PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Nemrég megjelent könyvében a vészkorszak ábrázolásmódjait tekintette át a magyar irodalomban a háború utáni években (erről itt olvashat kritikát), és azt az állítást cáfolta, hogy ebben az időszakban alig tört át valami a hallgatás falát. A holokauszt nemzetközi emléknapján a humoros ábrázolásmódról, Radnóti kivételes szerepéről kérdeztük az irodalomtörténészt, és arról, hogy tényleg inkább a kommunizmus bűneivel kellene-e foglalkoznunk a vészkorszak helyett.
– Milyen volt a második világháborút követő, vészkorszakról szóló irodalom akkori fogadtatása? Miben különbözött a maitól?
– Meglepő, de 1945 után, főleg az első pár esztendőben, kifejezetten sok, a közelmúlt katasztrófájával, a háborús viszontagságokkal és a zsidóüldözéssel foglalkozó könyv jelent meg. Mindenféle műfajú munkák: javarészt memoárok, szemtanúi beszámolók, de emellett történelmi szövegek, regények, színdarabok is. Furcsa, ellentmondásos fogadtatása volt ezeknek. Egyfelől a korabeli újságcikkekből, felmérésekből kiderül, hogy az olvasóközönség kifejezetten kedvelte őket, legalábbis olyan értelemben, hogy sokan megvásárolták e könyveket – sőt a kiadók is üzletet láttak benne, volt olyan könyvterjesztő, amely tematikus sorozatot is indított belőlük. A korabeli kritikára viszont kezdettől fogva leginkább az elítélő hangnem volt jellemző.
– Mi volt a legfőbb gondjuk ezekkel a művekkel?
– Még egy külön kategória vagy „műfaji elnevezés” is meghonosodott ekkoriban: „élményirodalomnak” nevezték ezeket. Alapvetően pejoratív kategóriának számított: egyrészt a közvetlen tapasztalat hatását hangsúlyozták vele, másrészt pedig azt, hogy e művek nem „valódi” irodalmi szövegek, csak botcsinálta írók művei, amelyekkel saját személyes traumáikat akarják feldolgozni, illetve – és itt főleg a kiadókat bírálták a kritikusok – üzleti sikerre hajtanak. Érzik, hogy most piaca van az ilyen könyveknek. A bírálatokban az is gyakran felvetődött, hogy abba kéne már hagyni a felhánytorgatást, foglalkozzunk inkább a jelennel és a jövővel, felejtsük el a múltat.
– Tényleg rosszak voltak?
– Elég vegyes volt a színvonal. Mai szemmel sokszor nehéz mit kezdeni velük, de vannak köztük kifejezetten értékes és megdöbbentő művek is. Talán a legismertebb Nyiszli Miklós memoárja, a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitzi krematóriumban. Ez először magánkiadásban látott napvilágot 1946-ban, majd a következő évben a Világ című napilap közölte folytatásokban, végül az újság hamarosan könyvben is megjelentette. Hatalmas siker volt, miközben iszonyúan nagy vitákat szült: több korabeli lap hozott le olvasói leveleket, amelyekben sokszor nagyon élesen, időnként személyeskedve bírálták a szerzőt. Mindenféle okból: olyan is volt, aki például kollaborációval vádolta Nyiszlit, mert szerinte ott a koncentrációs táborban is meg kellett volna tagadnia a parancsot, bármilyen következményekkel is jár. Egy orvos nem teheti meg, hogy elárulja gyógyítói hivatását, még akkor sem, ha saját élete a tét.
– A szerző reagált erre?
– Igen, válaszolt a vádakra, és hangsúlyozta, hogy aki nem járt Auschwitzban, annak nincs joga ítélkezni, mert fogalma sem lehet az ottani világról. De ezt sem fogadta el mindenki, ami mai szemmel már igen látványos, hogy mennyivel kevesebbet tudott a hétköznapi ember a lágerekről, és ebből adódóan mennyire nem működtek azok az előfeltevések, amelyeket manapság már elfogadunk.
– A mai olvasónak talán az a legmegdöbbentőbb, hogy akkoriban humorosan is lehetett ábrázolni mindezt. Én magam is csak két filmre emlékszem a kilencvenes évekből, amelyek megpróbálták ilyen szemszögből is megközelíteni a témát: az Oscart is megért Az élet szép, illetve az Életvonat.
