PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Két kisregény kapott helyet Szilasi László új kötetében, amely ismét a 19. századba repíti vissza az olvasót (itt olvashat róla kritikát). Az egyikben a rodostói bujdosók leszármazottai próbálnak visszatanulni a magyarságukba, a másikban a szabadságharc és a Tisza szabályozása közben fonódik össze négy ember sorsa. Reformkorról, ihletről és a felejtésről beszélgettünk.
– A Tavaszi hadjárat leginkább a kettővel korábbi köteted, az Amíg másokkal voltunk reformkori portréira hasonlít, azt viszi tovább, csak most fiktív szereplőkkel. Mi vonz a 19. században? Mi ad újabb és újabb nyersanyagot?
– Márton Lászlónak van egy csodálatos esszéje, ami arról szól, hogy a magyar irodalmat mindig újra és újra el kellett kezdeni. A 19. század ebben a tekintetben kivételnek tűnik. Szóbeli és írásbeli források: a legfontosabb 19. századi szerzők – ha textológiailag nem is, de azért – viszonylag pontosan ráláttak a régi magyar irodalomra. Könnyebb volt az átjárás. Valami, végre, folytatódhatott. És ez a folytatódás, ami olyan szövegeket eredményezett, mint a Szózat, a Himnusz vagy a Nemzeti dal, ihletően hathat a mai irodalomra is. Nagyon nagy szerencse, hogy az ihletet is meg lehet örökölni.
– Amikor az Ostorod című kisregényben Szakmári Ádám belecsempészi Zsuzsit Mikes rodostói leveleibe, eme fiktív szerelem révén vallja meg létező érzéseit szíve választottjának. Ez már egy igazi posztmodern gesztus? Vagy Cyrano de Bergerac szelleme kel új életre?
– Erre, első hallásra, azt lehetne válaszolni, hogy de hát Cyrano de Bergerac szellemének új életre kelése, az maga a posztmodern, nem? Ez a kérdés formájú kijelentés azonban nem lenne igaz. Az igazság inkább az, hogy ez a szegény Zsuzsi, vezetékneve nincs is, eleve benne van a Törökországi levelekben. Elő lehet venni, teszem azt, a MEK-es változatot, hamar meglesznek az előfordulások. Az tehát igaz ugyan, hogy Cyrano de Bergerac szellemének új életre kelése maga a posztmodern, csak az a baj, hogy ezt a posztmodernt már nem mindig vagyunk képesek észrevenni. Ennek pedig – talán, talán – az az oka, hogy egyre több szöveget olvasunk pdf-ben. Papíron jobb volt: eseményesebb volt az olvasás.
– A másik kisregényben, A Koppantyú lovagjaiban négy szereplő sorsa fonódik össze. Mi bukkan fel benned előbb: a karaktereid fantomképe vagy a cselekmény?
– A karakterek fantomképei mindenképpen megelőzik a cselekmény kialakítását. Stephen Kingnek ebben is igaza van: beilleszted a figurákat egy szituációba, és aztán figyeled, hogyan próbálnak abból a helyzetből kijutni – ez maga a cselekmény: a kijutási kísérletek szívós megfigyelése. És mindezek előtt ott van a nyelv, amivel lehet élni és visszaélni, annak érdekében, hogy olyan új tudás- és érzésformákat állíthassunk elő, amelyekre, reményeink szerint, mind ez ideig, nem volt példa. Mert nem, szerintem a magasirodalom nem lektűrösödik, nem a már elért tudományos eredményeket böfögi fel újra.
– Sokat beszélgetsz az alakjaiddal írás közben?
– Kitalált alakokkal egyelőre nem szoktam beszélgetni. De még annak is eljöhet az ideje. Mert azon már most is gondolkodom, hogy a kifejezetten rút testi-lelki állapotok leírása vagy az egyértelműen értelmetlen szövegek beépítése mennyiben segítheti a kifejezést. Valamit a rég kihalt Ciprián-pestisről, vagy néhány mondat a lorem ipsumból, ami szöveg ugyan, de csak nyomdaipari célokra.
– Az alföldi kubikosok mindennapjai mellett többek között az utászkodásba is beletanulunk. Mennyi időt ölel fel egy-egy szöveggel kapcsolatos kutatásod? Milyen forrásokat használsz a hitelesség eléréséhez?
