Marie Aubert: Ha történne valami | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Tavaly megjelent regénye egy nem épp idilli család hétvégéjébe pillantott bele a szingliségéből menekülni próbáló, már nem túl fiatal lány szemszögéből. A norvég írónő most megjelenő novelláiban is az élet törésvonalait térképezi fel: válások, cserben hagyások, menekülések, kijózanító szerelmek. A túlélés közben kapott sebek finom krónikái.
Scolar, 128 oldal, 3999 Ft
Alig egy éve igencsak lelkesedtünk az Oslóban élő írónő első regényéért. „Ez nem az újkori romantika magányossága, hanem az újkori élet kaján csapdája: megannyi kísértést és végtelenbe nyújtózó életet kínál fel, hogy végül akkor vegyük észre a láthatatlanná vált időt, amikor már rég lehagyott minket, és kaján vigyorral még egyszer visszafordul. A Felnőtt emberek finoman rétegzett szövege ennek a győzedelmes pillantásnak a fájdalmas, belenyugvó és nagyon bölcs regénye”, írtuk a magyar nyelven is megjelent könyve kapcsán.
Most pedig még inkább örülünk, hiszen kézbe vehetjük azt a 2016-ban megjelent novelláskötetet, amellyel Marie Aubert letette névjegyét az irodalomban. A húszas évei elején még kreatív írást tanult egy íróakadémián, amikor már novellákat írt, ám a folyamat valamiért mégis megakadt, inkább az újságírói pályát választotta, majd a Norvég Filmintézetben dolgozott. Amikor már úgy tűnt, hogy az írói pályának végképp búcsút int, 2013-ban elindult egy pályázaton, amit a hosszú évek után írt szövegével meg is nyert. Egy lelkes kiadó további szövegeket kért tőle, így született meg a Ha történne valami kilenc története. A könyv zajos sikert aratott Norvégiában, több mint tízezer példányban kelt el, és hét nyelven jelent meg.
Ennél is nagyobbat durrant az első regénye, a nálunk is megjelent Felnőtt emberek, amely immár tizenöt nyelven olvasható, és megkapta érte a Fiatal Kritikusok Díját.
Ez hazájában a Prix Goncourt des lycéens elismerésével egyenértékű – a legnagyobb francia irodalmi díj „kistestvérét” középiskolások ítélik oda minden évben. Az, hogy a siker mennyire megérdemelt és nem csupán egy újabb túllihegés, szinte azonnal kiderül, ahogy beleolvasunk Aubert szövegeibe. Egyrészt igencsak megfelel annak, amit mi skandináv stílusként szeretünk látni, másrészt ezen belül csupa elevenség, kortárs életünk gondos problémagyűjteménye.
Leginkább a válás, szakítás történetei ezek
A kötet novelláiban szinte mindegyik szereplő életében valamilyen törés következik be (vagy azt próbálja kiheverni), amikor a megszokott életvitele hirtelen összeomlik, s minden, amit addig elért és felépített, hirtelen kérdőjelessé, még rosszabb esetben jelentés nélkülivé válik. Néha annyi is elég, hogy felbomoljon egy véd- és dacszövetség, mert elköltözik a lakótársunk, akivel túl lehetett élni, sőt ki lehetett nevetni az élet megannyi apróságának abszurditását, és máris ránk zuhan a feneketlen magány (Mint egy öreg házaspár). Máskor viszont jóval nagyobb gödörből kell kikecmeregni, és azt kell túlélnünk valahogy, hogy egy egész ország előtt hurcolnak meg – jogosan vagy ártatlanul, nem derül ki – valamilyen hamisítási ügyben, és megpróbálják belénk préselni a szégyen érzetét. Mintha már nem is esendő emberek lennénk, hanem a bűn puszta megtestesülése, amit mindenképpen meg kell torolni. „Néha rám kiáltottak az utcán, mintha bárki csak úgy foghatná, és utánam hajíthatná a nevemet” (Szégyelld magad).
Leginkább persze a család, a házasság felbomlása a téma. Hol a szemünk láttára ér véget, hol pedig egy többször átgondolt örökbefogadás menthetne meg mindent, ám az hirtelen különös, de nagyon is életszagú fordulatot vesz (Carla). Máskor a család szétesésének friss következményeit látjuk, amikor az épp elköltöző apa hiányát és a család széthullását azzal próbálja kivédeni a kamasz elbeszélő, hogy a szomszéd házban, amelyre a tulajdonosok távolléte miatt kell vigyázniuk, próbál egy másik, reménytelibb otthont teremteni (Otthon).
Egy hétvége alatt is elpárologhat a boldogság
De követhetjük mindezt a már külön költözött apa szemszögéből is, aki a válást nehezen kezelő lányával próbál zöld ágra vergődni (Bocsánat, bocsánat, bocsánat), látjuk a szerető szemszögéből, aki az „új élet” béklyói közé szeretné beterelni egy álterhességgel a már több gyermekes férfit (Nagyon klassz lány). Mit ahogy azt is – a házasságtörő feleség szemszögéből –, hogy egy új kapcsolat sem jelent megváltást, az újdonság varázsa akár egy hétvége alatt is elpárolog a fjord partján álló nyaralóban (Ha történne valami).
Ezekből is látszik, hogy Marie Aubert az élet repedéseit, törésvonalait térképezi fel, a hétköznapi drámák mélységeit kutatja. Hogyan lehet túlélni a kudarcainkat, botlásainkat, vagy épp múltbéli traumáinkat (A báty). Hiszen súlyos és néma fellegek gyűlnek a fjordok csipkéi felett is. Mondatai kristálytiszták és lényegretörőek, de nem kopognak szenvtelenül, ahogy egy-két minimalista írónál megszokhattuk (Papp Vera-Ágnes ismét remek fordítása).
Takaréklángon égő költészet ez, ami tele van éles megfigyelésekkel, alig észrevehető gesztusok és rezdülések finom leírásával anélkül, hogy a pszichologizálás feneketlen csapdájába esne.
Egyik legnagyobb értéke az arányérzék: nagyon jól méri fel, hogy mit bírnak el a szavak, hol kell elvágni egy jelenetet, és mit nem kell az olvasó orrára kötni, úgyis kitölti majd a réseket.
Marie Aubert
Lefegyverző az is, hogy a kötet mennyire nem egyenetlen: nincs olyan darab, amelyről azt éreznénk, hogy csak a kellő terjedelem miatt vagy az izgalmas útkeresés miatt került volna be. Nincs töltelék, nincs üresjárat, egy olyan író beszél hozzánk, aki jól láthatóan uralja az eszközeit, csak a szemszögeket, a nézőpontokat variálja. Minőségében és kiforrottságában leginkább Tóth Krisztina tárcáihoz és novelláihoz tudnám hasonlítani, ugyanaz a dús takarékosság, ugyanaz a figyelmes, mindent felmérő tekintet. A témák és problémák univerzalitása, azok könnyű dekódolása teszi őt a külföldi olvasó számára is élménnyé, s bár könnyen ki lehetne végezni (akár egy délután alatt is) a vékonyka kötetet, a történetek súlya nem enged. Jó szünetet tartani egy-egy könnyednek tűnő, ám nagyon is okosan rétegzett szöveg között.
Egy szó mint száz: Marie Aubertre figyelnünk kell, mert kevés szóval képes nagyon sok mindent elmondani rólunk.