– Az akkori helyzet a humor szempontjából is speciális volt. Többféleképp is működött, illetve többféle közegben jelent meg. A harmincas, negyvenes évek egyes magyar kabarészerzői és színészei, és a később híressé vált figurák közül is sokan az üldözött réteghez tartoztak: bujkálva vészelték át az időszakot, munkaszolgálatba kellett menniük, vagy koncentrációs táborba hurcolták őket. A legismertebb Rejtő Jenő esete, aki munkaszolgálatosként végezte a keleti fronton. Rajta kívül még rengeteg kabarészerzőt, konferansziét vagy színészt üldöztek legtöbbször származásuk miatt, de olykor politikai okokból is. Aztán a háborút követően többen – nem mindenki, de néhányan – a saját eszközeikkel írták meg a közelmúlt hányattatásait.
– Az újságokban is megjelent ez a hangütés?
– A korabeli lapok olykor igen harsányan mutatták be a témát, közülük is leginkább a Ludas Matyi, amely tulajdonképpen a kommunista párt vicclapja volt. Az itteni viccelődés sokszor konkrétan politikai célokat is szolgált, sok minden belefért az „odamondogatásba”. Néha például épp a fent emlegetett szerzőkkel is tréfálkoztak. Nyiszlit például kifejezetten kipécézték, meglehetősen élesen, és mai szemmel elég ízléstelenül állították pellengérre.
– Mi változott azóta?
– Erre lehetetlen röviden válaszolni. Sokkal több információnk van a holokausztról, az évek során kialakult egyfajta „ábrázolási normarendszer”, amelybe például a humor már nem fért bele, és amelyet az általad említett 1990-es évekbeli filmek megpróbáltak több-kevesebb sikerrel áthágni.
– Mint minden jó irodalom, a vészkorszakról szóló művek is a szembenézést segítik elő. Talán ezért lehetséges, hogy sokak szerint a vészkorszakról szóló irodalom még mindig provokáció a „magyar olvasók” felé. Emlékezzünk csak a sokat idézett esetre, amikor diákok széttépték Kertész Imre Sorstalansága című regényét. De a Saul fia sikerének sem örült mindenki felhőtlenül.
– Én is sok ilyen példát tudnék mondani. Az élből elutasítás ma is gyakori stratégia. Nyilván az internetes kommentek nem reprezentatívak a hazai közvéleményt illetően, de fájóan sokszor olvastam már olyan viccesnek szánt hozzászólásokat egy-egy holokausztművel kapcsolatban, hogy „nem olvasok sci-fit” és hasonlók. Nyilván, erre nehéz mit lépni, például a holokauszttagadás a mai napig is él és virul. Ez sem mai fejlemény, a háború utáni években is szórványosan megjelent, bár akkor még az információhiány, az esemény horderejének felfoghatatlansága is benne volt.
– Történt szerinted e tekintetben előrelépés az általad tárgyalt korszak óta? Vagy csak rafináltabbá vált a hárítás?
– Tőlem is sokszor kérdezték már, hogy miért kell még foglalkozni ezzel a témával, hiszen már mindent elmondtak róla. Miért nem inkább más történelmi traumákkal foglalkozunk, miért nem azokról készül ennyi könyv és film? Miért a holokauszttal, miért nem inkább a kommunizmus bűneivel, Trianonnal, az örmény tömeggyilkossággal, az indiánok kiirtásával stb.? A dolog persze visszafelé is működik, kultúránként, országonként, ideológiánként változó, hogy mit vagy miket helyezünk az egyik, és mit a másik serpenyőbe. A háború utáni művek értelmezését, sikerüket, kritikáikat abszolút fel lehet fogni úgy is, mint egyfajta emlékezetharcot. Ebben szép lassan, majd az 1940-es évek végétől egyre gyorsabban maga alá temet mindent a „hivatalos”, kommunista emlékezetmodell, a háborús mártírok, ellenállók, áldozatok emlékezete, a nácik kontra leigázott – és ellenálló – magyarok emlékezetmodellje. Talán pont egy ilyen szemléletmód ritkaság idehaza: az együtt, egymással és egymásra való emlékezés elfogadása. Amelyben a különböző történelmi traumákat nem fontossági sorrendben fogjuk fel, hanem ezek egymás emlékezetét – és a különféle emlékező közösségek elfogadását, megértését – segítik.
– Radnóti mintha kivétel lenne. Vele kapcsolatban sosem hallottam semmilyen disszonáns hangot. Őt miért „fogadtuk” el?
