KÖNYVTERASZ
Egy gimnáziumi osztály köré szőtte második regényét (kritikát itt olvashat róla) a korábban inkább verseket író Nyerges Gábor Ádám. Sziránóról, az életunt költőről, a mikrotörténésekhez passzoló hosszú mondatokról és arról beszélgettünk, hogy milyen kritikát írt volna a saját könyvéről.
– Te találtad meg a témát, vagy az talált meg téged?
– Azt hiszem, valahol a kettő között lehet a válasz. Több mint hat éven át dolgoztam ezen a regényen, de már előtte is egy-két éve tervezgettem, hogy írni fogok valamit egy gimnáziumi közösségről. Persze akkortájt még nem tudtam, mit és hogyan – s főleg: miért –, de határozottan éreztem, hogy formálódik bennem az akkor még legfeljebb csak nagyon ködösen megfogalmazható tapasztalat- vagy mondandóhalmaz ezzel a világgal kapcsolatban. Meg azon keresztül sok minden mással is. Aztán valahol az írás féltávja körül kezdett egyre tisztábban derengeni, hogy az általam eszkábált középiskolai univerzum valamilyen mértékig mégiscsak afféle ürügy, hogy az emberi természetről, magány és közösség viszonyáról, a kommunikáció, az empátia lehetőségeiről vagy éppen akadályairól írjak valamit.
– Innen már könnyebb volt?
– Amikor ezt már tisztábban láttam, tudatosabban figyeltem rá, hogyan viszem végig mindezeket a regényben. Kezdett leesni, hogy ez tulajdonképpen mindig is foglalkoztatott, tehát szinte szükségszerű volt, hogy megírjam erről, amit és ahogy én tudok. És az is egyre magától értetődőbbnek tűnt, hogy a kamaszok – és a hozzájuk sok szálon kapcsolódó felnőtteknek – valamilyen egyszerre természetes és természetellenes közegében, egy középiskolai osztály mikroközösségében tudom ezt talán a legsallangmentesebben, mégis univerzálisan és konkrétan színre vinni.
– Kritikusunk, Deczki Sarolta is említette, hogy az iskolai évekkel, gimnáziumi élettel számos korábbi regény foglalkozott már. Írás közben jobb az előzményeket elfelejteni, vagy esetleg arra is lehet gondolni, hogy miben lesz más az új szöveg a hagyományhoz képest?
– Inkább csak reménykedni szoktam, hogy sikerül mind részleteiben, mind egészében valami másra és máshogy jutnom, mint ahogy a korábbi nagy elődök. Kell ehhez persze egy kis beképzeltség, kurázsi, meg önbizalom, hogy hagyatkozhatok valami ösztönösre, és az addigi olvasmányélmények nem az akaratlan másolás, mintakövetés felé terelnek, hanem árnyalják, elmélyítik a gondolkodásomat. Tehát mindkét rossz véglet kerülendő: a hagyománytisztelet bénító hatása, de az én találtam fel a spanyolviaszt naiv érzete is. Hát még az az elképzelés, hogy az olvasás, műveltség hiánya lehetne az eredetiség záloga! De hogy konkrétabban is válaszoljak: bármiről írok, az alkotófolyamat közben sosem olvasom hozzá az adott téma irodalmi előzményeit. Így kerülöm el, hogy azok akár a követés, akár a tudatos ellentartás felé tereljenek.
– Sziránót, az életunt költőt akaratlanul is a te alteregódként olvassa az önéletrajzi adalékokra mindig fogékony olvasó. De ő már az első kisregényed címszerepében is feltűnt. Miért tartottad meg őt ebben a közegben?
– Azt hiszem, szükségem volt egy olyan általam – és az első regényem olvasói számára is – már jól ismert, kidolgozott karakterre, aki fogódzót jelenthet az új regényvilág felépítésénél és belakásánál. Menet közben aztán mindinkább úgy tűnt, hogy ez a helyenként főszereplőnek is tűnő alak a legkevésbé érdekes figura a regényben.
Sorsának talán legtragikusabb eleme épp a statikussága, a változásra, érdemi önreflexióra való képtelensége.
Viszont épp ilyen minőségében lett nagyon fontos eleme a regénynek a többiek szemszögéből nézve. Illetve úgy éreztem, hogy a többiek láttatása az ő perspektívájából izgalmas, feszültségteli vonatkozásokat hozhat létre. Arról nem beszélve, hogy az egyszerre introvertált és extrovertált szerző most röhög a markába, amiért sokan őt olvassák afféle alteregó-torzóként, miközben a legtöbb szereplőmhöz legalább annyi közöm van, mint őhozzá.
– Nálunk az iskola mindig is a hatalom egyik játszóasztala volt és maradt. Ehhez képest az aktuálpolitika igen humorosan jelenik meg a regényben.
– Ez volt az egyik nagy dilemmám írás közben. Mit kezdjek azzal a gyakran nyálkás, kellemetlen és kisszerű témával irodalmilag, ami egy-egy adott időszak aktuálpolitikája. Persze a válasz utólag egyértelműnek látszik: a politika pár rövid, kegyelmi időszakot leszámítva akkor is az életünk szerves része, ha nem szeretnénk. Nem kezelhetem tabuként, ha egyszer a történet a kétezres évek közepén játszódik, befurakszik, kiköveteli a maga helyét az úgynevezett valóság egyik fontos összetevőjeként. De engem ezen a téren is a szereplőim reakciói, sajátos, hol bumfordi, hol fanatikusan komoly, félreértett és egyéb viszonyulásaik érdekeltek: mit gondolnak arról, ami a fejük fölött, a múltjukban vagy a tévé képernyőjén zajlik. Ez pedig számomra a legizgalmasabb képletben jelent meg mind az emlékeimben, mind a regény logikájában: egyazon érme több oldalaként, végtelenül siváran és szomorúan, miközben szinte kabarészerűen groteszk módon.
