PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Első novelláskötetének személyes történeteivel a világ számos pontjára vezeti el az olvasót: otthontól otthonig. A Látlak (itt olvashat róla kritikát) meglepően érett és kidolgozott hangja, a szövegek által nyújtott tágasság máris azon írók közé emelte, aki minden szempontból megérdemli az olvasók figyelmét. Otthonosságról, az írói pálya első lépéseiről és a láthatatlanság luxusáról beszélgettünk.
– Ukrajnában, Magyarországon és az Egyesült Királyságban élsz, áll a fülszövegben. Hol érzed magad otthon?
– Mindhárom országban. Persze biztosan mást válaszolnék arra, hol vagyok otthon, ha két éve kérdezed, vagy ha mondjuk egy év múlva kérdeznéd. Tíz év alatt azt már megtanultam, hogy egy ingához hasonló, állandó mozgásban lévő dolog ez. Az otthon kérdése mindig kicsit keserédes marad onnantól, hogy nem csak egy válasz lehet. Cserébe viszont sok szabadságot és magabiztosságot tud adni az, hogy nem kizárólagos ez a viszony.
– Mesélj kicsit arról, mi fűz ezekhez az országokhoz.
– Épp most tíz éve annak, hogy először elköltöztem Angliába, egy északkelet-angliai kisvárosban jártam egyetemre. És ugyan volt egy pár éves német kitérőm, azóta sosem szakadtam el az Egyesült Királyságtól. Nehéz elképzelnem az életemet úgy, hogy nem szerepel benne az az ország, ennyi év alatt nagyon fontos barátságaim alakultak ki, a szakmai életem nagyobb része is oda köt, és lehetetlen érzelgősséggel szeretem a tájait.
– És Ukrajna?
– Oda 2014 óta, vagyis a háború kezdete óta járok, összesen kicsit több mint két évet töltöttem ott el, a nagyobb felét kutatóként. Ahogy az Egyesült Királysággal, Ukrajnával is úgy vagyok, hogy nem tudom pontosan, ki lennék ezek nélkül a tapasztalatok nélkül. A szó komoly értelmében azt hiszem, engem ezek az évek neveltek fel igazán. Ukrajnában egyébként azonnal otthon éreztem magam, egyáltalán nem volt akkora a távolság, amit le kellett küzdenem bevándorlóként. Az orosz és az ukrán nyelv ráadásul nemcsak a posztszovjet világot nyitotta ki nekem, mert azóta Lengyelországba vagy Szlovákiába is máshogy járok úgy, hogy hozzávetőleg értem, mit mondanak körülöttem.
A kelet-európaiságomat is teljesen más fénytörésben látom így. Nagyon hálás vagyok, hogy a magyarokra jellemző régiós izoláltságból ki tudtam szabadulni.
– Magyarországgal milyen a viszonyod?
– Nincs város, amit annyira szeretnék, mint Budapestet. A családom sok szállal kötődik a Bakonyhoz, az Észak-Alföldhöz, én személyesen a Börzsönyhöz, Pécshez. Magyarország és a magyar nyelv mindig a leginkább magától értetődően otthonos világ és közeg marad nekem, és talán könnyebb látni egy ingázó, ki- és bevándorló élet felől, hogy ez a magától értetődőség mennyire felszabadító, mekkora ajándék néha megpihenni benne.
– Jól érződik a szövegeken, hogy volt közöd, vagyis jártál azokon a helyeken, ahol a novellák története játszódik. Indiától Libanonon át Tibetig. Mikor érezted először, hogy másként is megfoghatod azt, amit ezeken a helyeken tapasztalsz?
– Tényleg nem dolgozom olyan anyaggal, amit nem ismerek jól, de ettől még ezek nem mindig realista szövegek. Pláne abban az értelemben, hogy csak konkrét tapasztalati anyag dolgozna bennük.
Mivel oda van írva a könyvre, hogy antropológus írta, sokszor magától értetődőnek tekintik az olvasók és a kritikusok, hogy ezek riportok, szociográfiák, de én nem így nézek rájuk.
Egyszerűen kell bizonyos mélység, bizonyos mennyiségű eltöltött idő ahhoz, hogy egy helyhez kapcsolódóan meg tudjon születni egy elbeszélő a fejemben, és hagyatkozni merjek rá.
– Hol kezdtél el írni?
– Ukrajnában, 2016 elején kezdtem el a rövidprózát, de nem az ukrán anyagból. Azt hiszem, segített, hogy az élet sűrűjében voltam, nagyon sokat utaztam, rengeteg emberrel beszéltem, életútinterjúkat vettem fel, nem kellett az egyetemi vagy más munkahelyi közeg mindennapos banalitásaival foglalkoznom. Mesélni szerettem volna, először konkrétan egyetlen történetet. Az Én itt vagyok, te hol vagy? novellában olvashatót. Ez lett végül a kötetet záró szövege. A PhD-mat írtam akkor éppen, emellett pedig már évek óta recenziókat, esszéket, és úgy éreztem, valami mást kell csinálnom ahhoz, hogy ne hulljon ki épp ebből a történetből, ami a magja: a személyesség, az egyszeri ember. Amikor sikerült nyelvet találni hozzá, és elküldtem az Élet és irodalomnak, mintha valami csapot nyitottam volna ki magamban, hirtelen rengeteg hasonló történetanyagról éreztem, hogy prózába kívánkozik.