– Szerintem azért, mert Radnóti személyisége, életútja, művészete sokkal könnyebben integrálható ahhoz a hagyományos költői szerepmodellhez, amely a magyar kultúrát meghatározta és ma is meghatározza. Például zsidó származású volt ugyan, de közben nem volt zsidó identitása. Van egy híres levél, amelyet Komlós Aladárnak írt, aki 1942-ben szöveget kért a költőtől az általa szerkesztett Magyar zsidó évkönyv kötetébe. Radnóti visszautasította a felkérést, és levelében a magyar kultúrába való gyökerezettségét hangsúlyozta, mint kifejtette, a zsidósága számára csak azért „életprobléma”, mert azzá tették, s nem azért, mert ezt választotta volna. Persze mégis származása miatt kellett meghalnia, ám a háború után alapvetően magyar költőként, háborús mártírként helyezték el a nemzeti panteonban.
– Akit magyarok öltek meg…
– A korabeli történészek, irodalmárok tipikus háborús költősorsként értelmezték az életét és halálát. Például 1947-ben megjelent egy Magyar mártír írók antológiája című könyv, amelynek szerkesztője, Bóka László az Előszóban amellett érvelt, hogy Radnóti – sokadmagával, a háborúban meghalt írókkal, költőkkel, irodalomtörténészekkel, Szerb Antallal, Halász Gáborral együtt – olyan nemzeti kultúrát és minőséget képviselt, ami nem fért, nem férhetett össze az elnyomó náci rendszerrel. Vagy egy 1959-es Radnóti-válogatáskötethez írt előszavában a költő egykori barátja, a néprajzkutató Ortutay Gyula például konkrétan a magyar irodalom forradalmi hagyományához, Petőfihez, Adyhoz kapcsolta őt. Sőt szerinte a negyedik Razglednica német sorában – „Der springt noch auf” – Radnóti nemcsak prófétaként jósolta meg a saját halálát, mint például annak idején Petőfi, hanem mintegy felmenti a magyar népet a bűn terhe alól, hiszen nem a magyarok, hanem a németek követték el.
– És ezzel a mi költőnk lett…
– Igen, be lehetett illeszteni egy nemzeti kánonba, egy tradicionális szerepmodellbe. A mártírköltő és a háborús áldozat szerepeit is rá lehetett húzni. Persze ehhez az is kellett, hogy megírja a magyar irodalom egyik – ha nem a – legszebb versét a hazaszeretetről, a Nem tudhatomot.
– Ma már kialakultak a holokausztra való emlékezés szabályai. Véleményed szerint ez jót tesz a témáról manapság születő irodalomnak, vagy éppenséggel lehatárolja?
– Az 1980-as évek vége óta szórványosan, majd egyre nagyobb számban jelennek szabályáthágó művek: az egyik nagy áttörés szerintem Art Spiegelman zseniális holokauszt-képregénye, a Maus volt. Manapság a holokauszt művészete folytonosan új és új utakat tör magának, új nézőpontokat, szemléletmódokat fedez fel. Az említett humorpéldára visszatérve: születtek az 1990-es évek óta is humoros művek, ahol a humor nem viccelődést jelent – mint az 1945 utáni Ludas Matyi-szövegekben –, hanem valamilyen eltérő szemszöget, iróniát, gyilkos szatírát. Gondolhatunk itt populáris példákra, ilyen mondjuk Taika Waititi Oscar-díjas filmje, a Jojo nyuszi, de vannak irodalmi művek is, ilyen az egyik kedvencem, a magyarul néhány éve megjelent, de szerintem méltatlanul kevés figyelmet kapott A mi holokausztunk című Amir Gutfreund-regény.
– Az elbeszélői szemszögben is bekövetkezett némi változás.
– A holokausztirodalomban kevés kivétellel hagyományosan az áldozat nézőpontja érvényesült, persze korai kivételek itt is vannak, mondjuk Robert Merle Mesterségem a halál című regénye az 1950-es évekből. Az utóbbi évtizedekben azonban valóban egyre több mű ábrázolja a bűnösök szemszögét, gondoljunk csak A bukás című Hitler-filmre, vagy Martin Amis és Jonathan Littell regényeire, illetve idehaza Zoltán Gábor Orgiája és Gyurkovics Tamás Mengele regénye is ilyen. Vagy rengeteg mű foglalkozik a túlélők gyermekeivel, unokáival, a tovább élő – vagy éppen elfojtott – emlékezettel. Persze messze nem minden újabb munka remekmű, sok ócska, hatásvadász, sikerhajhász könyv és film is megjelenik a témában. De hát melyik műfajban és témában nem?
KISANTAL TAMÁS legutóbbi művei: Az élet tanítómesterei; Túlélő történetek.