– Direkt nem akarok rákérdezni a regény hosszan indázó mondataira. Gondolom, eleged van már belőle, hogy mindenki ezzel jön.
– Direkt nem válaszolok hosszan indázó mondatokban, pedig még az interjúkban is hajlamos vagyok rá. Aki még nem olvasta a regényt, vegye ezt akár elrettentő, akár kedvcsináló ízelítőnek.
– Azért krasznahorkaizzunk egy kicsit. Vagy hrabalozzunk. Az előolvasóid nem próbálták elérni, hogy jobban tagold a szöveget? Vagy ilyenkor amúgy sem hallgatsz senkire?
– De, szoktam. Nyilván van bennem némi önfejűség, de mindig hasznosak a tanácsok. Akkor is, ha végül nem értek egyet velük. Előbb elbizonytalanítanak, elgondolkodtatnak, majd vagy megváltoztatják a véleményem, vagy megerősítenek egy-egy elgondolásomban. Szóval így vagy úgy, de valamit tudatosítanak bennem, ami mindig hasznos. És hát itt is ez a helyzet: ezek a mondatrepkények, amilyenekből a regény szövődik, bennem szervesen összefüggtek a többi alkotóelemmel. A regény fő cselekménye nem a történések rövid summázata, hanem az azokra adott emberi reakciók, érzelmi rezdülések, apró félreértések, illetve az azokból ágazó nagyobbak. Szóval eléggé mütyürnek tűnő, ám valójában roppant fontos dolgok. Ezekhez pedig ilyen ágas-bogas, részletgazdag és rendszeresen önárnyaló, önpontosító mondatok a megfelelő mikroszkópok. Mert a lencséken át jól láthatóvá válnak a mikrotörténések. Így ha tisztelettel el is fogadom, hogy sok olvasót fáraszthat, hogy a mostanában divatos, rövid, kopogó prózamondatok helyett ezt kapja, de ez tudatos döntés volt.
– Talán a járvánnyal járó bezárkózás most még inkább kihozza ezeknek a mikrotörténéseknek a zamatát. A te életed mennyiben írta át a pandémia?
– Sok szempontból igen, de olyan értelemben kevéssé, hogy sosem voltam nagy társaságokba járó, nagy zsivalyban, nyüzsiben feloldódni képes ember. Az viszont meglepő volt, hogy ahhoz képest, ahogy elképzeltem, nem lett érdemben több időm.
Mert ahol egy kis rés nyílik, ott sokféle munka, elfoglaltság rögtön befurakszik.
Ám az, hogy jóval kevésbé szakad szét a napom, az otthonom nem csak egy boxkiállásnyi pihenő az egész napi rohangálásban, adott egy olyan többletet nyugalomban és koncentrációban, amelyet már rég vágytam megtapasztalni. Az, hogy a családommal, legközelebbi szeretteimmel több és tartalmasabb, tagolatlanabb időm maradt hónapokig, nekem ebben a végtelen tragédiában, amit a covid jelent, egyben valami felmérhetetlen áldás is. Olyan lehetőség, amit a mindig fogyó, közös idő hiánya utólag is mind több értékkel tölt fel.
– Azt hiszem, Anthony Burgess volt az, aki álnéven kritikát írt a saját regényéről. Te mit tennél szóvá gyakorló kritikusként a tiédben?
– Tyűha, jó kérdés. Ha tudnám rá a választ – bár ahogy mind messzebbről, és egyre objektívebben tudok majd visszanézni rá, talán fogom is tudni –, még gyorsan, a nyomdába adás előtt javítgattam volna az így is milliószor javítgatott szövegen. A tekervényes mondatokról azért már csak a nemdivatos vélemény hangoztatása végett is, biztosan mondanék egy-két jó szót.
– Hogyan viszonyulsz az irodalmi életet szabdaló botrányokhoz? A Demeter Szilárd-féle meghatározáshoz, hogy ki magyar író és ki nem, vagy épp az általa létrehozott Térey-ösztöndíjhoz?
– Attól tartok, az elmúlt évek nyilvános diskurzusához képest semmi újat vagy előremutatót nem tudok mondani. Végtelenül elkeserít a militáns hangnem, a „te-ti” retorika és – most úgy látom, áthidalhatatlan – a szakadék. Az is, hogy hatalmi pozícióból kultúrharcot hirdet, bár inkább blitzkrieget folytat a gyakorlatban egy frusztráltságát kompenzáló kurzus. Ezekhez sajnos bőven volt időnk – bár nem lenne szabad – hozzászokni. Ahhoz már kevésbé, hogy mindezek a folyamatok a teljes anyagi ellehetetlenítés és a túlzáson is túlmenő zsebkitömésben tetőznek. És akkor persze ugyanoda érek vissza, hogy sajnos nincs mit csodálkozni.
Ráadásul félek, hogy pár hónap, év múlva, majd ezt az állapotot is visszasírhatják, akiknek még ügye a hazai magaskultúra.
Nemcsak annak megléte és színvonala, hanem a sokszínűsége is. Azt az állapotot, amikor még léteznek, és akkor sorolhatnám, hogy mely intézmények, folyóiratok, kiadók – ha megalázó, siralmassá koplaltatott körülmények közepette is. Magam is folyóirat-szerkesztőként, kiadói emberként, irodalomszervezőként, alkotóként teszem, amit tudok, amíg tudom. Közben meg okos fejemmel igyekszem nem biccenteni, de sajnos már nem is nagyon remélni. Nem szeretek pofára esni.
NYERGES GÁBOR ÁDÁM legutóbbi művei: Berendezkedés, Az elfelejtett ünnep; Sziránó.