– Igen kidolgozott a novellák nyelve, ez nekem azt sugallja, hogy keveset írsz, de azon sokat dolgozol. Jól sejtem?
– Egyszerűen otthagyom a szövegvázlatot, ha nem működik éppen a mondat. Akkor ülök vissza, ha úgy érzem, megint megvan, így ebben az értelemben nem dolgozom sokat. Hónapokig, évekig hurcolok fejben egy-egy szöveget, és amikor leülök, már viszonylag gyorsan megszületik. Könnyen lehet persze, hogy ez csak a novellákkal van így, esszét például sokkal lazábban írok.
– Mi volt a legnagyobb ellenállás, amibe a szövegek megírásakor ütköztél? A karakterek, az atmoszféra vagy a történet okozott-e nagyobb gondot?
– Nem válik ez így szét a fejemben. Talán az volt a legnehezebb, hogy merjek ugrani, bízni abban, hogy mindig van elég tudásom a valóságról, amiről beszélni szeretnék, hogy ott is szabad ugranom, ahol a saját perspektívámtól, élethelyzetemtől nagyon különbözik az elbeszélőmé. Mivel az volt a kötet lényege, hogy mindenkit belülről látunk, mindenki énelbeszélő, vagyis nem volt hol elrejtőzni, meg kellett szólaltatnom mindenkit, és ehhez kellett bátorság.
– A szövegekben felbukkan a homoszexualitás, a béranyaság, a szingliség kérdése. Csupa olyasmi, ami nálunk nem nagyon fér bele a hatalom által propagált idealizált családmodellbe. Hogyan viszonyulsz ehhez íróként és magánemberként?
– Én úgy gondolom, azzal tesszük a legtöbbet magunkért is, másokért is, ha nem az jut először eszünkbe egy meleg emberről, hogy a hatalom fellép ellene. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jó elkenni a kirekesztést és az elnyomást, hanem azt, hogy – anélkül, hogy összemosnánk ezeket a nagyon különböző tartalmú kirekesztéseket – egy meleg, egy örökbefogadó, egy mozgáskorlátozott vagy egy roma számára iszonyú teher tud lenni, hogy állandóan reprezentációs játékokba rángatják őket.
Egy leszbikus csók vagy egy transznő sminkje ritkán tud csak ennyi lenni, ostrom alá veszi állandóan a kirekesztés is.
De a másik oldalon az elvárás is, hogy érzékenyítsünk, képviseljünk, sokak jó szándékú tülekedése, hogy biztosítsák ezeket az embereket, ők nem állnak a kirekesztők oldalán.
– Hol a határ a társadalmi ügy és a magánélet között?
– Valami akkor társadalmi ügy, ha szüksége van a szolidaritásunkra, kiállásunkra. Akkor legyen is az, és fontos is fellépni. De ugyanezek az emberek hadd lehessenek egyszerűen emberek is, nem mindig ügyek. Tegyünk azért, hogy nekik is megtapasztalható legyen a luxus, ami a többségi csoportba tartozók számára alapvető opció: láthatatlanság. Hogy ne mindig a különbözőségük szúrja ki a szemünket. Én a könyvvel azt szerettem volna megtenni, amit erről egyébként is gondolok: ha személyes történetekként, belső nézőpontból nem minden helyzetben az a látványosan fontos, hogy mondjuk meleg vagyok vagy örökbefogadott, mert az egyszerűen az életem része, akkor én szerzőként sem fogom úgy rendezni a történeteket, hogy ez legyen a szervezőelv.
Meglátom, beszélek róla, de nem csinálok belőle agendát. Azt majd az élet többi területén, amikor úgy érzem, szükség lehet az én kiállásomra is.
– Nagyon fontos az a pillanat a pályakezdés időszakában, amikor végre íróként látja magát a szerző. Amikor elhiszi, hogy meg tudja csinálni. Volt ilyen pillanat, vagy inkább a bizonytalanság jellemző rád?
– Azt hiszem, bizonytalan vagyok, de nem pont így, ahogy felveted. Én feladatokban gondolkodom inkább, mint identitásban: nem érzem, hogy számomra nagy tétje lenne annak, hogy íróként gondolok-e magamra. És nem hiszem, hogy attól érezném, meg tudom-e csinálni a következő könyvet, hogy biztos vagyok ebben. Amióta vissza tudok emlékezni, írok. Gondolkodni is papírral, tollal a kezemben tudok igazán. Hogy ez egy idő után átfordult abba, hogy könyveket szeretnék írni, persze változtatott a téteken, de egész más volt például a doktorim kapcsán érezni, hogy meg tudom csinálni, mint a Látlak kapcsán. Az négyszer olyan hosszú, és tulajdonképpen az első „könyvem” volt. Most, hogy leülepedett bennem mindkettő, és lassan kezd körvonalazódni a következő lépés, ugyanúgy van bennem kétely azzal kapcsolatban, hogy meg tudom-e csinálni, jól tudom-e megcsinálni. Nagyon remélem.