– A zöldmunka-jellegű szakirodalommal Kokas Károly, a könyvtár informatikai főigazgató-helyettese, a Magyar Elektronikus Könyvtár egyik feltalálója szokott ellátni. Nagyjából tizenhárom perc alatt. Ezt a listát – forrásmunkákat és feldolgozásokat – én általában fél-egy év alatt szoktam elolvasni. Kibányászom belőlük, pontosabban kicédulázom a jól cselekményesíthető elemeket. Gerométa Mihályból, egy híres utásztiszt nevéből, így lett egy fekete – és egyenesen Rózsa Sándortól származó – ló neve. És aztán a cédulákon kívül el kell felejteni mindent, és már indulhat is az írás. Bármi legyen is az.
– Ha visszatérhetnél a reformkorba, kinek a bőrébe bújnál bele legszívesebben?
– Mindegy. Majdnem mindenki bőre jó lenne nekem – egy időre. De, mondjuk, Kossuth Lajos nem szívesen lennék. Igaz, Széchenyi sem. Inkább valami irodalmár.
– Mikor érzed sikeresnek egy-egy művedet?
– Ezt a kérdést nem szoktam feltenni magamnak. Félévente jönnek a kiadói kimutatások, és úgy látom, bármennyire undorító is ezt kimondani, sokkal jobban érdekel az idézettség, mint a példányszám meg a pénz.
Azt hiszem, ha valami, valaminek a részlete bekerül a magas köznyelvbe, az a siker.
Idézek egy részletet A harmadik hídból, ezt már elég sokan citálták. „Kinézel az ablakon az unalomig ismert, hétköznapi világra, a sarkon busz húz el, a ház előtt elmegy egy asszony, cekkerben viszi haza a vacsorára valót, egy férfi a kocsmából mocsárrészegen tántorog haza felé, világosan látod, hogy erre az egészre rákerült egy máskor nem létező, varázslatos előkészítő réteg, egy ismeretlen összetételű alapozás, s te biztosan tudod, hogy világodat, az egész belakott realitásodat nemsokára újra bevonja majd áttetsző arannyal az azon túli.” Nem tudom, miért, de általában mondatokat szokás idézni.
– Kétévente jelennek meg az újabb és újabb könyveid. Következetes író vagy szigorú napirenddel? Vagy inkább az ihlet lendületében bízol?
– Következetes író vagyok, szigorú napirenddel és bízom az ihlet lendületében. Azt is lehet mondani, hogy azért szigorú a napirendem, és azért vagyok következetes író, hogy előidézhessem az ihletet és annak lendületét. Általában délelőtt dolgozom, akkor írom-olvasom a készülő regényt, reggel nyolctól délig, egy óráig. A Klebelsberg Könyvtárban van egy munkaszobám, a 20.06-os számú, ott tevékenykedem, nagyon jó, hogy közel vannak a könyvek. Kihozom és visszaviszem őket. Az egyik fülemen be, a másikon ki. De közben azért történik valami odabent. Nincs rálátásom. Merthogy az írásra ügyelek, ugyebár.
– Demeter Szilárd szerint a kortárs irodalom nyolcvan százaléka kukába való. Mi a véleményed minderről? Jó, ha a hatalomnak szigorú ízlése van?
– Nyolcvan százalék kukába. Ez azt jelenti, hogy ötből egy megmarad. Egészen jó arány. Az pedig tényleg nagyon jó lenne, ha mindenkinek, minden emberi lénynek szigorú lenne az ízlése.
Mivel azonban a hatalom mindent támogat, arra való tekintet nélkül, esetében egyáltalán nem mutat jól a szigorú ízlés. Nehogy már! Még a végén érvényesíteni fogja.
A politikai hatalom ebben az értelemben olyan, Kokas Károly szavai szerint, mint egy ideális bibliotéka: mindent gyűjt – arra való, bármire való – tekintet nélkül. Ahogy az egyik lányom mondta nekem lángoló serdülőkorában: te csak add a pénzt, több szóra nincs szükség.
SZILASI LÁSZLÓ legutóbbi művei: Kései házasság; Luther kutyái; Amíg másokkal voltunk.
