elfoglalása és a német-nyilas hadsereg kiűzése az országból a Vörös Hadsereg fegyverténye. Ahogyan Párizst sem szabadították volna fel a francia ellenállók a Normandiában partra szállt szövetségesek nélkül. A világháborút reguláris hadseregek döntötték el, a németek elleni harcokban hadászati szempontból máshol sem játszottak döntő szerepet az ellenállók. Jugoszlávia némiképp kivétel, ám ott polgárháború is zajlott a kiterjedt partizánharccal párhuzamosan.
– Jól kiolvasható a könyvéből, hogy jobbára Horthy és köre ügyetlenkedésének tudható be, hogy 1944 őszén kilátástalanná vált a kiugrási kísérlet. Volt olyan pont, amikor sikerülhetett volna?
– Erre a legalkalmasabb időpont a román kiugrást követő két hét lett volna. 1944. augusztus végén még javában zajlott a varsói csata, de már kitört a besztercebányai szlovák nemzeti felkelés, míg szeptember elején Bulgária vált ki a német szövetségi rendszerből. Mindeközben a Vörös Hadsereg Erdélyben, az Ojtozi-szorosban az akkori Magyarország területére lépett.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a magyar kiugrást ekkor is csak súlyos harcok árán, vérrel lehetett volna kivívni, de ennél ideálisabb időpont sem előtte, sem utána nem adódott.
Azonban az ellenforradalmi politikai elit, és kiváltképp Horthy, nagyon nehezen szánta rá magát a Szovjetunióval történő együttműködésre, helyette az angolszászok – már 1943 késő nyarán elejtett – balkáni partraszállását várták. A szovjet katonák magatartásáról szóló hírek sem voltak éppen megnyugtatóak, az új román kormány pedig a fordulat után ultimátumban szólította fel Magyarországot a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek kiürítésére.
– És Finnország példája? Az nem volt inspiráló?
– Ekkorra már nem csak a magyar népi írók „bezzegországa” volt Finnország, de a háborúból elszakadni vágyó magyar politikai elit is a finn példát akarta követni. A végül 1944. szeptember 19-én Moszkvában aláírt finn fegyverszünet nem kötelezte Mannerheiméket hadüzenetre Németország ellen, és az országot sem szállták meg szovjet csapatok. Horthyék azonban nem vették figyelembe, hogy a Német Birodalommal határos Magyarország gazdaságilag és stratégiailag is sokkal fontosabb volt Hitler számára, mint a másfél ezer kilométerre fekvő Finnország. Hasonlóképpen a távolság jelentette a kulcsot a tervezett fordulatot 1944 augusztusában Budapestnél jóval ügyesebben kivitelező Bukarest számára is.
– Személyeken is múlt?
– Ezt a tényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni. A magyar kormányzó megítélésem szerint szerényebb képességekkel rendelkezett, mint a vele egykorú Mannerheim marsall, vagy az a Mihály román király, aki akár az unokája is lehetett volna.
– Még mindig számos mítosz kering a ’44–45-ös események kapcsán, az emlékezetpolitika sem az árnyaltabb megközelítés felé mozdult el. Mit tehet a történész a hasonló folyamatokkal szemben?
– A történészeknek korlátozottak a lehetőségei a ma már elsősorban az online térben szerveződő tömegtársadalmak befolyásolására. Publikálunk, konferenciára járunk, eredményeinket pedig mi is elmondjuk interjúkban, rádióban, tévében. Bárhol. De ez ma már csak egy vélemény a sok közül. A családi traumákkal szétszabdalt 20. századról mindenkinek megvan a saját „igazsága”, és az emlékezőközösségek konfliktusait gyakorta a politika is gerjeszti.
– Szélmalomharc a javából?
– Nem gondolom teljesen annak a munkánkat, mert pozitív visszajelzések is szép számmal érkeznek szerencsére. Érdeklődő olvasók és diákok, valamint emlékezőközösségek, amelyek nyitottak a tudományos eredményekre. El kell menni közéjük, beszélgetni kell velük. Az okos kérdések minket is inspirálnak.
BARTHA ÁKOS korábbi művei: Bajcsy-Zsilinszky Endre; Populizmus, népiség, modernizáció.
